Jégkorszak / Variációk gyerekekre

Jégkorszak


Régen, mikor még volt alkalmi jégpálya a közelben, időnként akkora malacom volt, hogy két munka között, egy-egy délelőtti órán teljesen egyedül csúszkálhattam a jégen. Gyermekként rajongva a játékot, remeteként szárnyalva be az egyedüllét tág terét. Pillanatról pillanatra éreztem, ahogy a hit alszik, ébred, inog, szárnyal. Minden mozdulat azonnal válaszolt arra, amit belül adott pillanatban éreztem, gondoltam. Saját biztonságomról, stabilitásomról, sebezhetetlenségemről, szilárdságomról. Sőt, a gondolatnak, az érzésnek meg sem kellett születnie, tudatosulnia. Már a zsigerekben fészkelődő kétség vagy a sejtek szintjéig belélegzett bizonyosság is elegendő volt ahhoz, hogy darabos, félénk görccsé vagy súlytalanul sikló sziluetté váljak. Az ésszel végzett számítás elégtelen volt megfejteni, melyik pillanat következik melyik után. Olyan vékony pengén táncol a hit és a velejáró teljesség ígérete, mint a korcsolya villanó éle. Olyan sima a lélek felszíne, és oly csúszós a valóság, az igazság, mint a jég. Isten belélegezhető, harapható, letüdőzhető, mint a kijózantó téli levegő. Minden lélegzetvétel bizton tart ezen a tükörsima, áttetsző felületen. Kőkemény az anyagi világ, itt a legszilárdabb jégbe zárva, befagyva. Ennél anyagabbá már csak az űr abszolút zéróján tud sűrűsödni, lassulni, merevedni. Saját merevségünk, törékenységünk, de szilárdságunk és tökéletes kristályszerkezetünk előtt is áldozunk, amikor megpróbálunk tökéletesen siklani, idomulni ehhez törvényhez. Ezek az összpontosítások alázatot indukálnak. A félelem a soha-el-nem-bizakodás sokszögébe zárva kristályosodik ki. A biztonság az itt és mostban rajzolja ki önmagát, a látszólag szabálytalanul befutott (becsúszott és bebukdácsolt) pályán. Vajon egy kósza méh, egy strapabíró madárcsoport, ha látja fölülről az Anyagtalannak ajánlott fagytáncot, felfedez-e benne némi szabályosságot? Valami ősi, tudattalan rendet, mely a szeretet elvét teljesíti, sugározza az entrópiával, a káosz individuális őrületével szemben? Vajon fraktált rajzol eltűnő utam a téli levegő összenevető molekulái közé? A jég felszínén a kristályszerkezet szerelemmel nyílik szét és adja meg magát a korcsolya élének? Vagy sikoltva törik a penge alatt?


Variációk gyerekekre

Horror

Gyerekek beszélgetnek. Maguk között. Ki tud ijesztőbb történetet? Egymásra licitálnak a kirándulókat felfaló szörnyek, meg a középkori vak asszony tükörből visszanéző szelleme. Akad olyan rémmese, ami nyolc napon túl gyógyuló görcsbe rántja az egyik kispajtás lelkét. A társaságban még nem is mutatja ijedtségét. Hangosan sikongat, mintha élvezné az egészet. De ő maga aznap már nem mond újabb sztorit. Hazacipeli a terhet, forgatja magában. Az est leszálltával romlik helyzet: ilyen szörnyekkel egy fejben maradni, egy kicsi, sötét szoba mélyén... Átballag anyáékhoz, velük aludni. Csak egyet. Csak bátorításképpen. Ezt sem fogja holnap bevallani senkinek. Az egyből persze kettő ottalvás lesz, majd jön a harmadik. A következő és a következő… Egészséges apuk és anyuk számára a magánélet tartós megvonása legalább olyan sötét következményekkel járhat, mint egy békebeli rémálom az Elm utcában. Celebterapeuták is megírták ezt, lila borítós bestsellerben. Le is nyilatkozták a reggeli csevegőműsorban. Tenni kell hát valamit, sürgősen, tönkre ne verje itt a gyerek a házasságon belüli egyensúlyt. Az amúgy is kényeset. Próbálkoznak a szülők. Eleinte szép szóval. Aztán kevésbé széppel. De a horrortörténet masszív fészket vert a kiskölyök fejébe, csak anya és apa párnáján lehet alkalmilag felszámolni. Mert nappal újra épül, ott, a mélyben, mint valami fejre állított Déva vára. Ha együtt vannak, mindannyian, összebújva, az egész nem olyan ijesztő. A szülőknek viszont szűk az ágy. Végül az álommentes valóság legnépszerűbb jutalmát ajánlják fel annak a kis hősnek, aki bátran hajlandó egyedül aludni, a saját szobájában: igazi papírpénzt! A gyerek egy ideig némán néz a puha, anyaillatú párnára. Apa erős, biztonságot adó karjára. Aztán megadóan bólint. Párszáz júdásforintért cserébe a racionális tudat kajánul maga alá gyűri az éjszaka túlpartján lappangó, gyerekevő szörnyeket. A pokol összes, démontáncot lejtő képződményeit. Egyetlen perc alatt. Amit a kiharcolt ölelés nem volt képes napok, hetek alatt gyógyítani, azt két gombóc fagyi ára diadalmasan lenyomja békába. Bosch-festmények figuráit alázó, kígyózva tekergő, sikítva vicsorgó lények csatasorban kúsznak a helyükre, midőn megérzik a pénz szagát. Most ott lapítanak a gyermeki álmok mélyén, egy sötét bokorban. Lesben állva várnak, fülelnek. Ha elhalkul a bankók zörgése, az érmék pengése, ha elfogyott a rágó, unalmas lett a transzformersz, újra előtáncolnak majd. Váratlanul. Vadabbul, mint korábban. Tudják: a kikényszerített öleléstől, a visszafojtott szeretettől nem kell félni. Arra rég senki nem felel.


Forgatókönyv

A kislány iskolás lett. A szülők díjazták, ha dicséretet vitt haza. Aprópénz járt minden kövér, piros D betűért. Ahogy bevezették az osztályzatokat, emelkedett a tét. A jelesek már többet értek, mint a dicséret. A hibátlan munkáért járó kiváló meg dupla árban számított. A kislány jól tanult, röpködtek a kiválók. Pergett a pénz. Néha persze elfáradt. Máskor álmodozó hangulat kapta el. A vidám bújócska emléke vagy egy kis baráti összezördülés elmozdította a lelkét. Olyankor nem ment neki sem tökéletesen. Sok osztálytárs a helyében boldog lett volna egy-egy jó jeggyel vagy közepessel. Főleg ha ennyi jeles és kiváló mellé kapják. De a kislány nem állhatta. A jó nem a legjobb. A jóért nem jár otthon pénz. Odasandított hát a szomszédjára a dolgozatnál. Leleste, amiben nem volt biztos. Az órai javításnál a zöld tollat lopva ceruzára cserélte, megváltoztatta a rossz megoldást. Kipipálta, és jelentkezett a hibátlanoknál. A hibátlanok piros pontot gyűjthettek. A piros pontok jeggyé álltak össze, tízért már járt egy jeles. A jelesből otthon pénz lett. Mire kiosztották a dolgozatokat, mire kigyűltek a pontok, a kislány elhitte, hogy ezért megdolgozott. Meggyőzte magát, hogy megérdemli. Elvégre lesni nem kicsi munka. Úgy csalni, hogy ne vegyék észre. Olyantól venni el, akinek úgyis marad elég. Olyan előnyt kihasználni, ami bárkinek rendelkezésére áll…

A kisfiú otthon segített a szüleinek. Eleinte nem akarta, elég gáz volt ez a segítés. Helyette annyi mindent lehetett volna csinálni! Vagy épp annyi semmit. De a gyerekméretű háztartási feladatok ellenértékeként a szülők egyszer csak bevezették a varázslatos zsebpénzt. Azt mondták, csak úgy, a semmiért nem adják. A fizetség ingyen nem jár. Elvégre nekik se viccből szórják a munkahelyen. De ha megdolgozik érte a gyerek, úgy lehet. Hamarosan büszkén néztek össze a szülők, mert ez gyorsan hatott. Csak megfelelő mikroökonómiai hozzáállással meg kellett állapítani, a fűnyírás hogyan aránylik a kutyasétáltatáshoz. A viráglocsolás a szemétlevitelhez. Aztán ment a dolog, mint a karikacsapás. A szülők büszkesége akkor nőtt meg igazán, amikor a kisfiú magától vállalt újabb feladatokat. S maga állapította meg a tarifát, ezzel megspórolva anyuéknak a fejtörést. Micsoda egy angyal! S ha látta a szülőkön, hogy fáradtak, maga a kisfiú javasolta, mozduljanak ki, lazítsanak este. Ő addig kedvezményesen kitakarít. Sőt, a kishúgára is vigyáz. E ponton kiderült: határozottan van lélek a gyerekben, a beteg nagymamának a múltkor olcsóbban vitte az ebédet, mint amennyit a bébiszitterkedésért kért. Vagy ha lélek mégsincs benne, akkor legalább gazdasági érzék. Mert egy eleven óvodással mégis több a teendő, mint egy ágyhoz kötött öregasszonnyal. Így vagy úgy, érzi a dolgok súlyát a kölyök. S hogy egyáltalán átvitte a múltkor azt az ebédet a nagyinak! Akadnak szociális gondozók, akik pénzért sem hajlandóak ilyesmire… 

Pár év múlva találkoztak, egy partin. A pénzért tanuló kislány és a pénzért segítő kisfiú. A belőlük lett felnőtt. A kislányból lett nő egy hatalmas cégnél dolgozott épp, jól fizető, magas beosztásban. Hasznavehetetlen dolgokat árultak kétségbeesett és tájékozatlan emberek számára. Ő felelt azért, hogy a reklámok mindenkihez elérjenek. A kislányból lett nő nem válogatott az eszközökben, így rengeteg pénzt hozott a cégnek. Magának is. Gazdag és befolyásos emberek társaságában forgott. S bármire hajlandó volt, bárkinek, ha végső soron az eredmény megérte. Ez tetszhetett meg a kisfiúból lett férfinak is, aki viszont csak akkor mozdította a kisujját, ha azonnali, fergetegesen látványos haszna volt. Egy bármire hajlandó, elszánt nőt megszerezni, és kitenni a kirakatba – körülbelül ilyesminek számított.

A közös gyerekük örökölte a szülei eszét. Kisiskolásként már észrevette, hogy otthon nincs is olyan termékük, amit az anyu munkahelye a tévében és az interneten hirdet. Amilyen minden osztálytársuknak van. Meg is akarta kérdezni, hogy van ez, de anyu a nappaliban épp telefonált, s épp olyat mondott az egyik munkatársának, ami egyáltalán nem volt igaz. A kislány pedig épp meghallotta. Nagyon elszomorodott és összezavarodott. Ha anyu másoknak ilyen könnyen hazudik, vajon igazat mond-e, amikor neki vagy az apunak azt mondja, hogy szereti? Apuhoz rohant, aki mindig elfoglalt, de most kivételesen nem volt az. A kislány nem tudta, hirtelen mit is kérdezzen. Álldogállt az ajtóban egy darabig, hátha apu megszólítja. De ő nem figyelt. Szórakozottan nyomkodta a számítógépét. Aztán felállt, az ablakhoz sétált és hosszan a távolba révedt. Apu mindig így gondolkodik, mosolygott a kislány, nézi az égre törő üveg- és acéltornyokat, a hatalmas város szürke dzsungelét. A kislány el is felejtette, miért jött, csak rátört az érzés, hirtelen, hogy odarohanjon, megölelje apu derekát. Szavak nélkül. Az egyetlen biztos pontot, amit a lakásban talált. Apu kissé meglepődött, de rögtön rendezte vonásait. Eltolta magától a kislányt, hogy lássa az arcát. Kezét a vállára tette és szigorúan a szemébe nézett: remélem, ma te hoztad haza a legjobb jegyeket az egész iskolából! És a délutáni bajnokságról is kell itt lennie a zsebedben egy éremnek…

A kislány el is felejtette már az érmet. Ott lapult a zsebében, a gyűrött dolgozat mellett. Most gépiesen előhalászta őket. Apu arcán mosoly ömlött el, meglapogatta a gyerek hátát. Büszke vagyok rád, jár egy ölelés! A kislány ernyedten tűrte. Apu meg se kérdezte, akart-e valamit, ő azt felelte, semmit. Csak úgy, magának. A semmire. Kibotorkált, le a lépcsőn. Ki a házból, az utcára. Sokáig kóborolt. Amikor elfáradt, leült egy forgalmas út szélére. Talán most is ott ül. Talán éhenhalt. Talán megfagyott. Talán megverték az utcakölykök, és elszedték a telefonját. Talán befogadták a jószívű hajléktalanok. Talán idegenek betuszkolták egy kombi autóba, és eladták egy másik kontinensre, gyerekprostinak. Talán a gazdag és befolyásos szülei halálra kerestették a rendőrséggel, és két óra múlva megtalálták. Egymás nyakába borulva zokogtak, és megfogadták, hogy holnaptól minden másként lesz. Akármi is történt, biztos, hogy csináltak az egészről egy színes, szélesvásznú, nagysikerű filmet. Sokba került a jegy, a kétségbeesett és tájékozatlan emberek mégis rengetegen megnézték. A sötét mozitermekben millió csomag drága és exkluzív papírzsebkendőt telesírtak. S legalább ugyanannyi olcsót és újrahasznosítottat is. Aztán hazamentek a gyerekeikhez. Mintha mi sem történt volna.

(Megjelent a Barikád Magazin 2014. július 3-i számában.)

 

 

Nyári Mikulás / Nehézségek margójára

Nyári Mikulás
 

Nyárelőt csúfoló hőség. Délelőtt tíz órát gúnyoló forgalom. Várom, hogy a balról érkező autók áradata leapadjon. Vagy valamelyik sofőr lélekben hirtelen megnemesedjen, s lovagi modorban maga elé engedjen. Elegánsan, épp csak annyira lassítva, hogy a mögötte érkezők ezt meg se érezzék. Lendületükből mit se veszítsenek. Esetleg bármi hasonló csoda történjék, melynek hatására becsatlakozhatok végre a körforgalomba. Anélkül, hogy én magam agresszív és nőietlen nyomuláshoz folyamodnék. Gyönyörködöm a napsütésben. A soha el nem fogyó kocsikaravánban. Ami attól sem lenne egy centivel sem rövidebb, ha tajtékozva csapkodnám a kormányt és átkoznám a többi vezetőt. Jobbra, az első kijárat felől fehér minifurgon kanyarodik. Kis ívben, kecsesen. A kocsi oldalán joviális, ősz szakállú ember portréja. Alatta reklámszolgen fenyeget: A Mikulás házhoz megy. Júniusban? Mondjuk, ezzel a lendülettel a Mikulás a tavaly decembert simán lekéshette, és még odafelé tart. Vagy az idén eljövendő neve napjára siet bölcs előrelátással. De az is belefér, hogy ő a sosem létezett, hagyománypukkasztó nyári Mikulás. A szuperhős, aki épp időben érkezik. És persze, hogy házhoz megy. A történeti tanúság szerint az eredeti Mikulás is házhoz ment. Igaz, ő nem hirdette ezt magáról sem hangosbemondóval, sem transzparenssel. Sem furgon oldalán. Ami a Mikulás számára szempont volt - nem látványosan, nem üzleti megfontolásból, hanem magáért a jócselekedetért tenni a jót - azóta átértelmeződött. A Mikulás ma is házhoz jön – néha önkéntes alapon, de többségében inkább, ha fizetnek neki. Pénzért bárki helyett eljátssza, hogy jót tesz. Gyereket vidít. Ajándékoz. Különleges szolgáltatásként bocsátja áruba mindazt, ami normál állapotban a mikulási tevékenység (a karitatív cselekvés) ingyenes és lényegi velejárója volna. Minden természetes hajlam azt diktálja, hogy az önkéntes segítség, a szívből jövő ajándék, az adás gesztusa házhoz megy. Sőt, eleve ott van a házban. Magától. Nem kell külön könyörögni érte. Nem kell hozzá listát írni. Nem kell megrendelőt kitölteni, odafurikázni, útközben elakadni a körforgalomban, felárat fizetni. Ez a világ azonban nem a természetes hajlamokat részesíti előnyben. Itt nincs mese, ki kell írni, hogy ez a házhozmenetel, pénzért, ez valami hatalmas előny egy műmikulásnál, tekintetbe véve az első Mikulás óta alaposan megváltozott viszonyítási rendszereket.

Manapság akad például olyan Mikulás, aki kellő díjazás ellenében rosszat is hajlandó tenni. Például a televíziónézők millióinak szeme láttára ragacsos üdítőitalok világmegváltó és személyiségfejlesztő hatását hirdeti. A tejfog- és vasszögoldó, valamint rozsdamaró hatást ellenben szerényen titokban tartja. Szakasztott, mint az eredeti Mikulás az igazi jótetteit.

Az efféle Mikulások mellett a jó szándékú szülő máris kevésbé abszurd jelenségként tekint egy olyan Mikulásra, aki megrendelésre felölti hagyományos jelmezét, beül a furgonba, és műhóval a sapkáján házhoz megy. Pénzért, pénzért, de legalább nem osztogat beetető termékmintát. S a végén legalább idehaza adózik és itthon költi el a bevételét. És a jobban menő mikulásvállalkozásokban akad már biológiailag lebomló puttony is; ez csökkenti némileg a bolygóval szemben érzett bűntudatot, amiért a megrendelt játékok csomagolásának előállításához egy esőerdő tizenkilenced részét ki kellett irtani. A kölyöknek pedig jó lesz, majdnem olyan jó, mint azoknak a szegény gyerekeknek, akiket annak idején az eredeti Mikulás meglátogatott. Még jobb is, mint nekik. Mert azoknak a szegény gyerekeknek a szülei nem tudtak volna fizetni egy Mikulásnak azért, hogy meglátogassa őket és átadja a szüleik által vett ajándékot. Igaz, nem is kellett, mert a Mikulás magától vitte nekik, amit vitt. Mindegy. A lényeg, hogy házhoz jön. A jeles napon persze az oviban is parádézik egy megrendelt Mikulás, már a tízórai környékén. A plázamozi előtt meg délután jön szembe kettő másik. Szórólapot osztanak. Ha kitöltöd a csücskén a kérdőívet a Mikulásról, barna üdítőt nyerhetsz. A szomszéd Mikike névnapi zsúrján megint felbukkan egy fizetős Mikulás. Szaloncukrot terít, nagy tételben, közvetlenül a bohócműsor után. Otthon, a tévéből tovább ömlenek a különböző Mikulások. Egy filmre jut kettő, egy reklámra négy. Kár volt megrendelni, mindezek után estére, még az ötödik fajtát. A házhoz jövőset.  Búsulnak a szülők. Hogy minek van belőle annyi. Mitől lett ekkora celeb. És egyáltalán, mi a fenének logisztikázik évről évre egyre több tonna potenciális szelektív hulladékot A-ból B-be, ajándékosztás címén, a kólás flashmobok szünetében. Telefonon lemondani az akció napján már csak pénzért lehet. A házhoz jövőset. De áttetetni a foglalást egy másik időpontra semmibe nem kerül. Összenéznek a szülők. Végül is, a decemberi Mikulás lerágott csont. Mint a karácsony, a húsvét, névnap, születés- és gyereknap, beiskolázás és ballagás, halloweeen, valentin és mindenféle szomszédból pottyant ünnep, amely unottan teleszórja az asztalt mindenféle hizlalóval és fölöslegesen kézzelfoghatóval. Tervezetten elavulóval. Divatja múlóval. Eldobhatóval. Ez az egész, ez annyira el van rontva, ezen már csak úgy lehet javítani, ha tovább rontják. Jöjjön a nyári mikulás. Júniusban jó lesz? Akár. Be már nem kell öltözni, elképzelhetetlen, hogy a gyerek egy ilyen nap után még higgyen benne. Elég, ha házhoz jön. Sőt. A kölyökkel majd apa csinál a Mikulásnak valami ajándékot. Csak úgy. Mindenféle alkalom nélkül. Hátsó szándék nélkül. Körbeér a fehér furgon, maga elé enged. Boldog júniust.

 

Nehézségek margójára

A lehetőség saját szellemi gyengeségeinek, lelki szegénységeinek felismerése nem adatik meg egyformán mindenki számára. S maga a szembenézés is több fajta utat eredményezhet. Léphet valaki a tudatos fejlődés útjára, s nyitott szívvel haladhat egy nehéz, de örvendetes ösvényen. Vannak azonban, akik önnön korlátaikkal szembesülve - vagy csak megsejtve, kitapintva azokat - megijednek. Visszahúzódnak. Hosszú időre elrejtőznek. Úgy vélik, esélyük sincs kibontakozni: ők már csak olyanok maradnak, ami nekik jutott. Megint más túl hamar megrázza magát, szinte gondolkodás nélkül előmerészkedik belső rejtekéből. Saját határaival dacolva széltében feszegeti a rácsokat, kémlelve, merre növelhető a territóriuma. A túlélés ösztöne veszettül hajtja őt. Mielőtt mélyebb felismerésre jutna a határok természetét illetően, már azt mantrázza: ki kell törni, szabadon terjeszkedni és győzni. Belőle nem lehet sarokba szorított vesztes. Róla nem mintázhatják az eltiport jogok emlékművét. Úgy véli, a térdre hullás, a magány, a fájdalom a túlélésnek sem barátja, nemhogy a győzelemnek. Önnön minőségét - s a vele járó kétségeket, válságot, hibákat - nem átélni és meghaladni, hanem elnyomni, elhallgattatni, eltagadni igyekszik. Vagy épp stílussá, létmóddá, divattá avatni. Ezt pedig csak magabiztosan lehet. Csak folyamatos világi eredményekkel, önigazoló, létjogosultság-erősítő külszíni győzelmekkel. Az ilyen indíttatású győzelem - a sokaság szemében bármily fényesnek tűnik - nélkülözi mindazt, ami szellemi vagy lelki eredetű. Nem lehet magasrendű, sem természetes. Leginkább folyamatosan kierőszakolt, fals diadalmenet az anyag síkján, melyet - hacsak utol nem éri a karavánt szellem és lélek -, újabb és újabb megtorpanás, újabb és újabb hajsza követ. Az önigazolás kényszere világi céljaiban egyre táguló körökbe kergetheti azt, aki mindeközben módszereit tekintve egyre mélybbre süllyed. Olyan mélyre, hogy múlandó, örökös utánpótlásért szomjazó felszíni győzelmei érdekében alantas eszközökhöz folyamodik. Alattomosság vagy felületesség, kegyes hazugságok vagy kegyetlen őszinteség, képmutatás vagy arcátlanság színe váltó kerülőútjain halad. Fondorkodással, ártatlanság álcájában közeledik. A jóság híg, érdek-formáinak utánzásával próbálkozik. Érdektelenséget tettet. Közben mélyen, legbelül nem tisztel semmit önnön kívánalmain, pillanatnyi örömein és trófeagyűjtési vágyán kívül. Néha nyíltan támad, néha csak behálóz. Az asztal alatt oson közel. Suttog. Hátba szúr. Titokban kényszeríti ki kétes értékű alkuit a győzelem érdekében. Gyenge pontokon áttaposva, a szemtől szemben vállalt küzdelem helyett, melyben szellemiekben, lelkiekben bizonyára alulmaradna. A célja saját kielégülésének növelése. Saját létjogosultságának és eredményességének bizonygatása. S pontosan tudja, mely területen kell ahhoz maradnia, hogy véletlen se szenvedjen evilági értelemben vett vereséget. Mások megalázása nem okoz neki dilemmát, inkább ízesíti felszíni eredményeit. Nem törekszik arra, hogy lélekben jobb legyen, vagy a másikat jobbá tegye. Csak sikeresebb, érdekesebb, egyedibb akar lenni; a viszonylagos, külső középpontokat keresi a belső, az Egyetlen helyett. Az élvezetet, a pillanatnyi diadal vérét vágyik szürcsölni, csak az feledteti vele az elhazudott, elfeledett nemesebb és alázatosabb célokat. Nem ismeri be vagy kineveti a félelmeket, lenézi az esendőséget, gúnyolja önmagában, másban. Önnön halálát, fizikai bukását rettegi a másik szemének tükrébe nézve. Ezt a bukást érti csak, s ez ellen próbálja felvértezni magát, mikor az anyagi világ megnyilvánulásai között kiigazodni oly könnyedén megtanul. Szívósan küzdve igen messzire képes eljutni ezen a síkon; s ahol nincs lélek, szellem - nem ütközvén akadályba - különös otthonossággal mozog. A horizontális térhódítás egy életre is képes lekötni figyelmét, éhségét, látszólag teljesen kiirtva belőle a transzcendens törekvés csíráit is. Az ilyen teremtmény tetszését, rokonszenvét, elismerését és csodálatát kivívni nem érdem. Haragudni rá vagy rettegni tőle - csak saját lelkünket fertőzi s gyengíti. A vele való találkozás önvizsgálatra int. Márpedig mindannyian találkozunk vele. Másban és önmagunkban is. Ő az ego. Másban mindig könnyebb felismerni őt. De a kérdést olyankor is magunk felé kell szegeznünk: Vajon mi jó úton járunk-e? Fogékonyak vagyunk-e a kísértésre? Megfelelő helyünk, rendeltetésünk felé törekszünk a mindenségben, az örök zsinórmérték mentén haladva? Tisztában vagyunk önnön határainkkal, vétkeinkkel? Tudjuk-e a bennünket érő sérelmek hangsúlyozása helyett a mindnyájunkat körülvevő, utánunk is ácsingózó sötétség diadalát gyászolni? S képesek vagyunk-e úgy elutasítani az ego megnyilvánulásait, hogy közben a másikban, önmagunkban megpillantott Embert - Isten képmását - egyetlen percre sem tagadjuk meg?

 

(Megjelent a Barikád Magazin 2014. június 11-i számában.)

 

 

Materialista városkép és más írások

Materialista városkép

 

irodák kiadók / eladók.

orr- és füllyukasztás.

mínusz huszonöt százalék.

korlátlan ételfogyasztás.

használt kilós játék.

ajándékkártya kapható.

üzlethelyiség kiadó.

ez a lakás eladó.

szeletelt kenyér kétszáznegyven.

árszenzáció.

az év autója.  csapolt sör.

kontaktlencse –akció.

feltöltés. letöltés.

kisállat-nagykereskedés.

előhűtött csirkemellfilé.

hitelcenter. fatelep.

minden termék háromszáz forint.

használt ruha mindenkinek.

nyitási akció. bőrszaküzlet.

minőségi mátrai borok.

árzuhanás. kiárusítás.

mellékhatások. kockázatok.

angol használt ruha.

átalakítás miatt.

bizsu cipő táska.

a felüljáró alatt.

ingyenes parkolás. eladó.

kanapé akció. kiadó.

eladó lakás. eladó telek.

bérelhető reklámfelületek.

kiadó. kiadó. eladó.

 ázsia nagyáruház.

vény nélkül is kapható.

elköltöztünk. zálogház.

Hitelrontás / Hiteldekonstrukció

A múltkor felhívott engem telefonon egy jól betanított női hang. Tudják, az a típus, aki az elején mindig tájékoztat, hogy a beszélgetést rögzítik is. Különböző hitelkonstrukciókat szeretett volna nekem ajánlani. Az etikett szerint bevezetőként megkérdezte, érdekelnek-e ezek engem. Na már most, belőlem genetikailag hiányzik a hazugságra való képesség, ezért mondtam neki rögvest, nagyon őszintén, hogy egyáltalán nem érdekelnek. Mivel volt némi gyerekszobám is (igaz, a nővéremmel ketten osztoztunk rajta), a valóságnak megfelelő válasz után nem csaptam le rögtön a telefont. Udvariasan vártam, hogy a hölgy csalódottan elköszönhessen. Ő azonban nem érte be ennyivel. Vett egy nagy levegőt, s még hevesebben folytatta a társalgást. Indoklást kért, miért is nem vagyok kíváncsi a legújabb extra szolgáltatásaikra, amelyek segítségével bármikor, bárhol, bármilyen testhelyzetben többet költhetek, mint amennyi pénz áll a számlámon. Kitartó faggatózásával kiérdemelte nálam a kimerítő típusú választ. Kifejtettem neki, hogy elvből nem értek egyet semmiféle hitelezéssel. Tájékoztattam őt arról a folklorisztikus mondásról is, mely szerint az embernek célszerű pontosan addig nyújtózkodnia, ameddig a saját takarója hosszanti irányban elér. Megosztottam vele továbbá összes nézeteimet a tudatosságról és az egyén felnőtt mivoltáról is. Nálam mindkét kategória ott kezdődik, ahol a szubjektum fel tudja mérni a rendelkezésére álló anyagi javak mennyiségét, és annyit költ el belőlük, amennyije van. Kevesebbet lehet, ha sikerül, de többet semmiképp. Hiszen akármennyire kedvező is egy hitelfajta, azért azt lássuk be, hogy a végén az ember mégiscsak többet fizet vissza, mint amennyit valóban, kézzel foghatóan felhasznált. De hát ezt épp Önnek magyarázzam? - mosolyogtam a kagylóba. Ezen a ponton levegőt vettem, a hölgy pedig elérkezettnek látta az időt, hogy ő is érveljen. Bár szó sem volt róla, hogy győzködni fog engem. Egész pontosan azt ígérte, hogy csak egyet kérdez (megvolt). Tény viszont, hogy nem tudtam előzetesen ellenőrizni, vajon hasonló platformon állunk-e igazmondás terén. Mint kiderült, nem. Villámgyorsan lecsapott, ravaszkás és diadalmas hangon. Mert szerinte feltétlenül tudnom kell, hogy pont ebben a hitelkonstrukcióban, amit ő pont nekem pont ajánlani akart, pont az a csodálatos, hogy nem muszáj ám hozzányúlnom a hitelkerethez. Az csak ott van. Csendben, szerényen a rendelkezésemre áll. Ráteszik nekem a kártyámra. És egyáltalán, de véletlenül sincs semmi következménye, ha nem költöm el… Sőt… Ennél a résznél, bevallom, kicsit nevetnem kellett. Valószínűleg ezt is felvette a beszélgetést rögzítő kézi készülék. Miután dokumentáltan kiszórakoztam magam, elmagyaráztam a hölgy hangjának, mi ebben az egészben a pszichológia. No, nem azért, mintha ő nem tudná. Inkább azért, hogy megtudja: én is tudom. És hogy azok is megtudják, akik majd a rögzített beszélgetést visszahallgatják. És az átlagemberekről levont következtetéseik alapján kitalálják az újabb zseniális hitelkonstrukciókat. És végül, már csak azért is elmagyaráztam, mert szeretek beszélni. Főleg az emberi lélekkel kapcsolatos témakörökről. Mert jaj – szónokoltam telefonon egy hitelértékesítőnek –, az emberi lélek nagyon bonyolult és érzékeny. És könnyen befolyásolható. Például – mondtam a hölgynek – ha ott van egy bizonyos összeg a számláján, amit nem muszáj elköltenie, de mégiscsak ott kelleti magát, akkor előfordul, hogy a gyarló ember elcsábul és elkölti. Pedig egyébként nem akarta volna. A világért sem. Nos, hát az ilyen kísértésektől megkímélendő önmagunkat, mennyivel pofonegyszerűbb, ha egyáltalán nem rakjuk oda magunknak azt a pénzt, ami egyébként nem a miénk, és nem is lesz soha. Ami nincs nálunk, még virtuálisan sem, azt biztos, hogy egészen véletlenül sem fogjuk elkölteni. Úgyhogy, köszöntem szépen, és nem kértem hitelkeretet. A hölgy sem kért további válaszokat. Azt azért nem utasítottam el, hogy a jövőben is próbálkozzanak nálam hasonló anonim meglepetéshívásokkal. Ki tudja: ha ennyire érdekli a bankokat a véleményem, talán egyszer nekem sikerül meggyőzni őket, hogy végre csukják be a kaput, és hagyjanak fel azzal az elmebeteg törekvéssel, hogy pénzért árusítják számunkra saját virtuális adósságcsapdáinkat. Miközben megpróbálják megmagyarázni még azt is, hogy ez nekünk miért jó.

 

E-mailtatlanságok

Önnek háromszáztizennégy olvasatlan levele van. Az elmúlt fél napban. Amióta feltalálták a közösségi oldalakat, napi ötszázról csökkent ennyire. Itt van például egy határidő. Meg még egy. Finom utalás arra, hogy a postafiókból kikecmeregve azonnal le kell ülni dolgozni. Nem, még e-mailolvasás előtt le kellene. Csak előbb kissé átfutjuk a beérkezőket. Mert az információkról nem szabad lemaradni. De tényleg, most csak az életbe vágókat.  Rögtön itt egy kedves levél. Amit idő híján áthelyezünk a „Nagyon sürgős és nagyon fontos megválaszolandók öt felkiáltójel” című mappába. Az ott sorakozó harminckét másik nagyon sürgős és nagyon fontos mellé. Itt jön addig is egy szakmabéli ismerős VIP-küldeménye, S.O.S., haragospiros kis zászló. Tárgy: feltétlenül nézd meg (tizenhárom felkiáltójel). Az üzenet komoly angol nyelvű videót rejt, szuahéli kiskutyákról, akik a körülmények összes dacára megtanultak kesztyűbe dudálni. Három szólamban. Ez végre rövid levél, benne egy hülye kérdés, amire hirtelen nem tudok válaszolni, e-mailben pláne. Holnap sem fogok tudni és holnapután sem. Ezért holnapután-utánig adok neki esélyt. Meg is jelöljük gyorsan, itt a „Majdnem kuka” című mappában. (Mégsem hagyhatja az ember, hogy hülye kérdések kifogjanak rajta). Ezt a következőt én írtam, kimaradt a címből a kukac, visszaküldte a démon. Ezt a másikat meg én küldtem vissza, mert a kért adatok felét sem tartalmazta. Az új válaszuk már nyomokban semmit sem tartalmaz. Az én levelemet és a feladót kivéve. Mehet a „hívd fel őket telefonon, mégiscsak úgy a legegyszerűbb kommunikálni” című mappába. Végre egy jeles kultúr-meghívó. Egy múlt heti rendezvényre. Ötven levéllel lejjebb itt a beszámoló. Semmit nem mulasztottunk, érdeklődés hiányában a rendezvény elmaradt. Ezt a színes levelet húsz ismerősnek kellett volna kézhez vétel után azonnal továbbküldenem, éhgyomorra, keresztbe tett könyökkel. Hogy el ne gázoljon egy megvadult szemeteskocsi. Sebaj, majd emigrálok az ártó szellemek bosszúja elől. Vagy elrejtőzöm a „Kéretlen üzenetek” című mappában. Oda úgysem érkezik soha semmi.

