Láthatatlan

 

Volt az a sziget. Senki nem tudta, hogy létezik, nem szerepelt a térképeken. Amikor széles vitorlájú hajók keresztül-kasul kezdték járni az óceánt, valahogy mindig elkerülték. Békesség honolt a szigeten. Néhány különös állat kergetőzött a magas fűben. Édes gyümölcsöket termő fák alatt. Furcsa énekhangú, színes madarak lebbentették szárnyukat. A partközeli sekély vízben kecsesen hajlongtak a legyezőkorallok. A vakítóan fehér föveny sosem forrósodott fel, csak kellemesen megmelegedett a naptól. Néha véletlen arra siklott a vízen néhány karavella, de a tengerészek nem vették észre a szigetet. Talán a tűző nap vakította őket. Talán gomolygó köd ereszkedett a szürke vízre. Eltakarták a partot a vihar korbácsolta, méteres hullámok az éjszakában. Egyébként, ha odakint, a nyílt tengeren tombolt is a förgeteg, a sziget felett mindig tiszta volt az ég. Az éjszaka fekete vásznát a láthatatlan festő lassan telepöttyözte csillagokkal. Millió fénypont fordult körbe napnyugtától napkeltéig a boltozaton. A titkokat susogó füvek, meséket zizegő bokrok, bölcsen hajladozó fák felett. A parthoz húzdó halrajok pikkelye különös fényt bocsátott ki éjjelente, ettől úgy tűnt, mintha a sziget körül kivilágították volna a sekély vizeket. S még így sem találtak rá. Pedig teltek az évtizedek, évszázadok. Az emberek egyre nagyobb, egyre gyorsabb hajókat bocsátottak az óceánra. Egyre több szárazföldet fedeztek fel. S a kicsiny szigetet még mindig nem rajzolták papírral, nem feszítették fel a koordináták keresztjére. Lassan alig maradt már a térképeken fehér folt, s eljött a nap, mikor minden talpalattnyi földet megismert, meghódított az ember. Kivéve a kicsinyke szigetet. Ott csillogott az óceán közepén, mint titkos ékkő a sötétkék bársonyon. Távol, a nagy szárazföldek cakkos partjain, a kontinensek száraz szívében, hatalmas, felpuffadt városokat növesztett az idő. Gyárkémények ontották a füstöt. Az emberek falták a föld adta növényeket, a legelők, a tengerek állatait. Fűrészelték az erdőket, kibelezték a hegyeket. Ha elfogyott, ami kellett, átböngészték a térképeket, újabb földeket hódítottak. Ha mások már laktak ott, azokat legyőzték, leigázták, elzavarták. Éjjel-nappal háborúztak. Télen-nyáron fosztogattak, raboltak. A kicsiny szigeten nem voltak évszakok. Olyan volt, mintha mindig tavasz lenne, vagy örök koranyár. Az állatok soha nem fáztak. Ha elvirított egy virág, nyílt helyette ezer másik. A fák levele mindig zöldellt, s folyamatosan érett rajtuk a gyümölcs. Koronájuk roskadozott a terméstől. A világ többi csücskében egyre több és több gyermek született. Egyesek éheztek, mások fáztak. Járványok söpörtek végig a kontinenseken, a hajók pusztító kórokat szállítottak más földrészekre. Jutott halál bőven mindenkinek. S még így is maradtak elegen, hogy éhezzenek, fázzanak és nyomorogjanak. Hódítsanak, győzzenek és leigázzanak. A szigeten nem élt senki emberfia. A levegő néha mozdult, mindig friss, tengeri lehelletet hozott a szél. A magas fűben szorgos rovarok gyűltek bolyba. Építettek, bontottak. Gyűjtöttek, elengedtek. Amit a földből magukhoz vettek, máshol visszaadták a földnek. Az ember ezalatt felhalmozott és szemetelt. Gyűjtött, megtartott és még többet akart. Megszerzett és ragaszkodott. Még többet szerzett és még többhöz ragaszkodott. Mikor nem volt elég birtokolnivalója, új tárgyakat kezdett