Az öreg délután érkezett, egy ormótlan batyuval a hátán. A falu határában megállt, a tájat nézte. Dimbes-dombos ligetek fái közt hunyorgott a naplemente. Távolabb az emberek házai. Mindegyik más színű, eltérő a formájuk. Rég nem járt lakott vidéken, egy ideje az erdők csendje, a patakpart hűvöse volt az otthona. Néhány vándortól hallott mindenfélét. Úgy általában, az emberekről. Rosszat is. Egy részét hitte, másikat nem. A falu szélére érve ezekre gondolt. Talán gonoszkodni fognak. Kigúnyolják. Esetleg meg is dobálják a neveletlen kölykök. Lehetséges, hogy a batyuját valamelyik éjjel el akarják majd lopni. Minek is, ha tudnák… hát nincs neki semmije. Semmi olyan, ami ezeknek kellene. Mosolygott. A batyu nem afféle dolgoktól domborította formáját, amit bárki ellophatott volna… Tett egy pár lépést, áthaladt a mezsgyén. A nap visszavillantotta rá fényét a fák közül, s hosszasan kinyújtotta felé aznapi utolsó sugarát. Megvárta, amíg az öreg odaér egy házhoz, s ott ajtót nyitnak neki. Azután már csak egész halványan szórta fényét, végül egy felhőt maga elé vonva a völgybe bukott. Az öreg csak mosolygott.
Az emberek körülülték, körülállták a jövevényt. Nem volt ott mindenki a faluból, de a többség igen. Sokan csak bámulták őt; érdeklődve vagy közönyösen hallgattak. Néhányan azonban igen komolyan vették érkezését. Egy magas férfi rögtön azzal kezdte, nem kellene az öreget befogadniuk. Mégiscsak egy idegen, akiről semmit sem tudnak. Egy alacsony, kövérkés asszonyság sárga kendővel a vállán csak nevetett. Ez egy öreg, nézz már rá, mit árthatna nekünk? Az asszony szomszédja erre nekibátorodott. Valóban, az öregek nem bántanak senkit! Sőt, szelídek és kedvesek is. No, no! Az nem olyan biztos - szólt egy nyurga kölyök hátulról -; úgy hallottam, az öregek a városban nem mindig kedvesek. Néha, a buszon utazva kifejezetten tolakodóak és mogorvák!
Hát, én nem járok se busszal, se a városban, kacagott az öreg, ki van ez is pipálva. Tudok viszont szépen furulyálni! Az igen, bólogatott az alacsony asszony; rég nem zenél itt senki, a faluban. A legtöbben a nagyanyáiktól, hallomásból tudják csak, mi lehet az a muzsika. Játszhatna néha a gyerekeinknek, amolyan… zenefélét, tette hozzá óvatosan a magas férfi, és közelebb merészkedett. Mondjuk, odakint, a fenyők alatt. Az árokparton… Játszhat, játszhat, de csak mértékkel, vélekedett homlokát ráncolva a falu vezetője. Még elriasztja a turistákat! Ugyan már, turisták, nevettek az asszonyok, amióta élünk, egyet sem láttunk még soha… Nem úgy van az: lehet, hogy épp most jönnének, és majd a végén pont emiatt az átkozott furulyamicsoda miatt…
Így vitatkoztak egész éjszaka. Az öreg hunyorogva emelte vidám, kéken csillogó tekintetét egyikükről a másikra. Türelmesen figyelte az arcokat, az arcok változását. Mindegyiküket meg tudta érteni. Hisz’ a maga módján mindnek igaza volt. Vonásaikat, hangszínüket, kézmozdulataikat jól emlékezetébe véste, s mindegyikük nevét megjegyezte, már azon az éjszakán. Sőt, meg is kedvelte mindnyájukat. Éjfél felé papírtekercset vett elő a zsebéből, s hátrébb húzódott, a kályha mellé. A falusiak nem vették észre. Épp azon vitatkoztak, mit fog majd enni, miből fog itt élni az öreg. A magas férfi és felesége időközben egészen pártjukba fogták a bácsit: Mi már elhatároztuk, tudunk vinni minden másnap süteményt neki. Ennyit tán más is megtehet! Többen helyeseltek, bólogattak. Innen-onnan még jött a morgás, hogy nem jó az, ha valaki csak úgy van, és nem csinál semmit. Az emberek akkor kedvet kapnak maguk is a semmit csináláshoz. De hát a furulya, a furulya, az hogy lenne már semmi, kiabálták a többiek… S kezdődött elölről a véget nem érő vita.