 

Elérhető álomutazás

 

Kedvezményes gleccsersíelés. Romantikus höhenhoffenstahldorfi hétvége Pünkösdkor. Másfél fő részére. Csak Önnek, csak most. Az ár mesésen alacsony. Természetesen nem tartalmazza az idegenforgalmi adót. Sem a repülőtéri illetéket. Sem a reptéri mosdóhasználat díját. Sem az Unión belüli kollektív légtér-amortizálási költségeket. Sem az ország elhagyása miatt bekövetkező időszakos munkaerő-kiesés és fogyasztási szünet okozta állami bevételcsökkenésért fizetendő kárpótlást. Sem a gép kerozinköltségét. (Könnyebbség, hogy ez utóbbi összeg kétszázhatvannégy felé oszlik az utasok között.) A transzfer díja sincs az árban (reptér a szállodától légvonalban hetven kilométer, alpesi ösvényen kilencvenkettő, tömegközlekedés nincs, a sherpák más országban élnek). Az ár nem tartalmazza továbbá a vacsorát, az uzsonnát, az ebédet, az üdvözlőitalt, a gleccsersí-belépőket másfél fő részére, a kandallófűtést, a zuhany használatát reggel hét és kilenc, délelőtt tíz és tizenegy, délután kettő és négy, este hat és nyolc között. Sem a pótdíjat, amely a plusz fél fő pótágya után fizetendő. Sem a szálloda liftjének használatát, a folyosó szőnyegére való rálépés díját, a hóágyú-kezelő szakember szombati járulékait, a sípályát határoló fák öntözési költségét. Az utasbiztosítást sem. És a poggyászbiztosítást sem. A szórólap nyomtatási költségeit sem, amelyekről Ön épp ezeket az adatokat olvassa. A fentebb felsoroltakért a szobák elfoglalására való három-ötórás várakozás közben készpénzzel (lehetőség szerint pontosan kiszámolva, egy összegben) kell fizetni. Aki nagyobb címletekkel rendelkezik, azok számára az utazási iroda lehetőséget biztosít - a visszajáró összegnek megfelelő színvonalú betegellátást igénylő - síbalesetet szenvedni.  

 

(Megjelent a Barikád Magazin 2014. május 15-i számában.)

 

 

Gyerekkoromban...

 ….ott volt például a húsvét. A húsvéti – akarom mondani: nyúlvéti szertartással. Nyúlvét attól volt Nyúlvét, amitől Sárospatak nem volt város. Tudom, ez furcsa, mert persze város a térképen és a térben is. De egy közigazgatási egység semmi mást nem nevez egy gyerek szótárában, mint azt, ami néki abból a dologból valóban lényeges. Aminek nincs köze az ő apró, mégis világméretű létéhez, arról egyszerűen tudomást sem vesz. Mert a gyermeki agy furcsa önzéssel egyszerűsít. Nem értelemszerűen. Hanem érzelem- és varázslatszerűen. Sárospatak nekem Nagymama volt. Sárospatak volt a velencei tükör a nappaliban, a titkos átjáró a magas falak közt lapuló mesékbe. Sárospatak volt a félelmetes kaszáspók a sarokban, a hívogató pince öle, ahol a felnőtté lassuló, értetlen emlékezet utólag semmi mérvadót nem lel fel, csupán penészszagot és bokáig érő vizet. Sárospatak mégis így lett számomra a legendás történelmi emlékhelyből, a híres iskolavárosból sárospatakká. Szeretetteljes kis betűvel, a maga köznévi eredetébe visszasimulva. Mindennél személyesebb, mégis, univerzális valóságot alkotva. Sárospatak volt a bundásalma. Az izzadó vasúti talpfák illata, melyben térdig gázolt a kisuvikszolt nyár. Sárospatak volt Sári néni hallatlanul pöttyös ruhája, éppúgy, mint a réges-rég, rejtélyes tragédiával elhunyt Pötyi néni készítette képek a falon. Sárospatak volt a szúnyogcsípés, és az „r” hang. Ez utóbbit csupán ijedtemben sikerült réparetekmogyoróvá perdíteni, mintegy azonnal, mihelyst elhangzott az az érthetetlen, fenyegető lehetőség, hogy ott, helyben elvisznek egy logopédushoz. Ami ugye micsoda? És mindenek után, Sárospatak volt a Kert. Volt benne diófa (a legmászhatóbb fajta a világon), kút, üzemen kívül. Volt ott sziklakert, ákácos, eperfa, málnás, fáskamra. Térdig fű, kiabáló rózsabokor, kovácsoltvas kapu, és nyúlvét. Ez utóbbi visszaeső jelleggel, évente egy alkalommal.

 

A nyúlvét elnevezés életem azon boldog, mágikus időszakából származik, mikor még esélyem sem volt felfogni, mit jelent többhetes böjt után szertartásosan magunkhoz venni a húst, vagy mit jelent alkalomadtán feltámadni. Ha az életkoromból adódó bölcsesség akkoriban engedte volna érteni és érezni a húsvét szentségét, bizonyosan nem jutott volna eszembe átkeresztelni (pontosabban: keresztjétől megfosztani) egy majd’ kétezer éves ünnepet. Épp abban a házban, ahol minden második pókhálórezdülés lelkész felmenők szellemjárását jelezte, legalább ötödíziglen.

 

Én addig még csak templomot is alig láttam: a saját keresztelőmet is végigaludtam a pólyában. Pedig a szüleim külön erre az alkalomra úgy loptak fel Budára, s csempésztek utána haza mint valami corpus delictit, amin ott éktelenkedett a rendszerellenes ideológia ujjlenyomata.

 

A nyúlvétek táján a szavak azonban még csak formálódtak bennem, fogalmam sem volt az élet efféle nagy horderejű kérdéseiről. Világegyetememet akkor még csupa pogány csodák zsongták be: Göncölszekerek az égen, gyíkok a fűben, s menetrendszerűen, öntudatlanul átélt ünnepek.

 

Nyúlvét elsősorban a Kertről szólt. Bokázni a harmatos fűben, a lugas mellett, a semmi színű – minden lehet áprilisi ég alatt, abban a formátlan sejtelemben, hogy bármikor, bárhonnan előbukkanhat, amit a nyúl tojt. Mert a nyúl tojt, ehhez biológiai kétségem akkoriban nem fért. A nyulat, s az ő hagyományát kerestük az unokatesókkal. Ha kevesebben kerestük, nagyobb esélyem volt elsőnek befutni. Persze, soha senki nem nevezte versenynek, a fellelt tojások elosztása és elfogyasztása végül unokatestvériesen és igazságosan zajlott, s utóbb a kutyát nem érdekelte, ki talált először tojást. Inkább a keresés vibrálását vágytuk, a megtalálás mágikus pillanatát, amihez hozzátapadt az a földön túli tapasztalat, hogy a Semmiből Bármi lehet. A titokzatos fűből bárhol előbukkanhat a Nyúlvét ajándéka. Hiszen olyan ez, mint a Létezés. Mint a Kis herceg szavai a sivatagról: azt a mérhetetlen homoktengert is az teszi széppé, hogy valahol egy kutat rejt. Gyerekként akartam ezt a csodát, egész lényemmel, mindenki akarta, maradéktalanul, ösztönösen, nem gondolva senkire és semmi másra. Az akarat megfeszítette az inakat, izmokat. Az akarat lázas gondolatokat ébresztett és feltételezéseket szült a tojások lehetséges rejtekhelyéről. Ahogy nőtt az önzés, a ragaszkodás, a vágyakozás - úgy távolodtam a kert egyre idegenebb szegleteibe. Az a színes csak egy sárga kő volt. Ottfelejtett játék a virágok alatt. Csalódás. Hitehagyottság.

 

Nyúlvét csak akkor működött, ha a legkevésbé sem számítottam rá. Mikor hirtelen ébredtem, épp csak kitámolygattam magam a hunyorgó reggelbe, és vaktában indultam neki a bódult, hatalmas udvarnak. Néhány öntudatlan lépés után belebotlottam a Nyúlvétba. Ott volt az almafától néhány méterre. Nemhogy épp lemondtam róla: még rá sem voltam mondva. Maguk a lábaim vittek oda hozzá, gyalog-bölcsességükön. A lábaknak megvan ez az előnyös tulajdonsága: nem véletlen teremtette őket Isten legtávolabb az agyunktól. Manapság is szoktam őket magukra bízni. Engem pedig rájuk. Vigyenek a sorsom elé. Menjünk együtt bárhová. Ajándék mindenütt van a fűbe rejtve. Tudni kell róla, és nem számítani rá mégsem. Mert aki nem keres, az talál. Aki keres, az is, csak másként. De ez már egy másik történet.

***

…kaptam egy szép üveggolyót. Mondták, ne vigyem el az óvodába, elveszíthetem. Addig győzködtek, hogy már le sem voltam hajlandó tenni a kezemből. És persze valóban elveszítettem. Nem egy laza mozdulattal. Pont olyan körülményesen, ahogy családilag vívódtunk a témán. Indulásig nem jutottunk dűlőre, a vívódástól a megszokott, óraműpontos reggeli menetrendünk kis híján megcsúszott, végül rám hagyták az egészet. A nővérem vitt aznap óvodába, pontosabban száguldott velem a kacskaringós, lerövidített úton, én engedelmesen lobogtam utána. Kiélvezve a pillanatnyi időzavarban támadt diadalt: ott lapult a zsebemben az üveggolyó. Erősen szorítottam a kabátot, újra és újra kitapintva a kincset. A sietség és a mámor félrelökte megszokott úti rítusaimat. Nem tudtam akkurátusan rálépni a járda bizonyos betonpúpjaira. Nem volt idő ráérősen kibetűzni a tejbolt és a szabóság feliratát.

 

A loholás ritmusát a külvilág nem tudta felvenni, helyére úszott a színes képzelet. Már magam előtt láttam, az udvar mely csücskében mutatom meg a többieknek az üveggolyót, hogyan csillan meg majd rajta a fény, kinek fog legjobban tetszeni. Elképzeltem, mit játszunk vele, milyen széppé és különlegessé teszi majd az egész napot. A boldogságot akartam magammal vinni, egy átlátszó, apró, csillogó gömbbe zárva, és mindenkivel megosztani. Fejben már lejátszottam az egész napot, olyan átéléssel, hogy kis híján nekimentem a sárga vaskapunak. Megérkeztünk - vagyis, a valóságban még el sem kezdődött ez a csoda-nap! Izgatottan a zsebembe nyúltam. Nem volt benne semmi. Újra és újra megtapogattam. Az üveggolyó kieshetett valahol a közelben, az imént még éreztem a vászon alatt. Kapkodva végigpásztázzuk a közeli kapualjakat, a fal tövét, a fát az úttest mellett, hátha oda gurult.