gyártani. Általa kitalált, kotyvasztott anyagokból. Ha elmúlt egy divat, ha elromlott valami, feldobálták a házak padlására. Ami már sehol nem fért, azt a szemétbe hajították. Város méretű szeméthegyekké kezdtek nőni a régi kacatok. Nem fogadta be a föld, elviselhetetlenül nehéz volt neki a sok idegen anyag. A szigeten elegáns pillangók lebbentek egyik színes sziromtól a másikig. Könnyedén, súlytalanul. Könnyű volt a földnek a parti homok is, könnyű a puha fű. Könnyű az óceán folyékony érintése. Méltóságteljes madarak köröztek a sziget fölött, halásztak a tengerből, majd hazaszálltak. Elpihentek a sziget mélyén, fák védő lombja alatt. Messze, távol repülőgépek emelkedtek fel. Városok mellől, más szigetekről. Partoktól távoli, ellenséges anyahajókról. Acéltestű, zúgó, ormótlan madárutánzatok bontogatták szárnyaikat. Kőolajat zabáltak, füstcsíkot eregettek az áttetsző légbe. A sziget felett tiszta volt az égbolt. Megérkezett az ár, feljebb kúszott az óceán a part ölében. Megsimogatta a fövenyt, megmosdatott pár öreg követ. Később az apály finoman visszahúzta az óceánt, ismét kivillantotta a puha homokot. Hátrahagyott kagylók, rákok, tengeri csillagok boldogan igyekeztek vissza, a víz után. Önfeledten játszott velük az óceán, a hullámzó, hatalmas lét. Messze, a vizek hűvös mélyén szürke tengeralattjárók lopakodtak. Nem akadt több hódítandó föld. A felfedezetlen sziget kivételével már minden valakié volt. Most egymástól hódítottak az emberek. Elfoglalták. Visszafoglalták. Kézzel, fegyverrel. Erővel, ésszel. Békéket kötöttek, felrúgták. Szövetségeket kötöttek, elárulták egymást. Hátulról érkeztek, alattomosan. Hegyek mögül, vizek alól. Egységben indultak győzni, gyűlöletben és haragban érkeztek veszíteni. A sziget melletti korallzátonynál a csíkos halraj tagjai mind egyszerre mozdultak. Egyszerre lendült jobbra ezer farokúszó. Ezer apró pikkelyes testen egyszerre csillant a fény. Együtt távolodtak a parttól, együtt úsztak a sziget csúcsáig. Egyszerre fordultak délnek, együtt süllyedtek, együtt emelkedtek. Mintha láthatatlan karmester irányította volna őket. Mintha szavak nélkül összebeszéltek volna, s mind ugyanazt akarnák. Érezni az óceán ritmusát, együtt mozdulni azzal. Az emberek a nagyvilágban tévelyegtek. Nem értették egymást. Nem értették a világot. Nem értették önmagukat. Új és új nyelveket tákoltak össze, számokból, betűkből. Szüntelen kutattak, s csak még több kérdésre leltek. Bábeli zűrzavarban kiabáltak gonosz szavakat egymásra. A szomszéd házban, a szomszéd országban lakókra. A szigeten felzengett az esti madárdal. Az égboltra feszült a hangok harmóniája. A kék madár kezdte, a piros felelt rá. Aztán a tarkával együtt szólaltak meg, mindannyian. Először a hímek. Aztán az összes madár, párban. Táncot jártak a hímek, szépen oldalra hajtották fejüket a nőstények. Együtt énekeltek. A bogarak szárnyukat összeérintve zümmögtették hozzá a kíséretet. A Hold lassan fürdette arcát az egyre sötétedő vízben. Lüktetve kivilágosodott a korallzátonyok világa. A kis szigetet senki nem látta, továbbra sem. Száz tengeralattjáró elsiklott mellette. Ezer óceánjáró hajó megkerülte. Tízezer repülőgép elzúgott fölötte. Gyilkos bombákat, bámuló turistákat, alattomos vírusokat cipeltek innen oda, onnan ide, keresztül-kasul a levegőégen. Odalent a kis sziget csendben lélegzett, türelmesen tündökölt. Észrevétlenül.