Nyári Mikulás / Nehézségek margójára

Nyári Mikulás
 

Nyárelőt csúfoló hőség. Délelőtt tíz órát gúnyoló forgalom. Várom, hogy a balról érkező autók áradata leapadjon. Vagy valamelyik sofőr lélekben hirtelen megnemesedjen, s lovagi modorban maga elé engedjen. Elegánsan, épp csak annyira lassítva, hogy a mögötte érkezők ezt meg se érezzék. Lendületükből mit se veszítsenek. Esetleg bármi hasonló csoda történjék, melynek hatására becsatlakozhatok végre a körforgalomba. Anélkül, hogy én magam agresszív és nőietlen nyomuláshoz folyamodnék. Gyönyörködöm a napsütésben. A soha el nem fogyó kocsikaravánban. Ami attól sem lenne egy centivel sem rövidebb, ha tajtékozva csapkodnám a kormányt és átkoznám a többi vezetőt. Jobbra, az első kijárat felől fehér minifurgon kanyarodik. Kis ívben, kecsesen. A kocsi oldalán joviális, ősz szakállú ember portréja. Alatta reklámszolgen fenyeget: A Mikulás házhoz megy. Júniusban? Mondjuk, ezzel a lendülettel a Mikulás a tavaly decembert simán lekéshette, és még odafelé tart. Vagy az idén eljövendő neve napjára siet bölcs előrelátással. De az is belefér, hogy ő a sosem létezett, hagyománypukkasztó nyári Mikulás. A szuperhős, aki épp időben érkezik. És persze, hogy házhoz megy. A történeti tanúság szerint az eredeti Mikulás is házhoz ment. Igaz, ő nem hirdette ezt magáról sem hangosbemondóval, sem transzparenssel. Sem furgon oldalán. Ami a Mikulás számára szempont volt - nem látványosan, nem üzleti megfontolásból, hanem magáért a jócselekedetért tenni a jót - azóta átértelmeződött. A Mikulás ma is házhoz jön – néha önkéntes alapon, de többségében inkább, ha fizetnek neki. Pénzért bárki helyett eljátssza, hogy jót tesz. Gyereket vidít. Ajándékoz. Különleges szolgáltatásként bocsátja áruba mindazt, ami normál állapotban a mikulási tevékenység (a karitatív cselekvés) ingyenes és lényegi velejárója volna. Minden természetes hajlam azt diktálja, hogy az önkéntes segítség, a szívből jövő ajándék, az adás gesztusa házhoz megy. Sőt, eleve ott van a házban. Magától. Nem kell külön könyörögni érte. Nem kell hozzá listát írni. Nem kell megrendelőt kitölteni, odafurikázni, útközben elakadni a körforgalomban, felárat fizetni. Ez a világ azonban nem a természetes hajlamokat részesíti előnyben. Itt nincs mese, ki kell írni, hogy ez a házhozmenetel, pénzért, ez valami hatalmas előny egy műmikulásnál, tekintetbe véve az első Mikulás óta alaposan megváltozott viszonyítási rendszereket.

Manapság akad például olyan Mikulás, aki kellő díjazás ellenében rosszat is hajlandó tenni. Például a televíziónézők millióinak szeme láttára ragacsos üdítőitalok világmegváltó és személyiségfejlesztő hatását hirdeti. A tejfog- és vasszögoldó, valamint rozsdamaró hatást ellenben szerényen titokban tartja. Szakasztott, mint az eredeti Mikulás az igazi jótetteit.

Az efféle Mikulások mellett a jó szándékú szülő máris kevésbé abszurd jelenségként tekint egy olyan Mikulásra, aki megrendelésre felölti hagyományos jelmezét, beül a furgonba, és műhóval a sapkáján házhoz megy. Pénzért, pénzért, de legalább nem osztogat beetető termékmintát. S a végén legalább idehaza adózik és itthon költi el a bevételét. És a jobban menő mikulásvállalkozásokban akad már biológiailag lebomló puttony is; ez csökkenti némileg a bolygóval szemben érzett bűntudatot, amiért a megrendelt játékok csomagolásának előállításához egy esőerdő tizenkilenced részét ki kellett irtani. A kölyöknek pedig jó lesz, majdnem olyan jó, mint azoknak a szegény gyerekeknek, akiket annak idején az eredeti Mikulás meglátogatott. Még jobb is, mint nekik. Mert azoknak a szegény gyerekeknek a szülei nem tudtak volna fizetni egy Mikulásnak azért, hogy meglátogassa őket és átadja a szüleik által vett ajándékot. Igaz, nem is kellett, mert a Mikulás magától vitte nekik, amit vitt. Mindegy. A lényeg, hogy házhoz jön. A jeles napon persze az oviban is parádézik egy megrendelt Mikulás, már a tízórai környékén. A plázamozi előtt meg délután jön szembe kettő másik. Szórólapot osztanak. Ha kitöltöd a csücskén a kérdőívet a Mikulásról, barna üdítőt nyerhetsz. A szomszéd Mikike névnapi zsúrján megint felbukkan egy fizetős Mikulás. Szaloncukrot terít, nagy tételben, közvetlenül a bohócműsor után. Otthon, a tévéből tovább ömlenek a különböző Mikulások. Egy filmre jut kettő, egy reklámra négy. Kár volt megrendelni, mindezek után estére, még az ötödik fajtát. A házhoz jövőset.  Búsulnak a szülők. Hogy minek van belőle annyi. Mitől lett ekkora celeb. És egyáltalán, mi a fenének logisztikázik évről évre egyre több tonna potenciális szelektív hulladékot A-ból B-be, ajándékosztás címén, a kólás flashmobok szünetében. Telefonon lemondani az akció napján már csak pénzért lehet. A házhoz jövőset. De áttetetni a foglalást egy másik időpontra semmibe nem kerül. Összenéznek a szülők. Végül is, a decemberi Mikulás lerágott csont. Mint a karácsony, a húsvét, névnap, születés- és gyereknap, beiskolázás és ballagás, halloweeen, valentin és mindenféle szomszédból pottyant ünnep, amely unottan teleszórja az asztalt mindenféle hizlalóval és fölöslegesen kézzelfoghatóval. Tervezetten elavulóval. Divatja múlóval. Eldobhatóval. Ez az egész, ez annyira el van rontva, ezen már csak úgy lehet javítani, ha tovább rontják. Jöjjön a nyári mikulás. Júniusban jó lesz? Akár. Be már nem kell öltözni, elképzelhetetlen, hogy a gyerek egy ilyen nap után még higgyen benne. Elég, ha házhoz jön. Sőt. A kölyökkel majd apa csinál a Mikulásnak valami ajándékot. Csak úgy. Mindenféle alkalom nélkül. Hátsó szándék nélkül. Körbeér a fehér furgon, maga elé enged. Boldog júniust.

 

Nehézségek margójára

A lehetőség saját szellemi gyengeségeinek, lelki szegénységeinek felismerése nem adatik meg egyformán mindenki számára. S maga a szembenézés is több fajta utat eredményezhet. Léphet valaki a tudatos fejlődés útjára, s nyitott szívvel haladhat egy nehéz, de örvendetes ösvényen. Vannak azonban, akik önnön korlátaikkal szembesülve - vagy csak megsejtve, kitapintva azokat - megijednek. Visszahúzódnak. Hosszú időre elrejtőznek. Úgy vélik, esélyük sincs kibontakozni: ők már csak olyanok maradnak, ami nekik jutott. Megint más túl hamar megrázza magát, szinte gondolkodás nélkül előmerészkedik belső rejtekéből. Saját határaival dacolva széltében feszegeti a rácsokat, kémlelve, merre növelhető a territóriuma. A túlélés ösztöne veszettül hajtja őt. Mielőtt mélyebb felismerésre jutna a határok természetét illetően, már azt mantrázza: ki kell törni, szabadon terjeszkedni és győzni. Belőle nem lehet sarokba szorított vesztes. Róla nem mintázhatják az eltiport jogok emlékművét. Úgy véli, a térdre hullás, a magány, a fájdalom a túlélésnek sem barátja, nemhogy a győzelemnek. Önnön minőségét - s a vele járó kétségeket, válságot, hibákat - nem átélni és meghaladni, hanem elnyomni, elhallgattatni, eltagadni igyekszik. Vagy épp stílussá, létmóddá, divattá avatni. Ezt pedig csak magabiztosan lehet. Csak folyamatos világi eredményekkel, önigazoló, létjogosultság-erősítő külszíni győzelmekkel. Az ilyen indíttatású győzelem - a sokaság szemében bármily fényesnek tűnik - nélkülözi mindazt, ami szellemi vagy lelki eredetű. Nem lehet magasrendű, sem természetes. Leginkább folyamatosan kierőszakolt, fals diadalmenet az anyag síkján, melyet - hacsak utol nem éri a karavánt szellem és lélek -, újabb és újabb megtorpanás, újabb és újabb hajsza követ. Az önigazolás kényszere világi céljaiban egyre táguló körökbe kergetheti azt, aki mindeközben módszereit tekintve egyre mélybbre süllyed. Olyan mélyre, hogy múlandó, örökös utánpótlásért szomjazó felszíni győzelmei érdekében alantas eszközökhöz folyamodik. Alattomosság vagy felületesség, kegyes hazugságok vagy kegyetlen őszinteség, képmutatás vagy arcátlanság színe váltó kerülőútjain halad. Fondorkodással, ártatlanság álcájában közeledik. A jóság híg, érdek-formáinak utánzásával próbálkozik. Érdektelenséget tettet. Közben mélyen, legbelül nem tisztel semmit önnön kívánalmain, pillanatnyi örömein és trófeagyűjtési vágyán kívül. Néha nyíltan támad, néha csak behálóz. Az asztal alatt oson közel. Suttog. Hátba szúr. Titokban kényszeríti ki kétes értékű alkuit a győzelem érdekében. Gyenge pontokon áttaposva, a szemtől szemben vállalt küzdelem helyett, melyben szellemiekben, lelkiekben bizonyára alulmaradna. A célja saját kielégülésének növelése. Saját létjogosultságának és eredményességének bizonygatása. S pontosan tudja, mely területen kell ahhoz maradnia, hogy véletlen se szenvedjen evilági értelemben vett vereséget. Mások megalázása nem okoz neki dilemmát, inkább ízesíti felszíni eredményeit. Nem törekszik arra, hogy lélekben jobb legyen, vagy a másikat jobbá tegye. Csak sikeresebb, érdekesebb, egyedibb akar lenni; a viszonylagos, külső középpontokat keresi a belső, az Egyetlen helyett. Az élvezetet, a pillanatnyi diadal vérét vágyik szürcsölni, csak az feledteti vele az elhazudott, elfeledett nemesebb és alázatosabb célokat. Nem ismeri be vagy kineveti a félelmeket, lenézi az esendőséget, gúnyolja önmagában, másban. Önnön halálát, fizikai bukását rettegi a másik szemének tükrébe nézve. Ezt a bukást érti csak, s ez ellen próbálja felvértezni magát, mikor az anyagi világ megnyilvánulásai között kiigazodni oly könnyedén megtanul. Szívósan küzdve igen messzire képes eljutni ezen a síkon; s ahol nincs lélek, szellem - nem ütközvén akadályba - különös otthonossággal mozog. A horizontális térhódítás egy életre is képes lekötni figyelmét, éhségét, látszólag teljesen kiirtva belőle a transzcendens törekvés csíráit is. Az ilyen teremtmény tetszését, rokonszenvét, elismerését és csodálatát kivívni nem érdem. Haragudni rá vagy rettegni tőle - csak saját lelkünket fertőzi s gyengíti. A vele való találkozás önvizsgálatra int. Márpedig mindannyian találkozunk vele. Másban és önmagunkban is. Ő az ego. Másban mindig könnyebb felismerni őt. De a kérdést olyankor is magunk felé kell szegeznünk: Vajon mi jó úton járunk-e? Fogékonyak vagyunk-e a kísértésre? Megfelelő helyünk, rendeltetésünk felé törekszünk a mindenségben, az örök zsinórmérték mentén haladva? Tisztában vagyunk önnön határainkkal, vétkeinkkel? Tudjuk-e a bennünket érő sérelmek hangsúlyozása helyett a mindnyájunkat körülvevő, utánunk is ácsingózó sötétség diadalát gyászolni? S képesek vagyunk-e úgy elutasítani az ego megnyilvánulásait, hogy közben a másikban, önmagunkban megpillantott Embert - Isten képmását - egyetlen percre sem tagadjuk meg?

 

(Megjelent a Barikád Magazin 2014. június 11-i számában.)