 

Nincs sehol, a nővéremnek meg oda kell érnie az iskolába. Vigasztalóan megölel. Csalódottan bámulom a járda púpjait. Tudom, ott lapul az üveggolyó valahol, nem válhatott köddé! Az óvodában sem tudnak felvidítani. Makacsul hallgatok. Borzasztóan hangzana, hogy jó napot kívánok, hoztam egy csodát, szervusztok kispajtások, útközben nyoma veszett. Még az óvó nénik meglepetése sem hat rám: délelőtt a közeli moziban rajzfilmet nézünk. Ünnepien ritka alkalom az ilyesmi. De kit érdekel Hófehérke, gonosz mostohástól, ha az üveggolyó elveszett? Az óvoda előtti métereken katasztrófa áthaladni. Reménykedve figyelem a járdát. Hiába. Kábán nézem a filmet. Időről időre elfelejtem a veszteséget, és időről időre újra belém hasít. Hol a boldogan kergetőző erdei állatok, hol a mérgezett alma idézi fel.

 

Hazafelé a menet végén kullogok, bánatosan szorongatva a mellém rendelt pajtás kezét. Egyszer csak elől valami akcióba kezd Norbi. Gyakran kell az óvó nénik közelében mennie, nehogy zűrbe keveredjen. Ha manapság lenne ötéves, bizonyára pecsétes papírt kapna enyhe hiperaktivitásról. Akkortájt eleven kölyöknek mondták az ilyen Norbikat. Megszoktuk, hogy pörögnek: kikerültük őket, pörögtünk vagy ütköztünk velük. Amilyen lábbal épp aznap keltett minket az élet. Norbi most is hátraforog, nem az útra figyel, lemaradozik. Lázasan mutogat valamit a többieknek. Akadozik tőle a menetoszlop. Nem igazán érdekel. Egészen addig, amíg meg nem üti fülemet a bűvös szó. Elengedem a párom kezét, remegve furakszom előrébb. Norbi az orrom alá dugja a markát, benne csillog az elveszett üveggolyóm. Az esőcsatorna mellett találta, a földön, még a mozi felé menet. Azt hiszi, az őt ért szerencsétől akad el a lélegzetem, büszkén húzza ki magát. Csak egy pillanatra épp, aztán már dől belőlem a szó. „Ez az én üveggolyóm. Én hagytam el, még reggel. Amikor oviba jöttünk. Nagyon sokáig kerestük.” Rám néz, de nem figyel. Fel sem fogja, mit mondok. Csak kérlelhetetlen vadászösztön, zsákmányejtő indulat, diadalmas eufória látszik rajta. Nem kérdőjelez meg engem, arra sem méltat, hogy kétségbe vonja szavaim. Egyszerűen csak nem tűr ellentmondást. „Én találtam. Az enyém.” Elfordul, és otthagy. Az üveggolyómat zsebre vágja, viszi magával tovább.

 

Enyém az igazság, és nem ér semmit. Egyedül maradok vele, ott, a járdán, fölösleges buborék. Nincs érvényessége. Bizonyítani sem tudom, s hirtelen én magam sem hiszem el. Nem találom az én igazságom helyét, mert másnak a valósága lesöpörte. Amellé hirtelen nem fér el többé. Nem tudom ezt a kettősséget feloldani magamban ott és akkor. És a világban sem. Akkor úgy érzem, soha többé.

 

Mert a gyerek számára nincs holnap, nincs majd. Csak a jelen létezik. Nem tudok időt kérni, hazaszaladni az esőcsatorna mellől bölcsességért a szüleimhez. Nem tudok előrerohanni, és megnézni, mi lesz a történet vége, mi lesz később a jelentősége. Nem tudom még, mi a harag, a jóvátétel, mi a megbocsátás, a valódi győzelem. A benyomások csak úgy, maguktól átszakítják a lélek puha falát. A tehetetlenség csak úgy, magától gyomron ragad, és a pokol fenekére gravitál. Az itt és most az élet. Amivel adott percben megbirkózol, az létezik. Amivel nem, az kihull a kezedből, elgurul, mint az üveggolyó.  

 

(Megjelent a Barikád Magazin 2014. április 24-i számában.)

 

Egyetlen dolog / Álom

Egyetlen dolog

A férfi szorongva ébredt. Nem tudta, honnan osont elő a gyomorfalakat feszítő érzés, ezért kutatni kezdett elméje minden zugában. Hátha elédob valamit a tegnapi emlékezet. Netán a tegnapelőtti. Nem jutott eszébe semmi szörnyűség. Nem történt vele semmi vadul vérlázító, elképesztően elkeserítő, látványosan lehangoló. Mégis, mégis szorongott. Hallotta a konyhából a kockacukrok koccanását a bögrében, a tej halk csorgását. A felesége, gondolta, s már érezte is a fövő kávé illatát. Itt kissé elidőzött, szorongása enyhült valamelyest. A kávénál továbbgondolni nem akart: a kávéval visszavonhatatlanul elkezdődik a nap. Minden barna korttyal mélyebbre nyel valamit a névtelen nyugtalanságból - fél bögre után már egész tűrhető. Aztán beleveti magát... Mibe is, hát nem mindegy? A lényeg, hogy egy időre elfeledkezik minden másról: hogy néhány kávéillatnyi pillanaton kívül nyugalma aznap nem is volt. Az is csak amolyan álnyugalom. A kábán lekortyolt, rituálisan gyomor alá kergetett ideg csinált neki helyet; hát olyan is volt. A szorongató érzés holnap reggel, az álmodás után menetrendszerűen megint felüti majd a fejét. Akkor majd megint iszik rá kávét, megint lenyeli a keserédes lével, és akkor nagyjából minden rendben lesz. Nagyjából minden. Nagyjából rendben. Talán.

A nap bedugta a lábát az ablakon. Diszkréten odatolta a párnára. Másképp kellene, osont át a gondolat a férfi homloka mögött. Megérintette a párnán a napfénycsíkot. Csak egy pillanatra. Olyan szokatlan volt ez a mozdulat, önmagának is ismeretlen. Azonnal visszahúzta a kezét. Még lopva körül is nézett, látta e valaki. Nem mintha olyan gyakran csípne el TV-stábokat az ágy alatt, vagy koncertnyi közönséget a szekrény mögött... inkább csak a biztonság kedvéért. De attól, hogy senki sem látta, még nem múlt el a szorongása. Inkább erősödött.

Lehunyta a szemét, ne zaklassa őt a szokatlan, tolakodó napsugár. Dacossá vált, s ettől nekibátorodott; gondolatban a kávéba fojtandó reggel mögött sorjázó muszáj-teendőkig merészkedett. A nap közben tovább helyezkedett az égen; a fénycsík a férfi homlokára ért. A gondolatok között megnyílt a tér. A férfi előrebukott, hátrazuhant, a semmibe hanyatlott.

Elfelejtett születésnapok, elkésett bocsánatkérések, lenyelt segélykiáltások úsztak el mellette. A hiányzó idő helyén bezárt és betört ajtók, kérdő gyermekarcok. Éhezni hagyott érzékek, csapzott bizalom, mely belehajt az első ölelő karba. A fizika törvényei mozgatták a testeket. Sokáig visszatartott simogatásokból végül csak ütésre lendülni képes kéz maradt. Néma tárgyak tehetetlen bűnbakként tűrték, hogy beléjük rúgjanak, hogy ők csattanjanak a konyhakövön, darabokra törjenek. Egy-egy szilánk mindig ott maradt a komód alatt, becsúszott a költözésig nem mozdított hűtő alá. Fájt a közös térnek.

Felnőni elfelejtett gyerekek cipelték tovább és tovább szüleiktől örökölt játszmáikat, pocsék dramaturgiával. Apáról lányra, anyáról fiúra szállt a szerepzavar. Tömegek olvasztótégelyében fuldokló értékek bukkantak a felszínre, utolsót villantak, szétfolyósodtak, szublimáltak. Fel nem vett telefonok, elárult szövetségesek, megvádolt társak maradtak utánuk. Bárhogyan folytatható, bármikor abbahagyható, gyáva és becstelen egyen-történetek. Iskola előtt várakozó gyerekek, akiket hiába faggatnak az évek: miért? Kislányok, kisfiúk fáradt mosolya. Egyik sem képes elhomályosítani a fejük felett üvöltő szülők eltorzult arcát. Bíróság kihalt folyosóján ácsorgó alakok. Ezer forintokért, fél óra láthatásért, három pár csészealátétért fognak perceken belül egymással ölre menni. Valaha társak voltak. Rég megfakult fotókon féltőn ölelik egymást. Bizonyosságtól és vágytól izzik tekintetük. Osztozkodáskor a pofonok a végére maradnak. Már nem fájnak, alájuk keményedett a lélek. A gyermekeik ugyanazt folytatják, amit szüleiktől láttak. Azokat a pofonokat adják tovább saját gyermekeiknek, amelyeket ők nem tudtak soha elfeledni, megbocsátani.

Mentségek és magyarázatok mögé bújó arcok bukkannak fel a homályból. Nem kérdezik, miért csak önmaguk számára van mentség. Belenőnek, belevénülnek ideje korán a szeretetlen, önző rutinba. Személyes igazságokat a másikra oktrojálva. Hivatalos szervek igazolását lobogtatva. A gyáva én helyett harcolni a félművelt tudományt, az ember fabrikálta törvényt uszítják a másikra. Mert nem lehet többé szót érteni az édesanyák közös nyelvén. A nyelven, melyen valaha egyként botladozva betűzték: Szeretlek. Sajnálom. Kérlek, bocsáss meg. Köszönöm. Talán nem olvasta, nem hallotta meg őket senki. S ez elég oknak tűnt többé nem mondani. Lassan felejtődtek a szavak, amelyekkel egymáshoz lehetett szólni. Először a kedvesség szavai fogytak el. Azután a türelem szavai. Egy ideig a szúrások, döfések szavai erősek maradtak még. Aztán a sértések is elfogytak. Már arra sem méltatták egymást, hogy jelképesen odarúgjanak. Az egymásra, önmagukra sajnált percek helyén először kis repedés keletkezett. Alig észrevehető. Aztán a másiktól elválasztó távolság szédítő űrré növekedett. Szóbeszédek, feltételezések osontak haldokló kapcsolatok nyomában. Sajnálkozó vagy elégtételtől duzzadó pillantások. Érdektelenségek. Gyanú fészkelődött a gyomorban, a másik arcán évek óta figyelemre sem méltatott barázdák új értelmet nyertek, idegen értelmet. Hosszú idő után a naponta látott szembogár univerzális rejtelmeit kellett kutatni... Bár elkaphatna egy villanását. Késő ugrott be az első találkozás emléke; amikor még érdekesnek tűnt, ki is lehet a másik. Amikor még ő tűnt érdekesnek. El lehetett merülni azokban a mindent ígérő tekintetekben. Az az arc most rezzenéstelen. S aki nézi, rémületében, fájdalmában, tehetetlenségében inkább üvölt és sír. Dühöng vagy átkozódik. Hallgat, szorong. A férfi rémült zihálással ébredt, szinte menekült a félhomályos szobából. Üres szobák fala visszhangozta lépteit. A konyhapulton bontatlan csomag kávé, bontatlan csomag kockacukor. A tiszta csésze, a kanál új, csontszáraz. Talán még soha nem használták őket. Az asztalon papírcetli, a felesége írásával. A férfi egy székre roskadt. Ölébe hulló kezei egymás felé mozdultak, remegve összekulcsolódtak. Gyerekkora óta először újra imádkozott.



Álom

Kis fehér pinttyel álmodtam. Álldogált az ebédlőasztalon. Mellette egy holló. A holló egyszer csak kitátotta csőrét, a pinty pedig belenyúlt a maga apró csőrével a holló torkába. A sarat szedegette ki onnan. Miféle sár volt, hogyan került oda, nem tudni. Az viszont bizonyos, hogy a pinty teljesen magától értetődően dolgozott az eltávolításán. A holló sokkal nagyobb volt a pintyecskénél, tolla szénfekete, éjfekete. A sár szintén. A sár, a fáradhatatlan apró szárnyas amit a nagy, sötét madár torkából szorgos munkával felszínre hozott; mintegy szertartásosan megtisztítva ezáltal a másikat. Lassan haladt a kis pinty, sok sár halmozódhatott odabent, a holló torkában. Egy mozdulattal nem lehetett mindet felhozni. S nem volt elég felszínesen, épp csak belekotorni a hollótorokba. A fekete szárnyas várakozóan újra meg újra kitátotta csőrét. A kis hófehér pinty újra meg újra becsípett a nyíláson. Egy idő után nem érte el a mélyebben fekvő sárrétegeket, így hát bedugta a holló szájába apró, puha fejét is. Mint egy bizarr cirkuszi mutatványban. Aztán az egész test követte a mozdulatot: a pinty alábukott a hollócsőrbe. A fekete madár elnyelte a fehér madarat. Akkor egy dermesztő pillanatig úgy tűnt, a kicsi pinty örökre odalett. Összeszorult a szívem, az összes izmom megfeszült. Gyomorforgató rosszullét kerülgetett. S közben valami nálam hatalmasabb erő némán odaszegezett a padlóhoz, nem mozdulhattam, nem szólhattam. Tudtam, ebben a jelenetben én csak néző vagyok. Az a rendeltetésem, hogy pontosan lássam, mi történik, elejétől a végéig. S akármi történjék: nem avatkozhatom be semmiképp, s hátat sem fordíthatok.

A holló türelmesen várt, nem mozdult. Egy örökkévalóságnak tűnő perc múlva köhögött, krákogott, s az apró madárka feje kissé borzasan újra felfehérlett a nagy, fekete csőrben. Fellélegeztem. A pinty visszatért a mélyből, visszatért a halál holló alakú torkából. Csőrében ismét sarat hozott fel, s letette az asztalra. Hunyorogva körülnézett. A holló hálásan mocorgott. Még néhányszor megismétlődött a szertartás. Fokozatosan szabadult meg belső terhétől a nagy madár, a kicsi segítségével. Szorongva és lenyűgözve figyeltem baljós, vakmerő, alázatos és türelmes, csodás együttműködésüket. Eleinte úgy tetszett, a holló képviseli a rosszat. Ő félelmetes és veszélyes. Nem lehet megbízni benne. Semmi nem szavatolja, hogy nem fogja egy váratlan pillanatban végleg elnyelni a pintyet, ha hirtelen arra támad úri kedve. A pinty pedig – tolla színével a tisztaságot hirdetve - bizonyára csak jó lehet. Ártatlanságában elképesztő bátorságról és önfeláldozásról tesz tanúbizonyságot. S ha belepusztul küldetésébe, mártírrá nemesedik. Kezdetben aggódtam a pintyért. Aztán az aggodalmat felváltotta valami más. A kis fehér madár minden egyes alászállásával és újabb felbukkanásával egyre hamisabbnak tűnt a kép, amely egyiküket jónak, a másikat rossznak festi. A kép, amely észrevétlen ítéletet rajzol bennem, általam. Egyre valószerűtlenebbnek tűnt, hogy az egyik madárral azonosuljak, féltsem és magasztaljam, míg a másikra gyanakodjak, tőle viszolyogjak és óvjak másokat.

Amikor már vagy negyedik alkalommal bukkant fel újra a kis borzas pintyfej, csőrében az újabb adag sárral – közben a holló egyre nyugodtabban, egyre hálásabban pislogott, tollászkodott -, egyszerre világossá vált, ott, az álom közepén, hogy ők így együtt tesznek ki egy egészet. Egymás számára nélkülözhetetlenek. A pinty áldozata a holló nélkül nem jöhetne létre; a csöppnyi madár nem tölthetné be vakítóan fehér sorsát, gyógyító, szent szerepét, ha nem lenne kin segítenie. A holló pedig nem válhatna tisztábbá és jobbá, nem könnyebbedhetne meg fárasztó, talán fájó terheitől, ha nem lenne ez a kicsiny madár, aki vállalja érte az áldozatot. Azt, amit senki más nem vállal rajta kívül földön és égen.

(Megjelent a Barikád Magazin 2014. április 3-i számában.)

 

 

Mese az öregről

Az öreg délután érkezett, egy ormótlan batyuval a hátán. A falu határában megállt, a tájat nézte. Dimbes-dombos ligetek fái közt hunyorgott a naplemente. Távolabb az emberek házai. Mindegyik más színű, eltérő a formájuk. Rég nem járt lakott vidéken, egy ideje az erdők csendje, a patakpart hűvöse volt az otthona. Néhány vándortól hallott mindenfélét. Úgy általában, az emberekről. Rosszat is. Egy részét hitte, másikat nem. A falu szélére érve ezekre gondolt. Talán gonoszkodni fognak. Kigúnyolják. Esetleg meg is dobálják a neveletlen kölykök. Lehetséges, hogy a batyuját valamelyik éjjel el akarják majd lopni. Minek is, ha tudnák… hát nincs neki semmije. Semmi olyan, ami ezeknek kellene. Mosolygott. A batyu nem afféle dolgoktól domborította formáját, amit bárki ellophatott volna… Tett egy pár lépést, áthaladt a mezsgyén. A nap visszavillantotta rá fényét a fák közül, s hosszasan kinyújtotta felé aznapi utolsó sugarát. Megvárta, amíg az öreg odaér egy házhoz, s ott ajtót nyitnak neki. Azután már csak egész halványan szórta fényét, végül egy felhőt maga elé vonva a völgybe bukott. Az öreg csak mosolygott.

Az emberek körülülték, körülállták a jövevényt. Nem volt ott mindenki a faluból, de a többség igen. Sokan csak bámulták őt; érdeklődve vagy közönyösen hallgattak. Néhányan azonban igen komolyan vették érkezését. Egy magas férfi rögtön azzal kezdte, nem kellene az öreget befogadniuk. Mégiscsak egy idegen, akiről semmit sem tudnak. Egy alacsony, kövérkés asszonyság sárga kendővel a vállán csak nevetett. Ez egy öreg, nézz már rá, mit árthatna nekünk? Az asszony szomszédja erre nekibátorodott. Valóban, az öregek nem bántanak senkit! Sőt, szelídek és kedvesek is. No, no! Az nem olyan biztos - szólt egy nyurga kölyök hátulról -; úgy hallottam, az öregek a városban nem mindig kedvesek. Néha, a buszon utazva kifejezetten tolakodóak és mogorvák!

Hát, én nem járok se busszal, se a városban, kacagott az öreg, ki van ez is pipálva. Tudok viszont szépen furulyálni! Az igen, bólogatott az alacsony asszony; rég nem zenél itt senki, a faluban. A legtöbben a nagyanyáiktól, hallomásból tudják csak, mi lehet az a muzsika. Játszhatna néha a gyerekeinknek, amolyan… zenefélét, tette hozzá óvatosan a magas férfi, és közelebb merészkedett. Mondjuk, odakint, a fenyők alatt. Az árokparton… Játszhat, játszhat, de csak mértékkel, vélekedett homlokát ráncolva a falu vezetője. Még elriasztja a turistákat! Ugyan már, turisták, nevettek az asszonyok, amióta élünk, egyet sem láttunk még soha… Nem úgy van az: lehet, hogy épp most jönnének, és majd a végén pont emiatt az átkozott furulyamicsoda miatt…

Így vitatkoztak egész éjszaka. Az öreg hunyorogva emelte vidám, kéken csillogó tekintetét egyikükről a másikra. Türelmesen figyelte az arcokat, az arcok változását. Mindegyiküket meg tudta érteni. Hisz’ a maga módján mindnek igaza volt. Vonásaikat, hangszínüket, kézmozdulataikat jól emlékezetébe véste, s mindegyikük nevét megjegyezte, már azon az éjszakán. Sőt, meg is kedvelte mindnyájukat. Éjfél felé papírtekercset vett elő a zsebéből, s hátrébb húzódott, a kályha mellé. A falusiak nem vették észre. Épp azon vitatkoztak, mit fog majd enni, miből fog itt élni az öreg. A magas férfi és felesége időközben egészen pártjukba fogták a bácsit: Mi már elhatároztuk, tudunk vinni minden másnap süteményt neki. Ennyit tán más is megtehet! Többen helyeseltek, bólogattak. Innen-onnan még jött a morgás, hogy nem jó az, ha valaki csak úgy van, és nem csinál semmit. Az emberek akkor kedvet kapnak maguk is a semmit csináláshoz. De hát a furulya, a furulya, az hogy lenne már semmi, kiabálták a többiek… S kezdődött elölről a véget nem érő vita.

Egy vékony hangú kislány, aki eddig az édesanyja mellett üldögélt csendben, a sámlin, egyszerre csak felállt. Minden szem rászegeződött, meglepetten. Megfeledkeztek róla teljesen, hogy ott van közöttük egy gyermek. A lányka remegő hangon szólalt meg. Sejthetően régóta készülődhetett, talán csak nem akarta a felnőttek mondandóját félbeszakítani. Ám eljött a bátor pillanat, amikor nem várhatott tovább.

- Most, hogy megjött a bácsi – a lányka izgalmában nagyot nyelt – most tűnt csak fel, hogy a mi falunkban eddig… eddig nem is voltak öregek… egyáltalán nem. Meg tudjátok mondani, miért nincs nekünk egyetlen öregünk sem?

Szavait feszült csend követte. Hogy ne kelljen kínosan egymást nézni, hebegve válaszolni, mindenki a kályha felé fordult. Az öreg jókedvűen hunyorgott vissza rájuk. Előtte, az asztalon kiterítve feküdt a papírtekercs. A parázs közül kikotort széndarabbal gyönyörűen telerajzolta a hófehér lapot, míg amazok róla vitatkoztak. Ott volt a képen a kis falu. Ott voltak rajta az emberek. Mindenki felismerte magát, s mindenki szépnek látta saját képmását a rajzon. Szépnek és boldognak. Hála ömlött el szívükben.

Másnaptól az öreg a falu szélén lakott, egy kicsiny kalyibában. A magas férfi felesége betartotta ígéretét. Barackos pitét vitt a bácsinak, harmadnap almásat. Legközelebb túrós rétest. A falu vezetője is meg volt elégedve, szépen szólt a furulyaszó. Elterjedt a híre, a dombokon túlra, s megjelentek a turisták. Órákig hallgatták az öreget a tábortűz mellett. De a legjobb dolga a gyerekeknek volt. Amíg a szülők nem értek rá, ők csak kiszaladtak az erdőszélre, letelepedtek az árokpartra. A kicsik az öreg ölébe ültek, húzkodták a szakállát. A bácsi faragott nekik apró furulyákat, dallamra tanította őket. Aztán a porba, a kőre, a papírra rajzoltak. Fába, agyagba vésték a mintát, mind a szépséget, amit maguk körül láttak. Boldog volt a falu. Kimondhatatlanul boldog.

Hosszú életű emberek lakták a különböző színű házakat, de egyszer csak ezek a felnőttek is megöregedtek. Idővel egyre többen pihentek el örökre a dimbes-dombos liget fái alatt. A gyerekeik pedig lassan felnőttek. Egyre kevesebbet jártak ki az árokpartra. Nem tudtak mihez kezdeni ott. Az öreget szerették, de zavarban voltak egymással, mert mindannyian ugyanahhoz értettek csak igazán: az árokparton üldögélni, teli torokból nevetni. Hangszert faragni a botból, lemásolni az égbolt színeit, és nagyon-nagyon szeretni egymást.

A messziről érkező turisták egyre többször meséltek nekik a városról. Csodájára jártak a falunak, de maradni egyikük sem maradt, soha. Eltöltöttek pár napot, pár hetet az árokparton, s mikor hazaindultak, a dombokon túlra, mindig akadt, aki a faluból velük tartott. Egyre többen, és többen. Hívta őket az ismeretlen nagyvilág. Útra keltek, kis furulyával a zsebükben, ujjaikban finom rajzmozdulatokkal. Hátrahagyták a színes, formás házakat, a ligetet, a fenyőket az árokparton. Soha nem tértek vissza.

Utolsónak a halk szavú kislány maradt. Akire azon az első éjjelen, az öreg érkezése után a felnőttek mind oly komolyan figyeltek. Nem volt többé gyermek már: angyal-arcú, szelíd szemű fiatal nővé varázsolta őt az idő. Az öreg mellett ült a puha fűben. Az öreg mellett, aki az évek alatt egy percet sem vénült tovább. Együtt nézték, ahogy a nap visszanyúl még feléjük utolsó sugarával. A fény végső simítása a soha ki nem bontott, ormótlan batyura esett. A nap alábukott a völgybe, magával vitte a vöröslő alkonyt. Lassú idő szitált a megszokott esti harmat helyett. Az öreg felállt, bontogatni kezdte a batyut. Hófehér keze, hófehér szakálla szinte világított. Most látta csak a kislányból lett hajadon: áthatolhatatlan köröttük a sötét. Csak egymást látták az öreggel, semmi másnak nem volt többé körvonala. Eltűntek a színes, formás házak. Eltűnt a fenyő, az árokpart… eltűnt a dimbes-dombos liget. Csak a vak, végtelen űr vette őket körül.

Az öreg a batyu mélyéről egy halovány csillagot húzott elő. A lány felé nyújtotta, s ő nagy komolyan bólintott, átvette a csillagot. Az lassan fényesedni kezdett, egyre ragyogóbb-sárgán tündökölt. Ahogy a csillag fénye erősödött, a lány alakja úgy halványodott. Az öreg közben még jobban kitárta a batyut. Mélyéből újabb csillagokat húzott elő, s útjukra bocsátotta őket. Aztán már maguktól bukkantak fel az égitestek: cirmos planéták, lángoló üstökösök, imbolygó holdak. Áradtak egyre kifelé, a szűk batyuból, minden irányba, hogy benépesítsék a teret.

A lány körvonalai már alig látszottak. Kezében szorongatta, ölelte a csillagot. Még egy utolsó dalt, kérte suttogva. Az öreg elővette a furulyát, és játszani kezdett. A bolygók, a csillagok megálltak, az árva dallam néhány percre betöltötte a mindenséget.

Mindketten lehunyták szemüket. Egyszerre. Mire véget ért a zene, a lány csillaggá, az öreg dallammá változott. A hangok lassan elenyésztek, de ott maradt a visszhang, s azóta sem hal el soha. A bolygók adják tovább egymásnak, miközben lassan róják örök pályájukat. Egy apró, fényes csillag és egy árva dallam emléke körül.

(Megjelent a Barikád Magazin 2014. március 13-i számában)

 

 

Útinapló

Erdély, először

 

Köszönöm. Most már letisztultak a szavak, a hangok, és ki mernek bújni a fogak mögül, suttogva. Olyan jó, hogy nincs zaj, és lehet hallatni, hallani őket… Tegnap hazaérkezvén beugrottam a legközelebbi medencébe – átlátszóbb, ám klórosabb volt, mint a Gyilkos-tó – és úsztam, úsztam kétségbeesetten, dühödten, lélekszakadva, faltól falig, órákon át. Mert telve voltam belül, feszített valami, fel, engem, a szivárványra, és én nem bírtam el ott a fény súlyát, nem bírtam el a csoda özönét… Kicsi voltam és kevés tudni ott az inak és az izmok helyét, a színekkel párhuzamosan. Még könnyeim sem voltak, hogy kisírjam a tehetetlen igazságot magamból… Most olyan egyszerűen mondom, hogy köszönöm. Telve vagyok egyszerű és magától értetődő hálával azért, amit kaptam az elmúlt hét alatt.

 

A hegyektől, akik hagyták, hogy sziklájukra lépjek. A pataktól, aki engedte, hogy vizébe mártsam kezem. A földtől, mely úgy fogadott, mintha saját szülöttje, édes gyermeke lennék. A fenyőktől, melyek Égig vezették tekintetem. A tűztől, ami sosem látott táncokat rajzolt éj-felemre. Istentől, aki engedte, hogy megtegyem a második lépést felé. S azoktól az emberektől, akiknek már puszta látása, jelenléte is felvidított, jólesett, elég lett volna, ám még sokkal többet adtak ennél, ezerszeresen többet: sugárzó csodájukat. Azt, hogy hagytak arcukba nézni és lelkükbe látni. Előhívták bennem a szavakat, és meghallották, amit mondok általuk. Én pedig megláttam, amit ők hallgatnak köröttem. Olyan volt az egész idő, mint egy napfelkelte; egyre magasabbra hágott az égen, teljes diadalában, s a reggel mégis szűz maradt tőle. Érintetlen, arany-tiszta. S én olyan lettem, mint a nyár maga, mely percről percre érettebbé teszi a gabonát, s mire eljön az aratás, a szemek majd’ szétfeszítik a héjat, odabent az őrület határán létért könyörög a holnapi kenyér…

 

Napokig hánykolódtam kemencém mélyén. Dobáltak hátukon az értelmüktől megfosztott, lángszínű gondolatok. Tehetetlenségem vonatra ültetett, s hazafelé az ablakból láttam, hogy az Alföld nem az többé, amihez szemem éveken át odaszokott. Nem egy határig nyúló puszta immár. Hanem Erdély hatalmas előkertje, ahol kicsattanó zöldön túl alázatos napraforgó-seregek hajtanak fejet Isten egének való-színe előtt. Víztócsákban gyöngyöz a nap tiszta fénye, kék felhőket habzik a gyors magasság. 

Mi ez, ha nem áthozatal a túlsó partra? Hazajött velem minden, s otthonabb lettem általa itthon is. Azt hittem, amit érzek, három napig tart csupán, a csodák természetéhez illően. De az igazi csodáknak nem ez a természete. Félreismerjük őket. Azok öröktől valók s múlhatatlanok. Mi hagyjuk el őket folyton folyvást – de van, amit nem lehet. Nem hagyja magát. Lám, ez a szerelem is - mely nem húsnak és nem a romló időnek parancsára született – észrevétlen átmentődött, egészében. Él és élni akar; anélkül, hogy nyálas emlékké szelídülne. Táplálékká nő bennem és gyógyírrá csillapul általam. Nem én ébresztettem ezt az érzést, nékem csak megadatott. Köszönöm.

 

 

Erdély, sokadszor 

 

A mai napon át kellett tervezni a programot az időjárás szeszélye miatt. Tegnap éjjel az eső legondolta magát az égből. Erősen zúdult Homoródalmásra is. Először csak az újonnan beszerelt verandaajtót nem tudtuk bezárni. A szél újra meg újra kivágta, falhoz csapta. Ilyenkor mindig benézett ránk a görbülő éjszakai ég, kancsalul festett sötétségével. Vörösmarty, ha élt volna még, kevésbé plátói hangulatait láthatta volna bennünk tükröződni. Meg a romantikus természet költőien felbőszült elemeit: a viharos széllel mindig arcunkba zúdult egy-egy újabb adag vízszintes eső.

Végtelenített türelemjáték zajlott: a huzat feltépte az ajtót, mi bezártuk. Beszélgettünk egy sort, megint jött a zuhanyos szél, megint feltépte. Bekiabált, befröcsögött. Zártuk. Megint feltépte. És így tovább.

 

Imádott házigazdánk, Berci bácsi volt az ötödik, aki megpróbálta elválasztani a külső vizektől a belső tereket. És ő volt az első, akinek tartósabban sikerült is a művelet. Persze, ehhez el kellett előbb hagynia a házat, kívülről ránk zárni kulccsal az ajtót, aztán keresni egy másik bejáratot, hogy visszatérjen közénk. Ünnepeltünk. Persze, túl korán. Mert ha az időjárás előtt becsukod az ajtót, akkor is megtalálja a módot, hogy bejusson.

 

Már vagy tíz perce meg sem rezdült a frusztrált orkán támadásaitól a fenyőbejárat – egy ismerős srác faragta ilyen fájinra, az, akinek a testvére, meg annak a barátai nemrég haltak meg autóbalesetben… itt tartottunk a biográfiában, mikor az étkező frissen vakolt falán, a mennyezet irányából megindult a Viktória-vízesés. A spájz ablaka mellett tört utat magának. Azon a fertályon, ahol az új ebédlőt kívülről odabővítették a régi ház oldalához. Pár évvel korábban az eső még illendően folyhatott le ugyanitt: akkoriban ez volt az épület külseje. A hozzátoldott ebédlő fordított a kockán: a régi ház falán végigömlő víz immár beltéri zuhatagnak számított.

 

Az ámulattól (vagy az elfogyasztott pálinkától) szinte szóhoz sem jutottunk. Két butélia között megilletődve bámultuk a fehér alapon egyre szélesedő, függőleges patakokat. Közben megtudtuk, hogy az egyik pálinkásüveg helyi varázsszert tartalmaz, a másik Alsóörsről származott át Erdélybe. Érződött némi különbség, de egyik sem vette el az aggódás ízét. A sajátos székely feng-shui nem hagyott minket nyugodni, a víz őselem szokatlan túltengése az ebédlőben. Berci az arcunkra fagyott torz döbbenet láttán az ázó falra küldött egy érdektelen oldalpillantást, majd így kiáltott:

• Mit búsultok?! Tik nem áztok, no!

Erre aztán tényleg nem lehetett mit mondani. A balatoni pálinka kalandos utazásának anekdotája – mint víz a falon – tovább folyt, kanyargott. Idővel regényfolyammá szélesedett. A történet áradásával emlékek megannyi hordaléka gyűlt az asztal köré. Többgenerációs családmodellek álltak fel és omlottak össze, lezajlott a háború, jártunk néhány síbajnokságon; Bukaresttől míg a szem ellát mindenben lepipáltuk és kicseleztük a románokat. S – mintegy mellékesen – megtudtuk: aki számít, az mind Homoródalmásról származik. De legalábbis egyszer már járt ott.

 

Berci bátyám e ponton a facebookot még feltalálása előtt lekörözte. Erősen úgy tűnt, hogy két másodpercen belül bárkivel képes kimutatni legalább egy közös ismerőst, a világ bármely szegletéből érkezett is az illető. Én például csak egy egészen rövid pillanatra kalandoztam el gondolatban, s máris felbukkant Berci elbeszélésének egyik mellékágában a régi osztályfőnököm. Hát ő is odavalósi! Hát ösmered-é? Hogyne ösmerném. Sőt. Mi sem természetesebb ennél: ösmerek valakit, tizenöt év és négyszázötven kilométer választ el tőle, s váratlanul egy huncut bajuszú székely ember anekdotájában botlok bele az illetőbe. A százkettedik tagmondat környékén. Miközben egy kitartó fali vízesés már a padlót ostromolja alattam, cipőtalp-szigeteinket kezdi lassan, ám fölöttébb határozottan körbefolyni.

• De egyet se búsuljatok – kurjongat Berci a víz felett –, ez normális!

Arról, hogy mi mennyire normális, Berci bácsi felesége, Irénke néni és nagynénje más nézeteket vall. Ők eddig a konyhában pucolták a másnapi ebédnek valót, késleltetve némileg a várható összetűzés időpontját. Eltérő nézeteiket pontosan nem részletezik a vendégsereg előtt, de olyasmi megüti a fülünket, hogy Irénke nénit érdekelné, mi lesz azzal a vízzel. Választ nemigen kap. Ezt abból ítélem, hogy Irénke néni a rókagombát maga mögött hagyja. Aztán csendben térül, fordul. Mire kettőt pislogunk, távolabb kerül a pálinkás üveg Berci bácsi és Öcsi bácsi keze ügyéből. Az ő szóhasználatukban viszont előtérbe tolakodnak a barátságtalan folklórelemek az asszonyok észjárására vonatkozóan.

 

A korábbi történetfolyam árván, félbehagyva elúszik. Osztályfőnököstől, mindenestől. Berci bácsi önérzetesen szerszámért vonul. Nem tűnik valószínűnek, hogy kis dézsákkal, vödröcskékkel, feltörlő rongyokkal tér majd vissza. A bikaméretű fúrógépre és az ujjnyi vastag fúrófejre viszont nem számítottam. A szerszámok láttán szörnyű balsejtelmem támad. Morbid székely viccek és ZS-kategóriás horrorfilmek kergetik egymást a fejemben. Nem merem lehunyni a szemem. Berci bácsi megvető pillantást vet a vizes falra. Aztán dohog még vagy kettőt.

• Mi lesz azzal a vízzel, mi lesz… Hát mi lenne?!

Elszántan a földre szegezi a fúrógépet. S hogy legyen hová lefolyjon az a víz, szemrebbenés nélkül lyukat fúr az étkező padlójába.    

 

(Megjelent a Barikád Magazin 2014. február 20-i számában)

 

 

Élet-halál kérdése

Csizmám a hóba mélyed, elgémberedett tagokkal állok egy távoli temetőben. Furcsák ezek az alkalmak, a halál alkalmai. A szomorúság megüli a délután vállát. Még nem kezdődött el a búcsúztató szertartás. Csendes koreográfiával zajlik az egyik legnehezebb felvonás: a részvét kinyilvánítása, a részvét fogadása.

Az elhunytat kevéssé ismertem, sokkal inkább az őt elveszítő rokonokat. S mégis, mennyire eggyé kovácsol velük a gyász. Szeretteink fájdalma épp oly éket képes belénk hasítani, mintha az elhunyttal közös lett volna minden lélegzetünk.

A gyászolókat nézem. A ravatal előtt tisztelgő civil ruhás katonát: hivatásáról mozdulatai vallanak. A síró hölgyet, aki a legközelebbi hozzátartozók karjaiba veti magát. A szűk család egy bizonyos tagját félreérthetetlenül kihagyja az ölelések tengeréből. Művészkinézetű, idősödő úriember érkezik. Zilált, őszes frizurával, hosszú, világos ballonkabátban. Némi borgőz lengi körül, ismeretlenül is kezet csókol nekem. Fogalma sincs, ki vagyok, s én nem sejtem, ki ő. S ott a hangosan felzokogó kisfiú. Most tudatosulhat benne, hogy nincs többé a nagypapa. Látszik formát kereső felindulásán, hallatszik kétségbeesett hangján: legszívesebben a földre vetné magát, nekirohanna a világnak - s ezt nem teheti meg. Értelem és érzelem határai közt tántorog; a nagymama szeretettel, de határozottan lefogja a karját. Odahajol a gyermekhez. A kiürült délutánban jól hallhatóan susogják szavai a kegyetlen játékszabályt: Csak akkor maradhatsz, ha ezt most abbahagyod. A kis unoka megérti, bólint. Kissé meg is könnyebbül talán: mégsem kell fájdalmának ismeretlen szörnyeivel a rezzenéstelen közönség előtt ordítva hadakoznia. Könnyes szemekkel elcsendesül, kapaszkodik a nagymama kezébe. Körül a mozdulatlan arcok, néma tekintetek. Olyan sűrű a lét az elmúlás tövében, moccani sem tudok. A gyászolók lélegzetét hallgatom. Körbefog a csendjük, megtámaszt engem is.

Mi volna, ha egyiküket sem láttam volna még soha? Ha kivétel nélkül idegenek állnának körül egy jeltelen sírt? Bizonyára akkor is előbukna a szív mélyéből ugyanez a névtelen karmolás. Mert mindannyiunk közös áldása-átka az, ahogyan kötődünk, halandó a halandóhoz. Az első formátlan üvöltéstől, mellyel életre sírtuk magunkat, keressük egymásban a hús-vér kapaszkodót, az élet egyező mintázatát. Fogak és körmök táncát, a puha szavak gyógyító varázsát. S a méltatlan, gyarló szenvedés tükrét. A közös sorsot, küldetést, melyet szégyenlős reményeink mindig a mélyből a dicső magas felé szárnyalva festenek.

Aztán a halál kérlelhetetlen belépője átrendezi a színpadot. Kimerevedik az idő. A lélekharang kondulására még ott rezeg bennünk a baljós visszhang: a másik elmúlásában a miénk is benne foglaltatik. Közben észre sem vesszük, hogy az ő halálával nemcsak túlélővé válunk, de újjá is születünk. A veszteség ordas mélyén szűkölő tudat fel sem fogja a kéretlen, illetlen boldogságot: nekünk még adatott egy darab idő. Kaptunk még perceket, amiket ő már nem kaphatott.

Aztán lassan felderengnek köröttünk az élő arcok. Óvatosan bújunk egymás tekintetének halvány sugarába; a szív szövete úgy rándul össze, mint mikor először csodálkoztunk erre a földi világra. Tisztán és ártatlanul. A következő dobbanással már a többiek ritmusát keressük. Az anyaszív visszhangját. A család közös lüktetésének ősi ütemét, amelyben egyek vagyunk. Minden szívhang egyező igen az életre. Közös ritmusra fájunk értük és velük, utánuk és nélkülük.

A nagymamák, a nagybácsik halálával újra odatolakszik közénk a gyerekkor. Felnőtt arcok mögött kiradírozhatatlan kölyök-vonások sejlenek fel, fáradt ráncok mögött a régi tréfák mosolya. Öregek bölcsessége, melyet évtizedekkel ezelőtt egy-egy elejtett félmondatból zsákmányoltunk, s azóta titkos kincsként hordozzuk, szívünkhöz tapasztva.

Mikor az elmúlás lesegíti valakiről az élet nehéz kabátját, könnyű felöltőjét, válaszul az élők mindig összébb húzzák kissé maguk körül a rokonság takaróját a fázós fényben. A halál megerősíti a lét kontúrjait is; ilyenkor intenzívebben látunk. Még valóságosabban, még tapinthatóbban érezzük, hogy itt vagyunk egymásnak. Még igen.

Bennünk lüktet az élet titka, míg szemünkbe visszfényt vet az elhunytak létének lángja. A gyászolók arcára ugyanaz az árnyék vetül, amely benned is sötét leplet von a szívre. Mert mindnyájunkban ott sóvárog a gyermek. Egyformán képes égni, emésztődni bennünk a szerelemtől fűtött lélek. Mindegyikünk bőrébe beleírta a lét a mozdulatot, amint nagyszülői tenyérbe simul az unoka apró tenyere. Mindnyájunk karjaiban ott feszül a testvéri, baráti ölelés. S egy szeretett ember halálával mindünkben ott tátong a veszteség.

S tudjuk mind, hogy a halállal nem szűnik meg az elhunyt irányi érzés, csak tárgyát vesztve, zihálva csapong tovább a térben, kétségbeesetten vergődik az időben. Nagy sokára végül, fáradtan - mint eltévedt madár - a fagyott űrbe hull, mozdulatlan kering tovább. Mi itt maradunk. Nemes érzelmek árnyék-másával. Szánalmas önsajnálatunkkal, lényegtelenné törpült haragjainkkal. Csillogó bánatunkkal, melyet csak lassan tud kezéből kiejteni az emlékezet.

A búcsúztató szavak remegő igyekezettel faragnak emlékművet egy egész életnek. Aranykeretes pillanatfelvételekbe sűrűsödik az anyagtalan szeretetet. Fáklyásmenetté egyszerűsödnek a tehetetlenség üvöltő csendjében botorkáló, régi napok. A szenvedés mezítláb vánszorgó lépései. Mert a legtöbben ilyen útról kísérelünk meg nap mint nap a szeretet felé törekedni. Tudjuk, a szeretet türelmes és jóságos - de mi magunk nem vagyunk, nem voltunk mindig azok. S nem is leszünk azzá csak úgy, magunktól. Mit meg nem adnánk, ha így lenne – de az odaadás, az alázat nem áradt és nem árad belőlünk vezényszóra a hétköznapokon; legtöbbünk porrá semmisítő csapások súlya alatt ízlelgeti a nevüket.

A halál közelségében pedig némán törlesztünk egymásnak. Félbe maradt mozdulatokat. Odafordulásokat. Próbáljuk letörölni magunkban az elharapott bántásokat, a másikban hirtelen szerethetővé, sőt nélkülözhetetlenné vált hibákat. Mert mindenkinek vannak hibái, még legkedvesebb halottainknak is voltak. A végső csendben tapinthatóvá válik az igazság, hogy az eltagadás, a mélyre temetett fájdalom semmit sem old. Az élőké marad a megbocsátás dolga.

A ravatalon így minden halott jóságossá szelídül, szerető szívvé nemesedik. Míg a túlsó partra a teljes elszámolás nehéz batyuját viszi a távozó, a temetőben felzendül életének dicsérete. Ő már egy másfajta ítélőszék előtt áll, csendesedő lelkén isten tekintete pihen. Közben idelenn, a hideg csendben magasztos szavakba öltözik sok szorgos tett és méltósággal viselt szenvedés.

Nekünk, az élőknek fontos ilyenkor, hogy a bukásokból ne a földre hullás mozdulata maradjon emlékezetünkben, hanem az előtte zajló méltó küzdelem. Bennünket vigasztal, az itt maradókat, ha a hibák a lélek természetes megingásává enyhülnek, s felismerhetővé válik mögöttük minden emberi esendőségünk mintázata, s a jóvátétel ígérete. Nem az elhunytnak kell az emberi dicséret. Az élőknek kell veszettül az erő, a szavak ereje a csüggedés ellenében, hogy tovább tudjanak menni. Az itt maradottak szorulnak rá a halottat magasztaló beszédre. Ők azok, akik szürke hétköznapokon nem becsülik eléggé a jót a másikban. Ők mulasztják el, az élők - amíg mellettük a rokon, a társ, a jó barát - észrevenni, kimondani: mennyire elviselhetetlenül fontos is nekik a másik. Az életben maradottak döbbennek rá a sok megható búcsúszó hallatán, mennyire természetesnek vették egymás létének csodáját. Pedig ezekért a csodákért nap mint nap hálásnak kellene lennünk. Meg kellene őket becsülnünk. Nem csak akkor venni észre, ha nincsenek többé. Folyamatosan tudni, hogy a megszokott hang, arc, a jól ismert duzzogás vagy mosoly elillanásával egy egész világ tűnik el belőlünk is.

Talán egyszer mind úgy ébredünk, hogy eleget tanultunk már veszteségeinkből. Talán egyszer képesek leszünk minden pillanatban isteni szemekkel nézni és látni egymást.

(Megjelent a Barikád Magazin 2014. január 30-i számában.)