Egy vékony hangú kislány, aki eddig az édesanyja mellett üldögélt csendben, a sámlin, egyszerre csak felállt. Minden szem rászegeződött, meglepetten. Megfeledkeztek róla teljesen, hogy ott van közöttük egy gyermek. A lányka remegő hangon szólalt meg. Sejthetően régóta készülődhetett, talán csak nem akarta a felnőttek mondandóját félbeszakítani. Ám eljött a bátor pillanat, amikor nem várhatott tovább.
- Most, hogy megjött a bácsi – a lányka izgalmában nagyot nyelt – most tűnt csak fel, hogy a mi falunkban eddig… eddig nem is voltak öregek… egyáltalán nem. Meg tudjátok mondani, miért nincs nekünk egyetlen öregünk sem?
Szavait feszült csend követte. Hogy ne kelljen kínosan egymást nézni, hebegve válaszolni, mindenki a kályha felé fordult. Az öreg jókedvűen hunyorgott vissza rájuk. Előtte, az asztalon kiterítve feküdt a papírtekercs. A parázs közül kikotort széndarabbal gyönyörűen telerajzolta a hófehér lapot, míg amazok róla vitatkoztak. Ott volt a képen a kis falu. Ott voltak rajta az emberek. Mindenki felismerte magát, s mindenki szépnek látta saját képmását a rajzon. Szépnek és boldognak. Hála ömlött el szívükben.
Másnaptól az öreg a falu szélén lakott, egy kicsiny kalyibában. A magas férfi felesége betartotta ígéretét. Barackos pitét vitt a bácsinak, harmadnap almásat. Legközelebb túrós rétest. A falu vezetője is meg volt elégedve, szépen szólt a furulyaszó. Elterjedt a híre, a dombokon túlra, s megjelentek a turisták. Órákig hallgatták az öreget a tábortűz mellett. De a legjobb dolga a gyerekeknek volt. Amíg a szülők nem értek rá, ők csak kiszaladtak az erdőszélre, letelepedtek az árokpartra. A kicsik az öreg ölébe ültek, húzkodták a szakállát. A bácsi faragott nekik apró furulyákat, dallamra tanította őket. Aztán a porba, a kőre, a papírra rajzoltak. Fába, agyagba vésték a mintát, mind a szépséget, amit maguk körül láttak. Boldog volt a falu. Kimondhatatlanul boldog.
Hosszú életű emberek lakták a különböző színű házakat, de egyszer csak ezek a felnőttek is megöregedtek. Idővel egyre többen pihentek el örökre a dimbes-dombos liget fái alatt. A gyerekeik pedig lassan felnőttek. Egyre kevesebbet jártak ki az árokpartra. Nem tudtak mihez kezdeni ott. Az öreget szerették, de zavarban voltak egymással, mert mindannyian ugyanahhoz értettek csak igazán: az árokparton üldögélni, teli torokból nevetni. Hangszert faragni a botból, lemásolni az égbolt színeit, és nagyon-nagyon szeretni egymást.
A messziről érkező turisták egyre többször meséltek nekik a városról. Csodájára jártak a falunak, de maradni egyikük sem maradt, soha. Eltöltöttek pár napot, pár hetet az árokparton, s mikor hazaindultak, a dombokon túlra, mindig akadt, aki a faluból velük tartott. Egyre többen, és többen. Hívta őket az ismeretlen nagyvilág. Útra keltek, kis furulyával a zsebükben, ujjaikban finom rajzmozdulatokkal. Hátrahagyták a színes, formás házakat, a ligetet, a fenyőket az árokparton. Soha nem tértek vissza.
Utolsónak a halk szavú kislány maradt. Akire azon az első éjjelen, az öreg érkezése után a felnőttek mind oly komolyan figyeltek. Nem volt többé gyermek már: angyal-arcú, szelíd szemű fiatal nővé varázsolta őt az idő. Az öreg mellett ült a puha fűben. Az öreg mellett, aki az évek alatt egy percet sem vénült tovább. Együtt nézték, ahogy a nap visszanyúl még feléjük utolsó sugarával. A fény végső simítása a soha ki nem bontott, ormótlan batyura esett. A nap alábukott a völgybe, magával vitte a vöröslő alkonyt. Lassú idő szitált a megszokott esti harmat helyett. Az öreg felállt, bontogatni kezdte a batyut. Hófehér keze, hófehér szakálla szinte világított. Most látta csak a kislányból lett hajadon: áthatolhatatlan köröttük a sötét. Csak egymást látták az öreggel, semmi másnak nem volt többé körvonala. Eltűntek a színes, formás házak. Eltűnt a fenyő, az árokpart… eltűnt a dimbes-dombos liget. Csak a vak, végtelen űr vette őket körül.
Az öreg a batyu mélyéről egy halovány csillagot húzott elő. A lány felé nyújtotta, s ő nagy komolyan bólintott, átvette a csillagot. Az lassan fényesedni kezdett, egyre ragyogóbb-sárgán tündökölt. Ahogy a csillag fénye erősödött, a lány alakja úgy halványodott. Az öreg közben még jobban kitárta a batyut. Mélyéből újabb csillagokat húzott elő, s útjukra bocsátotta őket. Aztán már maguktól bukkantak fel az égitestek: cirmos planéták, lángoló üstökösök, imbolygó holdak. Áradtak egyre kifelé, a szűk batyuból, minden irányba, hogy benépesítsék a teret.
A lány körvonalai már alig látszottak. Kezében szorongatta, ölelte a csillagot. Még egy utolsó dalt, kérte suttogva. Az öreg elővette a furulyát, és játszani kezdett. A bolygók, a csillagok megálltak, az árva dallam néhány percre betöltötte a mindenséget.
Mindketten lehunyták szemüket. Egyszerre. Mire véget ért a zene, a lány csillaggá, az öreg dallammá változott. A hangok lassan elenyésztek, de ott maradt a visszhang, s azóta sem hal el soha. A bolygók adják tovább egymásnak, miközben lassan róják örök pályájukat. Egy apró, fényes csillag és egy árva dallam emléke körül.
(Megjelent a Barikád Magazin 2014. március 13-i számában)
Az emberek körülülték, körülállták a jövevényt. Nem volt ott mindenki a faluból, de a többség igen. Sokan csak bámulták őt; érdeklődve vagy közönyösen hallgattak. Néhányan azonban igen komolyan vették érkezését. Egy magas férfi rögtön azzal kezdte, nem kellene az öreget befogadniuk. Mégiscsak egy idegen, akiről semmit sem tudnak. Egy alacsony, kövérkés asszonyság sárga kendővel a vállán csak nevetett. Ez egy öreg, nézz már rá, mit árthatna nekünk? Az asszony szomszédja erre nekibátorodott. Valóban, az öregek nem bántanak senkit! Sőt, szelídek és kedvesek is. No, no! Az nem olyan biztos - szólt egy nyurga kölyök hátulról -; úgy hallottam, az öregek a városban nem mindig kedvesek. Néha, a buszon utazva kifejezetten tolakodóak és mogorvák!
Hát, én nem járok se busszal, se a városban, kacagott az öreg, ki van ez is pipálva. Tudok viszont szépen furulyálni! Az igen, bólogatott az alacsony asszony; rég nem zenél itt senki, a faluban. A legtöbben a nagyanyáiktól, hallomásból tudják csak, mi lehet az a muzsika. Játszhatna néha a gyerekeinknek, amolyan… zenefélét, tette hozzá óvatosan a magas férfi, és közelebb merészkedett. Mondjuk, odakint, a fenyők alatt. Az árokparton… Játszhat, játszhat, de csak mértékkel, vélekedett homlokát ráncolva a falu vezetője. Még elriasztja a turistákat! Ugyan már, turisták, nevettek az asszonyok, amióta élünk, egyet sem láttunk még soha… Nem úgy van az: lehet, hogy épp most jönnének, és majd a végén pont emiatt az átkozott furulyamicsoda miatt…
Így vitatkoztak egész éjszaka. Az öreg hunyorogva emelte vidám, kéken csillogó tekintetét egyikükről a másikra. Türelmesen figyelte az arcokat, az arcok változását. Mindegyiküket meg tudta érteni. Hisz’ a maga módján mindnek igaza volt. Vonásaikat, hangszínüket, kézmozdulataikat jól emlékezetébe véste, s mindegyikük nevét megjegyezte, már azon az éjszakán. Sőt, meg is kedvelte mindnyájukat. Éjfél felé papírtekercset vett elő a zsebéből, s hátrébb húzódott, a kályha mellé. A falusiak nem vették észre. Épp azon vitatkoztak, mit fog majd enni, miből fog itt élni az öreg. A magas férfi és felesége időközben egészen pártjukba fogták a bácsit: Mi már elhatároztuk, tudunk vinni minden másnap süteményt neki. Ennyit tán más is megtehet! Többen helyeseltek, bólogattak. Innen-onnan még jött a morgás, hogy nem jó az, ha valaki csak úgy van, és nem csinál semmit. Az emberek akkor kedvet kapnak maguk is a semmit csináláshoz. De hát a furulya, a furulya, az hogy lenne már semmi, kiabálták a többiek… S kezdődött elölről a véget nem érő vita.
Egy vékony hangú kislány, aki eddig az édesanyja mellett üldögélt csendben, a sámlin, egyszerre csak felállt. Minden szem rászegeződött, meglepetten. Megfeledkeztek róla teljesen, hogy ott van közöttük egy gyermek. A lányka remegő hangon szólalt meg. Sejthetően régóta készülődhetett, talán csak nem akarta a felnőttek mondandóját félbeszakítani. Ám eljött a bátor pillanat, amikor nem várhatott tovább.
- Most, hogy megjött a bácsi – a lányka izgalmában nagyot nyelt – most tűnt csak fel, hogy a mi falunkban eddig… eddig nem is voltak öregek… egyáltalán nem. Meg tudjátok mondani, miért nincs nekünk egyetlen öregünk sem?
Szavait feszült csend követte. Hogy ne kelljen kínosan egymást nézni, hebegve válaszolni, mindenki a kályha felé fordult. Az öreg jókedvűen hunyorgott vissza rájuk. Előtte, az asztalon kiterítve feküdt a papírtekercs. A parázs közül kikotort széndarabbal gyönyörűen telerajzolta a hófehér lapot, míg amazok róla vitatkoztak. Ott volt a képen a kis falu. Ott voltak rajta az emberek. Mindenki felismerte magát, s mindenki szépnek látta saját képmását a rajzon. Szépnek és boldognak. Hála ömlött el szívükben.
Másnaptól az öreg a falu szélén lakott, egy kicsiny kalyibában. A magas férfi felesége betartotta ígéretét. Barackos pitét vitt a bácsinak, harmadnap almásat. Legközelebb túrós rétest. A falu vezetője is meg volt elégedve, szépen szólt a furulyaszó. Elterjedt a híre, a dombokon túlra, s megjelentek a turisták. Órákig hallgatták az öreget a tábortűz mellett. De a legjobb dolga a gyerekeknek volt. Amíg a szülők nem értek rá, ők csak kiszaladtak az erdőszélre, letelepedtek az árokpartra. A kicsik az öreg ölébe ültek, húzkodták a szakállát. A bácsi faragott nekik apró furulyákat, dallamra tanította őket. Aztán a porba, a kőre, a papírra rajzoltak. Fába, agyagba vésték a mintát, mind a szépséget, amit maguk körül láttak. Boldog volt a falu. Kimondhatatlanul boldog.
Hosszú életű emberek lakták a különböző színű házakat, de egyszer csak ezek a felnőttek is megöregedtek. Idővel egyre többen pihentek el örökre a dimbes-dombos liget fái alatt. A gyerekeik pedig lassan felnőttek. Egyre kevesebbet jártak ki az árokpartra. Nem tudtak mihez kezdeni ott. Az öreget szerették, de zavarban voltak egymással, mert mindannyian ugyanahhoz értettek csak igazán: az árokparton üldögélni, teli torokból nevetni. Hangszert faragni a botból, lemásolni az égbolt színeit, és nagyon-nagyon szeretni egymást.
A messziről érkező turisták egyre többször meséltek nekik a városról. Csodájára jártak a falunak, de maradni egyikük sem maradt, soha. Eltöltöttek pár napot, pár hetet az árokparton, s mikor hazaindultak, a dombokon túlra, mindig akadt, aki a faluból velük tartott. Egyre többen, és többen. Hívta őket az ismeretlen nagyvilág. Útra keltek, kis furulyával a zsebükben, ujjaikban finom rajzmozdulatokkal. Hátrahagyták a színes, formás házakat, a ligetet, a fenyőket az árokparton. Soha nem tértek vissza.
Utolsónak a halk szavú kislány maradt. Akire azon az első éjjelen, az öreg érkezése után a felnőttek mind oly komolyan figyeltek. Nem volt többé gyermek már: angyal-arcú, szelíd szemű fiatal nővé varázsolta őt az idő. Az öreg mellett ült a puha fűben. Az öreg mellett, aki az évek alatt egy percet sem vénült tovább. Együtt nézték, ahogy a nap visszanyúl még feléjük utolsó sugarával. A fény végső simítása a soha ki nem bontott, ormótlan batyura esett. A nap alábukott a völgybe, magával vitte a vöröslő alkonyt. Lassú idő szitált a megszokott esti harmat helyett. Az öreg felállt, bontogatni kezdte a batyut. Hófehér keze, hófehér szakálla szinte világított. Most látta csak a kislányból lett hajadon: áthatolhatatlan köröttük a sötét. Csak egymást látták az öreggel, semmi másnak nem volt többé körvonala. Eltűntek a színes, formás házak. Eltűnt a fenyő, az árokpart… eltűnt a dimbes-dombos liget. Csak a vak, végtelen űr vette őket körül.
Az öreg a batyu mélyéről egy halovány csillagot húzott elő. A lány felé nyújtotta, s ő nagy komolyan bólintott, átvette a csillagot. Az lassan fényesedni kezdett, egyre ragyogóbb-sárgán tündökölt. Ahogy a csillag fénye erősödött, a lány alakja úgy halványodott. Az öreg közben még jobban kitárta a batyut. Mélyéből újabb csillagokat húzott elő, s útjukra bocsátotta őket. Aztán már maguktól bukkantak fel az égitestek: cirmos planéták, lángoló üstökösök, imbolygó holdak. Áradtak egyre kifelé, a szűk batyuból, minden irányba, hogy benépesítsék a teret.
A lány körvonalai már alig látszottak. Kezében szorongatta, ölelte a csillagot. Még egy utolsó dalt, kérte suttogva. Az öreg elővette a furulyát, és játszani kezdett. A bolygók, a csillagok megálltak, az árva dallam néhány percre betöltötte a mindenséget.
Mindketten lehunyták szemüket. Egyszerre. Mire véget ért a zene, a lány csillaggá, az öreg dallammá változott. A hangok lassan elenyésztek, de ott maradt a visszhang, s azóta sem hal el soha. A bolygók adják tovább egymásnak, miközben lassan róják örök pályájukat. Egy apró, fényes csillag és egy árva dallam emléke körül.
(Megjelent a Barikád Magazin 2014. március 13-i számában)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése