Jégkorszak
Régen, mikor még volt alkalmi jégpálya a közelben, időnként akkora malacom volt, hogy két munka között, egy-egy délelőtti órán teljesen egyedül csúszkálhattam a jégen. Gyermekként rajongva a játékot, remeteként szárnyalva be az egyedüllét tág terét. Pillanatról pillanatra éreztem, ahogy a hit alszik, ébred, inog, szárnyal. Minden mozdulat azonnal válaszolt arra, amit belül adott pillanatban éreztem, gondoltam. Saját biztonságomról, stabilitásomról, sebezhetetlenségemről, szilárdságomról. Sőt, a gondolatnak, az érzésnek meg sem kellett születnie, tudatosulnia. Már a zsigerekben fészkelődő kétség vagy a sejtek szintjéig belélegzett bizonyosság is elegendő volt ahhoz, hogy darabos, félénk görccsé vagy súlytalanul sikló sziluetté váljak. Az ésszel végzett számítás elégtelen volt megfejteni, melyik pillanat következik melyik után. Olyan vékony pengén táncol a hit és a velejáró teljesség ígérete, mint a korcsolya villanó éle. Olyan sima a lélek felszíne, és oly csúszós a valóság, az igazság, mint a jég. Isten belélegezhető, harapható, letüdőzhető, mint a kijózantó téli levegő. Minden lélegzetvétel bizton tart ezen a tükörsima, áttetsző felületen. Kőkemény az anyagi világ, itt a legszilárdabb jégbe zárva, befagyva. Ennél anyagabbá már csak az űr abszolút zéróján tud sűrűsödni, lassulni, merevedni. Saját merevségünk, törékenységünk, de szilárdságunk és tökéletes kristályszerkezetünk előtt is áldozunk, amikor megpróbálunk tökéletesen siklani, idomulni ehhez törvényhez. Ezek az összpontosítások alázatot indukálnak. A félelem a soha-el-nem-bizakodás sokszögébe zárva kristályosodik ki. A biztonság az itt és mostban rajzolja ki önmagát, a látszólag szabálytalanul befutott (becsúszott és bebukdácsolt) pályán. Vajon egy kósza méh, egy strapabíró madárcsoport, ha látja fölülről az Anyagtalannak ajánlott fagytáncot, felfedez-e benne némi szabályosságot? Valami ősi, tudattalan rendet, mely a szeretet elvét teljesíti, sugározza az entrópiával, a káosz individuális őrületével szemben? Vajon fraktált rajzol eltűnő utam a téli levegő összenevető molekulái közé? A jég felszínén a kristályszerkezet szerelemmel nyílik szét és adja meg magát a korcsolya élének? Vagy sikoltva törik a penge alatt?
Variációk gyerekekre
Horror
Gyerekek beszélgetnek. Maguk között. Ki tud ijesztőbb történetet? Egymásra licitálnak a kirándulókat felfaló szörnyek, meg a középkori vak asszony tükörből visszanéző szelleme. Akad olyan rémmese, ami nyolc napon túl gyógyuló görcsbe rántja az egyik kispajtás lelkét. A társaságban még nem is mutatja ijedtségét. Hangosan sikongat, mintha élvezné az egészet. De ő maga aznap már nem mond újabb sztorit. Hazacipeli a terhet, forgatja magában. Az est leszálltával romlik helyzet: ilyen szörnyekkel egy fejben maradni, egy kicsi, sötét szoba mélyén... Átballag anyáékhoz, velük aludni. Csak egyet. Csak bátorításképpen. Ezt sem fogja holnap bevallani senkinek. Az egyből persze kettő ottalvás lesz, majd jön a harmadik. A következő és a következő… Egészséges apuk és anyuk számára a magánélet tartós megvonása legalább olyan sötét következményekkel járhat, mint egy békebeli rémálom az Elm utcában. Celebterapeuták is megírták ezt, lila borítós bestsellerben. Le is nyilatkozták a reggeli csevegőműsorban. Tenni kell hát valamit, sürgősen, tönkre ne verje itt a gyerek a házasságon belüli egyensúlyt. Az amúgy is kényeset. Próbálkoznak a szülők. Eleinte szép szóval. Aztán kevésbé széppel. De a horrortörténet masszív fészket vert a kiskölyök fejébe, csak anya és apa párnáján lehet alkalmilag felszámolni. Mert nappal újra épül, ott, a mélyben, mint valami fejre állított Déva vára. Ha együtt vannak, mindannyian, összebújva, az egész nem olyan ijesztő. A szülőknek viszont szűk az ágy. Végül az álommentes valóság legnépszerűbb jutalmát ajánlják fel annak a kis hősnek, aki bátran hajlandó egyedül aludni, a saját szobájában: igazi papírpénzt! A gyerek egy ideig némán néz a puha, anyaillatú párnára. Apa erős, biztonságot adó karjára. Aztán megadóan bólint. Párszáz júdásforintért cserébe a racionális tudat kajánul maga alá gyűri az éjszaka túlpartján lappangó, gyerekevő szörnyeket. A pokol összes, démontáncot lejtő képződményeit. Egyetlen perc alatt. Amit a kiharcolt ölelés nem volt képes napok, hetek alatt gyógyítani, azt két gombóc fagyi ára diadalmasan lenyomja békába. Bosch-festmények figuráit alázó, kígyózva tekergő, sikítva vicsorgó lények csatasorban kúsznak a helyükre, midőn megérzik a pénz szagát. Most ott lapítanak a gyermeki álmok mélyén, egy sötét bokorban. Lesben állva várnak, fülelnek. Ha elhalkul a bankók zörgése, az érmék pengése, ha elfogyott a rágó, unalmas lett a transzformersz, újra előtáncolnak majd. Váratlanul. Vadabbul, mint korábban. Tudják: a kikényszerített öleléstől, a visszafojtott szeretettől nem kell félni. Arra rég senki nem felel.
Forgatókönyv
A kislány iskolás lett. A szülők díjazták, ha dicséretet vitt haza. Aprópénz járt minden kövér, piros D betűért. Ahogy bevezették az osztályzatokat, emelkedett a tét. A jelesek már többet értek, mint a dicséret. A hibátlan munkáért járó kiváló meg dupla árban számított. A kislány jól tanult, röpködtek a kiválók. Pergett a pénz. Néha persze elfáradt. Máskor álmodozó hangulat kapta el. A vidám bújócska emléke vagy egy kis baráti összezördülés elmozdította a lelkét. Olyankor nem ment neki sem tökéletesen. Sok osztálytárs a helyében boldog lett volna egy-egy jó jeggyel vagy közepessel. Főleg ha ennyi jeles és kiváló mellé kapják. De a kislány nem állhatta. A jó nem a legjobb. A jóért nem jár otthon pénz. Odasandított hát a szomszédjára a dolgozatnál. Leleste, amiben nem volt biztos. Az órai javításnál a zöld tollat lopva ceruzára cserélte, megváltoztatta a rossz megoldást. Kipipálta, és jelentkezett a hibátlanoknál. A hibátlanok piros pontot gyűjthettek. A piros pontok jeggyé álltak össze, tízért már járt egy jeles. A jelesből otthon pénz lett. Mire kiosztották a dolgozatokat, mire kigyűltek a pontok, a kislány elhitte, hogy ezért megdolgozott. Meggyőzte magát, hogy megérdemli. Elvégre lesni nem kicsi munka. Úgy csalni, hogy ne vegyék észre. Olyantól venni el, akinek úgyis marad elég. Olyan előnyt kihasználni, ami bárkinek rendelkezésére áll…
A kisfiú otthon segített a szüleinek. Eleinte nem akarta, elég gáz volt ez a segítés. Helyette annyi mindent lehetett volna csinálni! Vagy épp annyi semmit. De a gyerekméretű háztartási feladatok ellenértékeként a szülők egyszer csak bevezették a varázslatos zsebpénzt. Azt mondták, csak úgy, a semmiért nem adják. A fizetség ingyen nem jár. Elvégre nekik se viccből szórják a munkahelyen. De ha megdolgozik érte a gyerek, úgy lehet. Hamarosan büszkén néztek össze a szülők, mert ez gyorsan hatott. Csak megfelelő mikroökonómiai hozzáállással meg kellett állapítani, a fűnyírás hogyan aránylik a kutyasétáltatáshoz. A viráglocsolás a szemétlevitelhez. Aztán ment a dolog, mint a karikacsapás. A szülők büszkesége akkor nőtt meg igazán, amikor a kisfiú magától vállalt újabb feladatokat. S maga állapította meg a tarifát, ezzel megspórolva anyuéknak a fejtörést. Micsoda egy angyal! S ha látta a szülőkön, hogy fáradtak, maga a kisfiú javasolta, mozduljanak ki, lazítsanak este. Ő addig kedvezményesen kitakarít. Sőt, a kishúgára is vigyáz. E ponton kiderült: határozottan van lélek a gyerekben, a beteg nagymamának a múltkor olcsóbban vitte az ebédet, mint amennyit a bébiszitterkedésért kért. Vagy ha lélek mégsincs benne, akkor legalább gazdasági érzék. Mert egy eleven óvodással mégis több a teendő, mint egy ágyhoz kötött öregasszonnyal. Így vagy úgy, érzi a dolgok súlyát a kölyök. S hogy egyáltalán átvitte a múltkor azt az ebédet a nagyinak! Akadnak szociális gondozók, akik pénzért sem hajlandóak ilyesmire…
Pár év múlva találkoztak, egy partin. A pénzért tanuló kislány és a pénzért segítő kisfiú. A belőlük lett felnőtt. A kislányból lett nő egy hatalmas cégnél dolgozott épp, jól fizető, magas beosztásban. Hasznavehetetlen dolgokat árultak kétségbeesett és tájékozatlan emberek számára. Ő felelt azért, hogy a reklámok mindenkihez elérjenek. A kislányból lett nő nem válogatott az eszközökben, így rengeteg pénzt hozott a cégnek. Magának is. Gazdag és befolyásos emberek társaságában forgott. S bármire hajlandó volt, bárkinek, ha végső soron az eredmény megérte. Ez tetszhetett meg a kisfiúból lett férfinak is, aki viszont csak akkor mozdította a kisujját, ha azonnali, fergetegesen látványos haszna volt. Egy bármire hajlandó, elszánt nőt megszerezni, és kitenni a kirakatba – körülbelül ilyesminek számított.
A közös gyerekük örökölte a szülei eszét. Kisiskolásként már észrevette, hogy otthon nincs is olyan termékük, amit az anyu munkahelye a tévében és az interneten hirdet. Amilyen minden osztálytársuknak van. Meg is akarta kérdezni, hogy van ez, de anyu a nappaliban épp telefonált, s épp olyat mondott az egyik munkatársának, ami egyáltalán nem volt igaz. A kislány pedig épp meghallotta. Nagyon elszomorodott és összezavarodott. Ha anyu másoknak ilyen könnyen hazudik, vajon igazat mond-e, amikor neki vagy az apunak azt mondja, hogy szereti? Apuhoz rohant, aki mindig elfoglalt, de most kivételesen nem volt az. A kislány nem tudta, hirtelen mit is kérdezzen. Álldogállt az ajtóban egy darabig, hátha apu megszólítja. De ő nem figyelt. Szórakozottan nyomkodta a számítógépét. Aztán felállt, az ablakhoz sétált és hosszan a távolba révedt. Apu mindig így gondolkodik, mosolygott a kislány, nézi az égre törő üveg- és acéltornyokat, a hatalmas város szürke dzsungelét. A kislány el is felejtette, miért jött, csak rátört az érzés, hirtelen, hogy odarohanjon, megölelje apu derekát. Szavak nélkül. Az egyetlen biztos pontot, amit a lakásban talált. Apu kissé meglepődött, de rögtön rendezte vonásait. Eltolta magától a kislányt, hogy lássa az arcát. Kezét a vállára tette és szigorúan a szemébe nézett: remélem, ma te hoztad haza a legjobb jegyeket az egész iskolából! És a délutáni bajnokságról is kell itt lennie a zsebedben egy éremnek…
A kislány el is felejtette már az érmet. Ott lapult a zsebében, a gyűrött dolgozat mellett. Most gépiesen előhalászta őket. Apu arcán mosoly ömlött el, meglapogatta a gyerek hátát. Büszke vagyok rád, jár egy ölelés! A kislány ernyedten tűrte. Apu meg se kérdezte, akart-e valamit, ő azt felelte, semmit. Csak úgy, magának. A semmire. Kibotorkált, le a lépcsőn. Ki a házból, az utcára. Sokáig kóborolt. Amikor elfáradt, leült egy forgalmas út szélére. Talán most is ott ül. Talán éhenhalt. Talán megfagyott. Talán megverték az utcakölykök, és elszedték a telefonját. Talán befogadták a jószívű hajléktalanok. Talán idegenek betuszkolták egy kombi autóba, és eladták egy másik kontinensre, gyerekprostinak. Talán a gazdag és befolyásos szülei halálra kerestették a rendőrséggel, és két óra múlva megtalálták. Egymás nyakába borulva zokogtak, és megfogadták, hogy holnaptól minden másként lesz. Akármi is történt, biztos, hogy csináltak az egészről egy színes, szélesvásznú, nagysikerű filmet. Sokba került a jegy, a kétségbeesett és tájékozatlan emberek mégis rengetegen megnézték. A sötét mozitermekben millió csomag drága és exkluzív papírzsebkendőt telesírtak. S legalább ugyanannyi olcsót és újrahasznosítottat is. Aztán hazamentek a gyerekeikhez. Mintha mi sem történt volna.
(Megjelent a Barikád Magazin 2014. július 3-i számában.)
Régen, mikor még volt alkalmi jégpálya a közelben, időnként akkora malacom volt, hogy két munka között, egy-egy délelőtti órán teljesen egyedül csúszkálhattam a jégen. Gyermekként rajongva a játékot, remeteként szárnyalva be az egyedüllét tág terét. Pillanatról pillanatra éreztem, ahogy a hit alszik, ébred, inog, szárnyal. Minden mozdulat azonnal válaszolt arra, amit belül adott pillanatban éreztem, gondoltam. Saját biztonságomról, stabilitásomról, sebezhetetlenségemről, szilárdságomról. Sőt, a gondolatnak, az érzésnek meg sem kellett születnie, tudatosulnia. Már a zsigerekben fészkelődő kétség vagy a sejtek szintjéig belélegzett bizonyosság is elegendő volt ahhoz, hogy darabos, félénk görccsé vagy súlytalanul sikló sziluetté váljak. Az ésszel végzett számítás elégtelen volt megfejteni, melyik pillanat következik melyik után. Olyan vékony pengén táncol a hit és a velejáró teljesség ígérete, mint a korcsolya villanó éle. Olyan sima a lélek felszíne, és oly csúszós a valóság, az igazság, mint a jég. Isten belélegezhető, harapható, letüdőzhető, mint a kijózantó téli levegő. Minden lélegzetvétel bizton tart ezen a tükörsima, áttetsző felületen. Kőkemény az anyagi világ, itt a legszilárdabb jégbe zárva, befagyva. Ennél anyagabbá már csak az űr abszolút zéróján tud sűrűsödni, lassulni, merevedni. Saját merevségünk, törékenységünk, de szilárdságunk és tökéletes kristályszerkezetünk előtt is áldozunk, amikor megpróbálunk tökéletesen siklani, idomulni ehhez törvényhez. Ezek az összpontosítások alázatot indukálnak. A félelem a soha-el-nem-bizakodás sokszögébe zárva kristályosodik ki. A biztonság az itt és mostban rajzolja ki önmagát, a látszólag szabálytalanul befutott (becsúszott és bebukdácsolt) pályán. Vajon egy kósza méh, egy strapabíró madárcsoport, ha látja fölülről az Anyagtalannak ajánlott fagytáncot, felfedez-e benne némi szabályosságot? Valami ősi, tudattalan rendet, mely a szeretet elvét teljesíti, sugározza az entrópiával, a káosz individuális őrületével szemben? Vajon fraktált rajzol eltűnő utam a téli levegő összenevető molekulái közé? A jég felszínén a kristályszerkezet szerelemmel nyílik szét és adja meg magát a korcsolya élének? Vagy sikoltva törik a penge alatt?
Variációk gyerekekre
Horror
Gyerekek beszélgetnek. Maguk között. Ki tud ijesztőbb történetet? Egymásra licitálnak a kirándulókat felfaló szörnyek, meg a középkori vak asszony tükörből visszanéző szelleme. Akad olyan rémmese, ami nyolc napon túl gyógyuló görcsbe rántja az egyik kispajtás lelkét. A társaságban még nem is mutatja ijedtségét. Hangosan sikongat, mintha élvezné az egészet. De ő maga aznap már nem mond újabb sztorit. Hazacipeli a terhet, forgatja magában. Az est leszálltával romlik helyzet: ilyen szörnyekkel egy fejben maradni, egy kicsi, sötét szoba mélyén... Átballag anyáékhoz, velük aludni. Csak egyet. Csak bátorításképpen. Ezt sem fogja holnap bevallani senkinek. Az egyből persze kettő ottalvás lesz, majd jön a harmadik. A következő és a következő… Egészséges apuk és anyuk számára a magánélet tartós megvonása legalább olyan sötét következményekkel járhat, mint egy békebeli rémálom az Elm utcában. Celebterapeuták is megírták ezt, lila borítós bestsellerben. Le is nyilatkozták a reggeli csevegőműsorban. Tenni kell hát valamit, sürgősen, tönkre ne verje itt a gyerek a házasságon belüli egyensúlyt. Az amúgy is kényeset. Próbálkoznak a szülők. Eleinte szép szóval. Aztán kevésbé széppel. De a horrortörténet masszív fészket vert a kiskölyök fejébe, csak anya és apa párnáján lehet alkalmilag felszámolni. Mert nappal újra épül, ott, a mélyben, mint valami fejre állított Déva vára. Ha együtt vannak, mindannyian, összebújva, az egész nem olyan ijesztő. A szülőknek viszont szűk az ágy. Végül az álommentes valóság legnépszerűbb jutalmát ajánlják fel annak a kis hősnek, aki bátran hajlandó egyedül aludni, a saját szobájában: igazi papírpénzt! A gyerek egy ideig némán néz a puha, anyaillatú párnára. Apa erős, biztonságot adó karjára. Aztán megadóan bólint. Párszáz júdásforintért cserébe a racionális tudat kajánul maga alá gyűri az éjszaka túlpartján lappangó, gyerekevő szörnyeket. A pokol összes, démontáncot lejtő képződményeit. Egyetlen perc alatt. Amit a kiharcolt ölelés nem volt képes napok, hetek alatt gyógyítani, azt két gombóc fagyi ára diadalmasan lenyomja békába. Bosch-festmények figuráit alázó, kígyózva tekergő, sikítva vicsorgó lények csatasorban kúsznak a helyükre, midőn megérzik a pénz szagát. Most ott lapítanak a gyermeki álmok mélyén, egy sötét bokorban. Lesben állva várnak, fülelnek. Ha elhalkul a bankók zörgése, az érmék pengése, ha elfogyott a rágó, unalmas lett a transzformersz, újra előtáncolnak majd. Váratlanul. Vadabbul, mint korábban. Tudják: a kikényszerített öleléstől, a visszafojtott szeretettől nem kell félni. Arra rég senki nem felel.
Forgatókönyv
A kislány iskolás lett. A szülők díjazták, ha dicséretet vitt haza. Aprópénz járt minden kövér, piros D betűért. Ahogy bevezették az osztályzatokat, emelkedett a tét. A jelesek már többet értek, mint a dicséret. A hibátlan munkáért járó kiváló meg dupla árban számított. A kislány jól tanult, röpködtek a kiválók. Pergett a pénz. Néha persze elfáradt. Máskor álmodozó hangulat kapta el. A vidám bújócska emléke vagy egy kis baráti összezördülés elmozdította a lelkét. Olyankor nem ment neki sem tökéletesen. Sok osztálytárs a helyében boldog lett volna egy-egy jó jeggyel vagy közepessel. Főleg ha ennyi jeles és kiváló mellé kapják. De a kislány nem állhatta. A jó nem a legjobb. A jóért nem jár otthon pénz. Odasandított hát a szomszédjára a dolgozatnál. Leleste, amiben nem volt biztos. Az órai javításnál a zöld tollat lopva ceruzára cserélte, megváltoztatta a rossz megoldást. Kipipálta, és jelentkezett a hibátlanoknál. A hibátlanok piros pontot gyűjthettek. A piros pontok jeggyé álltak össze, tízért már járt egy jeles. A jelesből otthon pénz lett. Mire kiosztották a dolgozatokat, mire kigyűltek a pontok, a kislány elhitte, hogy ezért megdolgozott. Meggyőzte magát, hogy megérdemli. Elvégre lesni nem kicsi munka. Úgy csalni, hogy ne vegyék észre. Olyantól venni el, akinek úgyis marad elég. Olyan előnyt kihasználni, ami bárkinek rendelkezésére áll…
A kisfiú otthon segített a szüleinek. Eleinte nem akarta, elég gáz volt ez a segítés. Helyette annyi mindent lehetett volna csinálni! Vagy épp annyi semmit. De a gyerekméretű háztartási feladatok ellenértékeként a szülők egyszer csak bevezették a varázslatos zsebpénzt. Azt mondták, csak úgy, a semmiért nem adják. A fizetség ingyen nem jár. Elvégre nekik se viccből szórják a munkahelyen. De ha megdolgozik érte a gyerek, úgy lehet. Hamarosan büszkén néztek össze a szülők, mert ez gyorsan hatott. Csak megfelelő mikroökonómiai hozzáállással meg kellett állapítani, a fűnyírás hogyan aránylik a kutyasétáltatáshoz. A viráglocsolás a szemétlevitelhez. Aztán ment a dolog, mint a karikacsapás. A szülők büszkesége akkor nőtt meg igazán, amikor a kisfiú magától vállalt újabb feladatokat. S maga állapította meg a tarifát, ezzel megspórolva anyuéknak a fejtörést. Micsoda egy angyal! S ha látta a szülőkön, hogy fáradtak, maga a kisfiú javasolta, mozduljanak ki, lazítsanak este. Ő addig kedvezményesen kitakarít. Sőt, a kishúgára is vigyáz. E ponton kiderült: határozottan van lélek a gyerekben, a beteg nagymamának a múltkor olcsóbban vitte az ebédet, mint amennyit a bébiszitterkedésért kért. Vagy ha lélek mégsincs benne, akkor legalább gazdasági érzék. Mert egy eleven óvodással mégis több a teendő, mint egy ágyhoz kötött öregasszonnyal. Így vagy úgy, érzi a dolgok súlyát a kölyök. S hogy egyáltalán átvitte a múltkor azt az ebédet a nagyinak! Akadnak szociális gondozók, akik pénzért sem hajlandóak ilyesmire…
Pár év múlva találkoztak, egy partin. A pénzért tanuló kislány és a pénzért segítő kisfiú. A belőlük lett felnőtt. A kislányból lett nő egy hatalmas cégnél dolgozott épp, jól fizető, magas beosztásban. Hasznavehetetlen dolgokat árultak kétségbeesett és tájékozatlan emberek számára. Ő felelt azért, hogy a reklámok mindenkihez elérjenek. A kislányból lett nő nem válogatott az eszközökben, így rengeteg pénzt hozott a cégnek. Magának is. Gazdag és befolyásos emberek társaságában forgott. S bármire hajlandó volt, bárkinek, ha végső soron az eredmény megérte. Ez tetszhetett meg a kisfiúból lett férfinak is, aki viszont csak akkor mozdította a kisujját, ha azonnali, fergetegesen látványos haszna volt. Egy bármire hajlandó, elszánt nőt megszerezni, és kitenni a kirakatba – körülbelül ilyesminek számított.
A közös gyerekük örökölte a szülei eszét. Kisiskolásként már észrevette, hogy otthon nincs is olyan termékük, amit az anyu munkahelye a tévében és az interneten hirdet. Amilyen minden osztálytársuknak van. Meg is akarta kérdezni, hogy van ez, de anyu a nappaliban épp telefonált, s épp olyat mondott az egyik munkatársának, ami egyáltalán nem volt igaz. A kislány pedig épp meghallotta. Nagyon elszomorodott és összezavarodott. Ha anyu másoknak ilyen könnyen hazudik, vajon igazat mond-e, amikor neki vagy az apunak azt mondja, hogy szereti? Apuhoz rohant, aki mindig elfoglalt, de most kivételesen nem volt az. A kislány nem tudta, hirtelen mit is kérdezzen. Álldogállt az ajtóban egy darabig, hátha apu megszólítja. De ő nem figyelt. Szórakozottan nyomkodta a számítógépét. Aztán felállt, az ablakhoz sétált és hosszan a távolba révedt. Apu mindig így gondolkodik, mosolygott a kislány, nézi az égre törő üveg- és acéltornyokat, a hatalmas város szürke dzsungelét. A kislány el is felejtette, miért jött, csak rátört az érzés, hirtelen, hogy odarohanjon, megölelje apu derekát. Szavak nélkül. Az egyetlen biztos pontot, amit a lakásban talált. Apu kissé meglepődött, de rögtön rendezte vonásait. Eltolta magától a kislányt, hogy lássa az arcát. Kezét a vállára tette és szigorúan a szemébe nézett: remélem, ma te hoztad haza a legjobb jegyeket az egész iskolából! És a délutáni bajnokságról is kell itt lennie a zsebedben egy éremnek…
A kislány el is felejtette már az érmet. Ott lapult a zsebében, a gyűrött dolgozat mellett. Most gépiesen előhalászta őket. Apu arcán mosoly ömlött el, meglapogatta a gyerek hátát. Büszke vagyok rád, jár egy ölelés! A kislány ernyedten tűrte. Apu meg se kérdezte, akart-e valamit, ő azt felelte, semmit. Csak úgy, magának. A semmire. Kibotorkált, le a lépcsőn. Ki a házból, az utcára. Sokáig kóborolt. Amikor elfáradt, leült egy forgalmas út szélére. Talán most is ott ül. Talán éhenhalt. Talán megfagyott. Talán megverték az utcakölykök, és elszedték a telefonját. Talán befogadták a jószívű hajléktalanok. Talán idegenek betuszkolták egy kombi autóba, és eladták egy másik kontinensre, gyerekprostinak. Talán a gazdag és befolyásos szülei halálra kerestették a rendőrséggel, és két óra múlva megtalálták. Egymás nyakába borulva zokogtak, és megfogadták, hogy holnaptól minden másként lesz. Akármi is történt, biztos, hogy csináltak az egészről egy színes, szélesvásznú, nagysikerű filmet. Sokba került a jegy, a kétségbeesett és tájékozatlan emberek mégis rengetegen megnézték. A sötét mozitermekben millió csomag drága és exkluzív papírzsebkendőt telesírtak. S legalább ugyanannyi olcsót és újrahasznosítottat is. Aztán hazamentek a gyerekeikhez. Mintha mi sem történt volna.
(Megjelent a Barikád Magazin 2014. július 3-i számában.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése