Gyerekkoromban...

 ….ott volt például a húsvét. A húsvéti – akarom mondani: nyúlvéti szertartással. Nyúlvét attól volt Nyúlvét, amitől Sárospatak nem volt város. Tudom, ez furcsa, mert persze város a térképen és a térben is. De egy közigazgatási egység semmi mást nem nevez egy gyerek szótárában, mint azt, ami néki abból a dologból valóban lényeges. Aminek nincs köze az ő apró, mégis világméretű létéhez, arról egyszerűen tudomást sem vesz. Mert a gyermeki agy furcsa önzéssel egyszerűsít. Nem értelemszerűen. Hanem érzelem- és varázslatszerűen. Sárospatak nekem Nagymama volt. Sárospatak volt a velencei tükör a nappaliban, a titkos átjáró a magas falak közt lapuló mesékbe. Sárospatak volt a félelmetes kaszáspók a sarokban, a hívogató pince öle, ahol a felnőtté lassuló, értetlen emlékezet utólag semmi mérvadót nem lel fel, csupán penészszagot és bokáig érő vizet. Sárospatak mégis így lett számomra a legendás történelmi emlékhelyből, a híres iskolavárosból sárospatakká. Szeretetteljes kis betűvel, a maga köznévi eredetébe visszasimulva. Mindennél személyesebb, mégis, univerzális valóságot alkotva. Sárospatak volt a bundásalma. Az izzadó vasúti talpfák illata, melyben térdig gázolt a kisuvikszolt nyár. Sárospatak volt Sári néni hallatlanul pöttyös ruhája, éppúgy, mint a réges-rég, rejtélyes tragédiával elhunyt Pötyi néni készítette képek a falon. Sárospatak volt a szúnyogcsípés, és az „r” hang. Ez utóbbit csupán ijedtemben sikerült réparetekmogyoróvá perdíteni, mintegy azonnal, mihelyst elhangzott az az érthetetlen, fenyegető lehetőség, hogy ott, helyben elvisznek egy logopédushoz. Ami ugye micsoda? És mindenek után, Sárospatak volt a Kert. Volt benne diófa (a legmászhatóbb fajta a világon), kút, üzemen kívül. Volt ott sziklakert, ákácos, eperfa, málnás, fáskamra. Térdig fű, kiabáló rózsabokor, kovácsoltvas kapu, és nyúlvét. Ez utóbbi visszaeső jelleggel, évente egy alkalommal.

 

A nyúlvét elnevezés életem azon boldog, mágikus időszakából származik, mikor még esélyem sem volt felfogni, mit jelent többhetes böjt után szertartásosan magunkhoz venni a húst, vagy mit jelent alkalomadtán feltámadni. Ha az életkoromból adódó bölcsesség akkoriban engedte volna érteni és érezni a húsvét szentségét, bizonyosan nem jutott volna eszembe átkeresztelni (pontosabban: keresztjétől megfosztani) egy majd’ kétezer éves ünnepet. Épp abban a házban, ahol minden második pókhálórezdülés lelkész felmenők szellemjárását jelezte, legalább ötödíziglen.

 

Én addig még csak templomot is alig láttam: a saját keresztelőmet is végigaludtam a pólyában. Pedig a szüleim külön erre az alkalomra úgy loptak fel Budára, s csempésztek utána haza mint valami corpus delictit, amin ott éktelenkedett a rendszerellenes ideológia ujjlenyomata.

 

A nyúlvétek táján a szavak azonban még csak formálódtak bennem, fogalmam sem volt az élet efféle nagy horderejű kérdéseiről. Világegyetememet akkor még csupa pogány csodák zsongták be: Göncölszekerek az égen, gyíkok a fűben, s menetrendszerűen, öntudatlanul átélt ünnepek.

 

Nyúlvét elsősorban a Kertről szólt. Bokázni a harmatos fűben, a lugas mellett, a semmi színű – minden lehet áprilisi ég alatt, abban a formátlan sejtelemben, hogy bármikor, bárhonnan előbukkanhat, amit a nyúl tojt. Mert a nyúl tojt, ehhez biológiai kétségem akkoriban nem fért. A nyulat, s az ő hagyományát kerestük az unokatesókkal. Ha kevesebben kerestük, nagyobb esélyem volt elsőnek befutni. Persze, soha senki nem nevezte versenynek, a fellelt tojások elosztása és elfogyasztása végül unokatestvériesen és igazságosan zajlott, s utóbb a kutyát nem érdekelte, ki talált először tojást. Inkább a keresés vibrálását vágytuk, a megtalálás mágikus pillanatát, amihez hozzátapadt az a földön túli tapasztalat, hogy a Semmiből Bármi lehet. A titokzatos fűből bárhol előbukkanhat a Nyúlvét ajándéka. Hiszen olyan ez, mint a Létezés. Mint a Kis herceg szavai a sivatagról: azt a mérhetetlen homoktengert is az teszi széppé, hogy valahol egy kutat rejt. Gyerekként akartam ezt a csodát, egész lényemmel, mindenki akarta, maradéktalanul, ösztönösen, nem gondolva senkire és semmi másra. Az akarat megfeszítette az inakat, izmokat. Az akarat lázas gondolatokat ébresztett és feltételezéseket szült a tojások lehetséges rejtekhelyéről. Ahogy nőtt az önzés, a ragaszkodás, a vágyakozás - úgy távolodtam a kert egyre idegenebb szegleteibe. Az a színes csak egy sárga kő volt. Ottfelejtett játék a virágok alatt. Csalódás. Hitehagyottság.

 

Nyúlvét csak akkor működött, ha a legkevésbé sem számítottam rá. Mikor hirtelen ébredtem, épp csak kitámolygattam magam a hunyorgó reggelbe, és vaktában indultam neki a bódult, hatalmas udvarnak. Néhány öntudatlan lépés után belebotlottam a Nyúlvétba. Ott volt az almafától néhány méterre. Nemhogy épp lemondtam róla: még rá sem voltam mondva. Maguk a lábaim vittek oda hozzá, gyalog-bölcsességükön. A lábaknak megvan ez az előnyös tulajdonsága: nem véletlen teremtette őket Isten legtávolabb az agyunktól. Manapság is szoktam őket magukra bízni. Engem pedig rájuk. Vigyenek a sorsom elé. Menjünk együtt bárhová. Ajándék mindenütt van a fűbe rejtve. Tudni kell róla, és nem számítani rá mégsem. Mert aki nem keres, az talál. Aki keres, az is, csak másként. De ez már egy másik történet.

***

…kaptam egy szép üveggolyót. Mondták, ne vigyem el az óvodába, elveszíthetem. Addig győzködtek, hogy már le sem voltam hajlandó tenni a kezemből. És persze valóban elveszítettem. Nem egy laza mozdulattal. Pont olyan körülményesen, ahogy családilag vívódtunk a témán. Indulásig nem jutottunk dűlőre, a vívódástól a megszokott, óraműpontos reggeli menetrendünk kis híján megcsúszott, végül rám hagyták az egészet. A nővérem vitt aznap óvodába, pontosabban száguldott velem a kacskaringós, lerövidített úton, én engedelmesen lobogtam utána. Kiélvezve a pillanatnyi időzavarban támadt diadalt: ott lapult a zsebemben az üveggolyó. Erősen szorítottam a kabátot, újra és újra kitapintva a kincset. A sietség és a mámor félrelökte megszokott úti rítusaimat. Nem tudtam akkurátusan rálépni a járda bizonyos betonpúpjaira. Nem volt idő ráérősen kibetűzni a tejbolt és a szabóság feliratát.

 

A loholás ritmusát a külvilág nem tudta felvenni, helyére úszott a színes képzelet. Már magam előtt láttam, az udvar mely csücskében mutatom meg a többieknek az üveggolyót, hogyan csillan meg majd rajta a fény, kinek fog legjobban tetszeni. Elképzeltem, mit játszunk vele, milyen széppé és különlegessé teszi majd az egész napot. A boldogságot akartam magammal vinni, egy átlátszó, apró, csillogó gömbbe zárva, és mindenkivel megosztani. Fejben már lejátszottam az egész napot, olyan átéléssel, hogy kis híján nekimentem a sárga vaskapunak. Megérkeztünk - vagyis, a valóságban még el sem kezdődött ez a csoda-nap! Izgatottan a zsebembe nyúltam. Nem volt benne semmi. Újra és újra megtapogattam. Az üveggolyó kieshetett valahol a közelben, az imént még éreztem a vászon alatt. Kapkodva végigpásztázzuk a közeli kapualjakat, a fal tövét, a fát az úttest mellett, hátha oda gurult.

 

Nincs sehol, a nővéremnek meg oda kell érnie az iskolába. Vigasztalóan megölel. Csalódottan bámulom a járda púpjait. Tudom, ott lapul az üveggolyó valahol, nem válhatott köddé! Az óvodában sem tudnak felvidítani. Makacsul hallgatok. Borzasztóan hangzana, hogy jó napot kívánok, hoztam egy csodát, szervusztok kispajtások, útközben nyoma veszett. Még az óvó nénik meglepetése sem hat rám: délelőtt a közeli moziban rajzfilmet nézünk. Ünnepien ritka alkalom az ilyesmi. De kit érdekel Hófehérke, gonosz mostohástól, ha az üveggolyó elveszett? Az óvoda előtti métereken katasztrófa áthaladni. Reménykedve figyelem a járdát. Hiába. Kábán nézem a filmet. Időről időre elfelejtem a veszteséget, és időről időre újra belém hasít. Hol a boldogan kergetőző erdei állatok, hol a mérgezett alma idézi fel.

 

Hazafelé a menet végén kullogok, bánatosan szorongatva a mellém rendelt pajtás kezét. Egyszer csak elől valami akcióba kezd Norbi. Gyakran kell az óvó nénik közelében mennie, nehogy zűrbe keveredjen. Ha manapság lenne ötéves, bizonyára pecsétes papírt kapna enyhe hiperaktivitásról. Akkortájt eleven kölyöknek mondták az ilyen Norbikat. Megszoktuk, hogy pörögnek: kikerültük őket, pörögtünk vagy ütköztünk velük. Amilyen lábbal épp aznap keltett minket az élet. Norbi most is hátraforog, nem az útra figyel, lemaradozik. Lázasan mutogat valamit a többieknek. Akadozik tőle a menetoszlop. Nem igazán érdekel. Egészen addig, amíg meg nem üti fülemet a bűvös szó. Elengedem a párom kezét, remegve furakszom előrébb. Norbi az orrom alá dugja a markát, benne csillog az elveszett üveggolyóm. Az esőcsatorna mellett találta, a földön, még a mozi felé menet. Azt hiszi, az őt ért szerencsétől akad el a lélegzetem, büszkén húzza ki magát. Csak egy pillanatra épp, aztán már dől belőlem a szó. „Ez az én üveggolyóm. Én hagytam el, még reggel. Amikor oviba jöttünk. Nagyon sokáig kerestük.” Rám néz, de nem figyel. Fel sem fogja, mit mondok. Csak kérlelhetetlen vadászösztön, zsákmányejtő indulat, diadalmas eufória látszik rajta. Nem kérdőjelez meg engem, arra sem méltat, hogy kétségbe vonja szavaim. Egyszerűen csak nem tűr ellentmondást. „Én találtam. Az enyém.” Elfordul, és otthagy. Az üveggolyómat zsebre vágja, viszi magával tovább.

 

Enyém az igazság, és nem ér semmit. Egyedül maradok vele, ott, a járdán, fölösleges buborék. Nincs érvényessége. Bizonyítani sem tudom, s hirtelen én magam sem hiszem el. Nem találom az én igazságom helyét, mert másnak a valósága lesöpörte. Amellé hirtelen nem fér el többé. Nem tudom ezt a kettősséget feloldani magamban ott és akkor. És a világban sem. Akkor úgy érzem, soha többé.

 

Mert a gyerek számára nincs holnap, nincs majd. Csak a jelen létezik. Nem tudok időt kérni, hazaszaladni az esőcsatorna mellől bölcsességért a szüleimhez. Nem tudok előrerohanni, és megnézni, mi lesz a történet vége, mi lesz később a jelentősége. Nem tudom még, mi a harag, a jóvátétel, mi a megbocsátás, a valódi győzelem. A benyomások csak úgy, maguktól átszakítják a lélek puha falát. A tehetetlenség csak úgy, magától gyomron ragad, és a pokol fenekére gravitál. Az itt és most az élet. Amivel adott percben megbirkózol, az létezik. Amivel nem, az kihull a kezedből, elgurul, mint az üveggolyó.  

 

(Megjelent a Barikád Magazin 2014. április 24-i számában.)