(fotó: Béli Balázs)
Olvasóink visszajelzéseiből az derül ki számunkra, hogy nagy igény van részükről a lelket megmozgató cikkekre a Barikádban. A te területeden, ahol dolgozol nap mint nap, vagy akár a rokonok, barátok körében tapasztalsz hasonlót?
Mint tanár, munkám jelentős részében tizenévesekkel foglalkozom. Gyakran hallom, hogy ennek a generációnak a szemére vetik, mintha lelketlenebbek lennének, mint a hasonló korú gyerekek évekkel, évtizedekkel ezelőtt. Állandóan a tévé előtt ülnek, plázáznak, nem érdekli őket semmi - általában ezek a leggyakoribb észrevételek velük szemben. Szerintem ez nem igaz. Nekik is ugyanazok a vágyaik, a mai tizenéveseket is ugyanazok a gondolatok foglalkoztatják, mint harminc vagy ötven évvel ezelőtt, csak közel kell menni hozzájuk, és le kell rántani a felszínt takaró burkokat. A lelkiség szerintem soha nem szűnik meg az emberekben. A világ persze változik körülöttünk, felgyorsul - de az embernek van egy legbelső magja, ami korszaktól függetlenül ugyanazt igényli. Erre oda kell figyelni, még akkor is, ha úgy tűnik, manapság ez talán kicsit nehezebb.
Mi az eszköze ennek az odafigyelésnek?
Elég, ha a megfelelő helyzetben és időben beszélgetünk kicsit a gyerekekkel. Vagy ha a kötelezően elvégzett feladatán túl a tanár egy-egy mondatot tesz hozzá. Annak is lehet súlya. Esetemben a drámatanításnál eszköz lehet egy jól irányzott plusz gyakorlat is. Drámafoglalkozáson több lehetőségem van közelebb merészkedni a másik ember lelkéhez, mint mondjuk egy matematikatanárnak, bár úgy gondolom, egy jó pedagógus, ha van rá szándéka, bármely tantárgyat tanítva meg tudja kicsit nyitni a diákokat maga felé. A lényeg, hogy egyénileg jussunk el hozzájuk. Fontos a közösség, de ez nem azt jelenti, hogy tömegben gondolkozunk. Úgy a legnagyobb jóindulattal is csak a felszínt vagyunk képesek súrolni. A személyre szóló törődés, a személyes kapcsolatok „munkásabbak” ugyan, de tartósabbak is.
Magányosak a mai tinédzserek? Mennyire változott meg a kapcsolatteremtő képességük a rendszerváltás korabeli tinikhez képest?
Az internet sok mindent átrendezett a mi gyermekkorunkhoz képest. A fiatalok folyamatosan jelen vannak a közösségi oldalakon, örömüket, bánatukat, ebédjüket, vacsorájukat, szerelmüket és csalódásaikat, szinte mindent közkinccsé tesznek. Ebből is kiderül, hogy nagy az igényük az odafigyelésre. Miközben mindenki pörög a világban, a szülők még nagyobb vagyonért vagy épp a mindennapi túlélésért küzdenek, a gyerekek sokkal kevesebbet kaphatnak otthonról, mint a mi időnkben. Az internet egyfajta csapda is, hiszen általa adott egy lehetőség, hogy kapcsolatban álljunk egymással, de az már erősen kérdéses, hogy ezeknek az ismeretségeknek mik a valódi mélységei. Az, hogy egy bejegyezésemre vagy egy rólam készült fotóra kapok 112 lájkot, még nem azt jelenti, hogy akár egy is azonnal odarohanna hozzám, ha bajban lennék. Dömpinggé vált a kommunikáció. Azoknak ez nem furcsa, akik ebbe születtek bele, ez inkább nekünk, és a nálunk idősebbeknek nem magától értetődő. És jó, hogy nem az! A megváltozott körülmények mellett nekünk kell biztonságot nyújtani. Igaz ez a családra, a gyermeknevelésre is. Fiatalabb lányom van, mint akikkel dolgozom, hatalmas kontrasztot mégsem látok köztük. Szülőként is arra kell leginkább odafigyelnünk, hogy egy biztos szellemi és érzelmi bázist biztosítsunk neki. Valódi közösségekbe vezessük be, adjunk neki lehetőséget, mintát tartalmas emberi kapcsolatokra. A világ elől nem lehet elzárni; csak mert látom az internet káros hatásait, nem ültethetem be egy üvegbúra alá. Ez irreális lenne. A mostani fizikai valóság mellé olyan értékeket kell kínálni, amelyek helyükön tudják tartani a gyerekeket, nem engedve, hogy teljesen magukkal ragadja őket akár az anyagiság, akár a virtualitás felületessége. Ugyanakkor az internet segítségével is lehet értéket közvetíteni, okosan használva azt. A felnőttek felelőssége ezt is gyakorlattá tenni.
Hogyan lehet a leghasznosabban becsatornázni az internetet a gyerekek életébe?
Leginkább úgy, hogy a rengeteg teljesen értelmetlen internetes poszt közé becsempészünk néhány értelmeset. Fórumokon lehet felnőttekkel is érdemben vitatkozni, érvelni. Hasznos oldalakat, könyveket, filmeket, cikkeket ajánlani egymásnak. Ez jó példa a fiatalok számára is.
Pedagógiai szempontból neked okozott gondot, amikor világnézetileg semleges oktatást vártak el a tanároktól?
Nem, mert a világnézetünk magasabb szinten létezik, mint a napi valóság. A közvetlen politikának nincs helye a tanteremben, de az alapvető örökérvényű értékek közvetítéséhez, átadásához mindig is ragaszkodtam.
Pilóta, újságíró, lakatos, szinte minden szakmánál fontos, hogy az embernek legyenek sikerélményei. Te mikor érzed azt, hogy a munkádnak volt eredménye? Neked mi a siker?
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy erre mindig is volt egy kész válaszom, és azt dédelgetem magamban évek óta. Az elmúlt években folyamatosan változott bennem siker definíciója, ennek nyomán az önmagammal kapcsolatos elvárások. Egy dolog nem változott csak tizenéves korom óta: magához a sikerhez való viszonyom. Úgy élem meg, ahogy a Twin Peaks-ben fogalmaz az egyik szereplő: „A teljesítmény önmaga jutalma. A büszkeség hiábavaló.” Most ott tartok, hogy nagyon szeretem a kihívásokat. Azt, amikor jön velem szembe egy nehéz, már-már megoldhatatlannak tűnő probléma, aminek a megoldásába bele merek vágni. Függetlenül attól, hogy a külvilág mit gondol, ha én azt érzem, hogy beletettem a teljes lelkemet valamibe, akkor vagyok rendben.
Azt mondtad, függetlenül a külvilágtól. Ez azt jelenti, hogy általában nem adsz nagyon arra, hogy ki mit gondol rólad, illetve arról, amit csinálsz?
Egy időben fontosak voltak a visszajelzések, szerettem volna tudni, milyen értéke van annak, amit csinálok. Azt gondoltam, a sikernek az a mércéje, ha valaki ír egy könyvet, és azt jó sokan elolvassák. Hamar világossá vált, hogy nem mindig az az értékes, amiből sokat eladnak, amit sokan megnéznek, és ugyanez igaz fordítva is, vagyis attól még lehet értékes valami, hogy nem tesz szert hatalmas hírnévre. A művészvilágot belülről kissé megismerve eltűnik az emberből az a naivitás is, hogy a sikert a „szakma” visszajelzése alapján ítélje meg, hiszen akik értékelnek, azok is szubjektív véleményt formálnak, ráadásul sokszor egy-egy döntés hátterében politikai és egyéb érdekek is meghúzódnak.
Könnyű vagy nehéz, és vajon egyáltalán szerencsés-e úgy alkotni, hogy bekerüljön az ember abba a körbe, ahol anyagi értelemben is sikeres lehet az ember?
Az anyagi siker soha nem foglalkoztatott. Az, hogy jól csináljak valamit, igen. De mint mondtam, a külső mércékkel leszámoltam. Sok verset olvastam, és sok verset meg is írtam. Prózát is. Fiatalabb koromban érdekelt, hogy bizonyos módon, bizonyos stílusokbban, nézőpontból tudnék-e alkotni. Kipróbáltam. Tudok. Ennyi elég is. A lényeg nem abban áll, hogy tud-e az ember a divathoz, áramlatokhoz profin alkalmazkodni, hanem hogy visszaolvasva úgy érzi-e, képes ezzel hiteles üzenetet átadni, valóban lényegeset mondani másoknak.
Hogyan látod a művészet és a politika kapcsolatát Magyarországon?
A művészetnek nem egy politikai felfogás szolgálata, követése lenne a feladata, pedig nálunk ez erősen érezhető. Ezen a szinten átlépve, isteni távlatokban kellene megtalálni azt, amivel a művészetnek érdemes foglalkoznia. Az áldilemmák helyett valódi emberi kérdéseket felvetni. Mindenképpen szükség van egy vezérfonalra az alkotásnál, de az nem lehet egy társadalmilag ránk erőltetett érték, nem lehet az én értékem, a te értéked, mindenki értéke. Egy idő után megérti az ember, hogy ez az alap csak transzcendens, isteni érték lehet.
Neked mi a zsinórmértéked?
A tehetség: szolgálat. Nem arra való, hogy valamit elvárjunk érte cserébe, épp ellenkezőleg, hogy adni tudjunk általa. Ha azt látom, hogy az alkotás vagy a tanítás által tudtam valakinek, valakiknek adni, az jó érzéssel tölt el.
Ha már a politika szóba került: mit gondolsz politikai szerepéről. Milyen ma Magyarországon, és milyen lenne az optimális?
A politika nem lehet cél, csak eszköz. Ehhez képest ma a pártok többsége, illetve azok vezetőinek nagy része a politikai hatalom megszerzését tekinti a legfőbb célnak, ami a politikával összefonódó gazdasági hatalom és befolyás fokozásának az eszköze náluk. Meggyőződésem, hogy ez működhetne jól is. Úgy, hogy nem nekünk kell a napi politikai szintre lesüllyednünk, hanem azt felhozni egy magasabb szintre.
A gyakorlatban ez hogyan nézne ki?
Először nem pártot kell választanom, hanem pontosan tudnom kell, hogy honnan jöttem, mit akarok, hol a helyem a világban, és mindezek után, amikor elmegyek négyévente szavazni, ki kell választanom azt a politikai tömörülést, amelyik hozzám, az elképzeléseimhez, a céljaimhoz a legközelebb áll. Rengeteg olyan dolog van, amitől tartanak az emberek, hogy ha felvállalják azt, amit gondolnak, amiben hisznek, akkor nekik adott esetben a jövőben többet nem terem babér. Azt is tapasztalom, hogy kevesen foglalkoznak olyan közéleti kérdésekkel, amelyek egyébként rájuk és a gyerekeikre a mindennapok szintjén hatással vannak. Ennek a kultúrája teljesen hiányzik Magyarországon. Sokan még azokkal a lehetőségekkel sem tudnak élni, amelyeket ez a mostani politikai rendszer a maga szűk kereteivel megad. Addig a kérdésig pedig már végképp kevesen jutnak el, hogy ezeken a kereteken hogyan lehetne változtatni. A végén marad egy nagyon szűk réteg, amelyik rendelkezik kellő ismeretekkel, tudással és legfőképpen tenni akarással, hogy ne nyugodjon bele feltétlenül abba, ami most van. Kicsit úgy érzem, hogy magukra maradnak azok, akik valóságos és érdemi véleményeket képesek és akarnak is megfogalmazni akár praktikus, akár ideológiai kérdésekben. Ráadásul ez a szűk réteg sem egységesen gondolkodik a világról, nagyon nehézkesen jön létre köztük párbeszéd. Hosszú távon ez legalább akkora, ha nem nagyobb probléma, mint a hétköznapi megpróbáltatások. Röviden összefoglalva: meg kell teremteni a dolgaink megváltoztatása iránti igényességet.
Igényesség az is, ha az ember nem csak fekete-fehérben látja a világot.
Tapasztalataim szerint az emberek általában úgy gondolkodnak, hogy két pólus között kell választaniuk. Pedig nem vízszintes, hanem függőleges tengelyen, minőségek között kellene mozognunk az élet minden területén. Például a szabadságot és a hazaszeretetet is meg lehet élni különböző szinteken és minőségben. A lényeg, hogy tehetsége, szorgalma és életszemlélete szerint mindenki megtalálja a helyét ebben a koordinátarendszerben.
A szabadságnak meglehetősen tág értelmezései vannak. Te hogyan viszonyulsz hozzá? Mi a szabadság?
Ha mindenkinek megadnánk minden szabadságot, ha a saját vágyainkat követve azt csinálhatnánk, amit akarunk, abból káosz lenne, olyan anarchia, amibe az emberek belefulladnának. Hiába jönnek ilyenkor a liberálisok azzal, hogy „amíg engem nem zavar, amit a másik csinál, addig hadd csinálja”. Ez szépen hangzik elméletben, de a gyakorlatban mindenkinek máshol van a tűréshatára. Lehet, hogy XY úgy véli, azzal, amit mond vagy tesz, nem gázol belém, én viszont úgy gondolom, hogy igen. Ez fordítva is áll. A szabadságunk nem fakadhat az ego önkényéből, nem függhet a másik ember pillanatnyi hangulatától. Bizonyos keretekre szükség van. Ezt nem adhatja emberi mérték, csak transzcendens. Ha ezt megértem, szabad vagyok. A köznapi értelemben vett liberális felfogás köszönőviszonyban sincs a szabadsággal. A legnagyobb tévedés a liberalizmussal kapcsolatban, hogy elfogadó és befogadó. Ez csak addig igaz, amíg vele egyező nézeteket, értékeket vallasz.
A Barikádban immár másodszor jelentek meg írásaid, és az olvasók a jövőben is rendszeresen találkozhatnak a gondolataiddal a lap hasábjain. A rovat címe: porcelánelefánt. Honnan jött ez az elefánt?
Beszéltünk róla, hogy már ideje lenne kitalálni a rovat címét, ez pedig egyre nagyobb teherként kezdte nyomni a vállamat. Az látszott, hogy ezt racionálisan nem fogom tudni megoldani. Nem azért, mert nem tudtam volna, hogy milyen irányba akarok elindulni, de ilyen helyzetekben nem szeretek görcsölni. Inkább „elengedem” a problémát, elalszom, és másnap reggel, amikor ébredezem, fellök valamit a belső bölcsesség. Így jött a porcelánelefánt is. Megbízom abban, ami belülről vagy felülről jön. Ezúttal is ebbe kapaszkodtam bele, és utólag próbáltam megfejteni, hogy miért ez. Más esetekben is hasonló módon hidalok át problémákat intuícióval, a tudatalatti segítségével.
Volt korábban bármi élményed porcelánelefánttal?
Nem, soha. Porcelánelefántot is akkor láttam életemben először, amikor a rovatcím megvolt, és a szót beütöttem a google-ba. Az interneten minden van. Olyat nem tudsz beütni, amire nem kapsz találatot.
De a te elefántod nem porcelánbolti közegben mozog, ugye?
Nem, de persze érthető ez az asszociáció, kulcsszerepet is kap a mostani írásban.
Az már kiderült, hogy képben vagy az interneten zajló kommunikáció világában, illetve szakmádnál, alkatodnál fogva a létező világban is. Hogyan látod, az emberek képesek a pozitív, alkotó gondolkodásra, vagy a könnyebb utat választva erőiket, tehetségüket inkább a vélt vagy valós ellenséggel harcolva kötik le?
Vannak, akik nagyon szeretnek ellenségképet keresni maguknak a világban, és akkor megy keményen az árnyékbox. Egy pontig ez működik, hiszen az illető ehhez az általa talált vagy kreált ellenséghez képest meg tudja magát határozni, de aztán nem veszi észre, hogy azt az energiát, amit erre a harcra fordít, önmagától vonja el, éppen annak adva azt az energiamennyiséget, aki ellen küzd. Sokkal célszerűbb, és az embernek is jobb, ha valami mellett áll ki, nem valami ellen. Egy jelentős jobboldali gondolkodó szerint az eszméinket, törekvéseinket érdemes alávetni az ún. levegőpróbának. Képzeld el, mi történne, ha nem létezne az az erő, jelenség, amivel harcolsz. Vajon ellenfél nélkül is életképesek maradnának az ideáid? Ha igen, akkor van értelme küzdened. Akik megfejtik, kitől származik ez a gondolat, ígérem, azok között soha nem sorsolok ki porcelánelefántokat.
(Balczó Mátyás - Sándor Csilla)
(Megjelent a Barikád Magazin 2013. december 19-i számában)
(fotó: Béli Balázs)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése