Hát persze, hogy a nőnek nincs kedve alárendelni önmagát… a rosszul értelmezett férfiasságnak. Meg a férfiatlan
férfiembernek. Annak semmiképp. A frusztrált-üvöltöző agresszorra nem lehet
felnézni. Az nem férfi, aki kocsmai provokációval és családtagok rendszeres püfölésével
biztosítja saját gyerekkori sérüléseihez a levezető edzést. S valljuk be, nehéz
férfiként értelmezni a nőcselédet játszó, szerepzavaros fickót is. Lehet őt értékelni,
lehet vele egyenrangúskodni. Lehet bírni, milyen jófej, hogy eltett vagy húsz
üveg lekvárt télire. Az élete valószínűleg gyesre benevező apukakorában sem
eszkalálódik látványos katasztrófává. Ám a férfiasság útjáról csendben és
biztosan legurul a pasas, ha nincs magasabb rendű célja az életben, mint reggeltől
estig ugrálni a nőstény és az utódok körül. (Lényegében mágikusan alávetni
magát a Boszorkánynak, aki nagy kegyesen „hajlandó a kedvéért” szüléssel „eltorzítani”
tökéletesnek képzelt testét. No meg „pár hónapot beáldozni a karrierből”.)
Mókás és szeretetteljes látvány a kíváncsiságból óvatlanul
pelenkát cserélő apa, amint fintorogva elhúzza az orrát. Vicces lehet neki is –
egyszer-kétszer. De ha a százezredik lassított ismétlését éli valaki ennek az
abszurd showműsornak… Lassan megérzi, hogy a fároszként világító férfiúi
szellem helyett hervadt fallosz sem marad. Tévedés ne essék: nem a pelenkacsere
férfiatlanít önmagában. A mögötte feszülő, valódi miértek. A lappangó okok és
tisztázatlan célok azok, amelyek hosszú távon férfiatlanítanak.
A felnőni elfelejtő agyrém-világ férfiatlanít. És nőietlenít
is. Ahol a férj néha kényetelen a felesége anyuja helyett anyának lenni:
megtanítani a portörlést, levezényelni a lelkizést. Máskor a feleség lép elő
szigorú apává; előveszi a férjet olyasmiért, amiért az apjának kellett volna,
de elmulasztotta. Még kiskölyökkorában.
Az enyhe náthától nyafogva ágynak eső kortárs ficsúr messze
áll sárkányölő hérosztól, akire a nő büszke tartással és tisztelettől sugárzó
szemmel felnézhet. Akire rábízhatja életét is, ha kell. Ehhez képest a törődést
kikövetelő, a gondoskodást megparancsoló hím zsigeri ellenállást vált ki a
nőből. Csoda tudja: valahogy az anyu szoknyája mellett ragadt, dacos és hisztis
kölyökre emlékeztet.
Az igazi nő ugyanakkor – még a legharciasabb, legönfejűbb
amazon is – varázslatos módon képes szelíd, gondoskodó és alázatos üzemmódba
kapcsolni, ha megérzi maga mellett a valódi férfit. Azt az embert, aki
önmagáról egyébként minden tekintetben gondoskodni tud, ha úgy adódik. Igazi
férfi az, aki szellemi, lelki és fizikai értelemben senkire és semmire rá nem
szorul. Nem azért vesz maga mellé egy nőt, mert képtelen kibírni szex nélkül, és
ahhoz is béna, hogy egyedül benyomjon egy gombot a fullautomata, fullextrás, helyette
gondolkodó mosógépen. Az igazi férfi profán értelemben (is) kiválóan alkalmas a
túlélésre. S még valamire képes, ami a puszta túlélésnél magasabbrendű: a halállal
való szembenézésre.
Jól feltolták a mércét a régiek, amikor az életét is
feláldozni képes Férfit tették meg ideállá. Aki képes meghalni a szeretet
törvényét s az erkölcs mércéjét neki adó Istenért. Képes meghalni a hazáért, mely
az anyaföldből táplál és otthont ad az Ég alatt. Képes meghalni a királyáért – aki
persze nem korrupt, ostoba politikus, nem zsarnok diktátor, hanem - szintén az
Ég kegyelméből - alattvalóit szolgáló, igazi államférfi. Óvó-védelmező, bölcs
és példamutató uralkodó. Egyben minta is a többi férfi számára, milyen irányba
kell törekedni. Igen, a régiek magasra tették a mércét. De legalább jó helyre.
Az igazi nő ma is megérzi a bölcsességet és a Nap-módra
sugárzó, valódi férfierőt. Annak hiányát is. Megérzi a különbséget az
önállótlan emberizing, a nyavalyásan lusta, önző kan és az igazi férfi között. A
királyi úton járó férfit még a maga tökéletlenségében, úton-levőségében is
képes tisztelni. Akit nem kell rohammentővel megmenteni önmagától, azt felemelő
érzés tiszta szívből, teljes odaadással, önként szolgálni. A többi hímpéldányt
legfeljebb kiszolgálni lehet, s önmagát is csak kiszolgáltatni tudja nekik a
nő. A felnőtt élet első nehézségei láttán éves kocsmabérletet váltó
szuperhősből, titkos szerető karjaiba iszkoló pondróból nehezen és ritkán lesz
király…
De az a nő is messze áll (még) a királynőtől, aki nem képes
különbséget tenni a férfiak között. Aki válogatósan félretolja mindet az útjából
vagy az összeset begyűjtené. Akinek senki nem elég jó, mégis, bárkinek odaadja
magát. Aki senkihez sem alkalmazkodik, de akinek mindenki kellene. Aki önállótlan
emberizingekkel próbálkozik makacsul. Nyavalyásan lusta, önző kanok nyakába
varrja magát. Beül a félkészbe, csodálkozva tátja a száját, miért nem megy magától
a kapcsolatszekér. Tökéletlen
példányokat istenít vagy gyaláz - felemelni, meggyógyítani, szeretettel férfivá
érlelni őket viszont már nincs türelme, ereje.
Könnyebb látványosan csalódni a másik nemben. Csattogva
elindulni önmagát megvalósítani (bármit is jelentsen ez a kifejezés). Felkapcsolni
a színes, ezoterikus neonlámpát. Megvilágítani vele néhány „komoly” magazin konzumbölcsességét.
Műkörmökkel hadonászva bizonygatni… Mit is? Hogy nem tud engedni abból, ami „csak
rajta múlik”? Hamis vágyaiból, melyeket nem ő talál ki magának, ő csak hagyja,
hogy a világ megsúgja neki? Sietni kell wellnessbe, fitnessbe….? Miért is?
Megtalálni elveszettnek hitt szépségét? Fiatalságát? Egészségét? Boldogsághormonjait?
Feszesen tartani bőrét, a hamis vágyakat súgdosó világ kínálta
eszközök és pótcselekvések segítségével. Belegebedni, hogy egészséges támasza
legyen az őt használó, és nőiességétől megfosztó civilizációnak. Amitől aztán
visszakoldulhatja vagy erőszakkal visszaküzdheti magának eredendő szépsége
műanyag visszfényét.
Kifelé él. Amikor azt hiszi, hogy befelé, akkor is. Nem akar
megöregedni. Nem akar elhasználódni. Nem fogadja el, hogy a test, a lélek
változik. Hogy mindennek rendelt ideje van, s az idővel együtt a nőnek meg kell
birkózni saját metamorfózisaival is.
El kellene fogadnia, már kislánykorban, hogy nővé érik, s onnantól
minden holdhónappal egyszerre ketyeg benne élet és halál órája. A nő minden
hónapban termékeny élet-virágot növeszt magában, s minden leszakítatlan
virággal, tovább nem adott élettel újra és újra tudomásul veszi, elvérzi,
elsiratja a Halált.
Hajadonként lélekben is felkészül, megérik arra, hogy a
Férfinak, akit majd mellérendel az Ég, odaadja önmagát. Ha jól figyel befelé és
kifelé, igazi férfira lel. Olyanra, aki nem csak a testét, de lelkét és
szellemét is megtermékenyíti majd. Megmutat valamit a Világból, amit a nő nem
ismer, de boldogan befogad.
S akkor a nő örömmel rendeli alá magát. Magától értetődően.
A férfi által Istennek. Aki egymáshoz vezette őket. Aki a szeretet törvényét,
az erkölcs mércéjét adta nekik. Akitől szabad akaratot kaptak, hogy újra és
újra Őt választhassák. S Őáltala egymásban, önmagukban a valódi Férfit és a valódi
Nőt.
