Útinapló

Erdély, először

 

Köszönöm. Most már letisztultak a szavak, a hangok, és ki mernek bújni a fogak mögül, suttogva. Olyan jó, hogy nincs zaj, és lehet hallatni, hallani őket… Tegnap hazaérkezvén beugrottam a legközelebbi medencébe – átlátszóbb, ám klórosabb volt, mint a Gyilkos-tó – és úsztam, úsztam kétségbeesetten, dühödten, lélekszakadva, faltól falig, órákon át. Mert telve voltam belül, feszített valami, fel, engem, a szivárványra, és én nem bírtam el ott a fény súlyát, nem bírtam el a csoda özönét… Kicsi voltam és kevés tudni ott az inak és az izmok helyét, a színekkel párhuzamosan. Még könnyeim sem voltak, hogy kisírjam a tehetetlen igazságot magamból… Most olyan egyszerűen mondom, hogy köszönöm. Telve vagyok egyszerű és magától értetődő hálával azért, amit kaptam az elmúlt hét alatt.

 

A hegyektől, akik hagyták, hogy sziklájukra lépjek. A pataktól, aki engedte, hogy vizébe mártsam kezem. A földtől, mely úgy fogadott, mintha saját szülöttje, édes gyermeke lennék. A fenyőktől, melyek Égig vezették tekintetem. A tűztől, ami sosem látott táncokat rajzolt éj-felemre. Istentől, aki engedte, hogy megtegyem a második lépést felé. S azoktól az emberektől, akiknek már puszta látása, jelenléte is felvidított, jólesett, elég lett volna, ám még sokkal többet adtak ennél, ezerszeresen többet: sugárzó csodájukat. Azt, hogy hagytak arcukba nézni és lelkükbe látni. Előhívták bennem a szavakat, és meghallották, amit mondok általuk. Én pedig megláttam, amit ők hallgatnak köröttem. Olyan volt az egész idő, mint egy napfelkelte; egyre magasabbra hágott az égen, teljes diadalában, s a reggel mégis szűz maradt tőle. Érintetlen, arany-tiszta. S én olyan lettem, mint a nyár maga, mely percről percre érettebbé teszi a gabonát, s mire eljön az aratás, a szemek majd’ szétfeszítik a héjat, odabent az őrület határán létért könyörög a holnapi kenyér…

 

Napokig hánykolódtam kemencém mélyén. Dobáltak hátukon az értelmüktől megfosztott, lángszínű gondolatok. Tehetetlenségem vonatra ültetett, s hazafelé az ablakból láttam, hogy az Alföld nem az többé, amihez szemem éveken át odaszokott. Nem egy határig nyúló puszta immár. Hanem Erdély hatalmas előkertje, ahol kicsattanó zöldön túl alázatos napraforgó-seregek hajtanak fejet Isten egének való-színe előtt. Víztócsákban gyöngyöz a nap tiszta fénye, kék felhőket habzik a gyors magasság. 

Mi ez, ha nem áthozatal a túlsó partra? Hazajött velem minden, s otthonabb lettem általa itthon is. Azt hittem, amit érzek, három napig tart csupán, a csodák természetéhez illően. De az igazi csodáknak nem ez a természete. Félreismerjük őket. Azok öröktől valók s múlhatatlanok. Mi hagyjuk el őket folyton folyvást – de van, amit nem lehet. Nem hagyja magát. Lám, ez a szerelem is - mely nem húsnak és nem a romló időnek parancsára született – észrevétlen átmentődött, egészében. Él és élni akar; anélkül, hogy nyálas emlékké szelídülne. Táplálékká nő bennem és gyógyírrá csillapul általam. Nem én ébresztettem ezt az érzést, nékem csak megadatott. Köszönöm.

 

 

Erdély, sokadszor 

 

A mai napon át kellett tervezni a programot az időjárás szeszélye miatt. Tegnap éjjel az eső legondolta magát az égből. Erősen zúdult Homoródalmásra is. Először csak az újonnan beszerelt verandaajtót nem tudtuk bezárni. A szél újra meg újra kivágta, falhoz csapta. Ilyenkor mindig benézett ránk a görbülő éjszakai ég, kancsalul festett sötétségével. Vörösmarty, ha élt volna még, kevésbé plátói hangulatait láthatta volna bennünk tükröződni. Meg a romantikus természet költőien felbőszült elemeit: a viharos széllel mindig arcunkba zúdult egy-egy újabb adag vízszintes eső.

Végtelenített türelemjáték zajlott: a huzat feltépte az ajtót, mi bezártuk. Beszélgettünk egy sort, megint jött a zuhanyos szél, megint feltépte. Bekiabált, befröcsögött. Zártuk. Megint feltépte. És így tovább.

 

Imádott házigazdánk, Berci bácsi volt az ötödik, aki megpróbálta elválasztani a külső vizektől a belső tereket. És ő volt az első, akinek tartósabban sikerült is a művelet. Persze, ehhez el kellett előbb hagynia a házat, kívülről ránk zárni kulccsal az ajtót, aztán keresni egy másik bejáratot, hogy visszatérjen közénk. Ünnepeltünk. Persze, túl korán. Mert ha az időjárás előtt becsukod az ajtót, akkor is megtalálja a módot, hogy bejusson.

 

Már vagy tíz perce meg sem rezdült a frusztrált orkán támadásaitól a fenyőbejárat – egy ismerős srác faragta ilyen fájinra, az, akinek a testvére, meg annak a barátai nemrég haltak meg autóbalesetben… itt tartottunk a biográfiában, mikor az étkező frissen vakolt falán, a mennyezet irányából megindult a Viktória-vízesés. A spájz ablaka mellett tört utat magának. Azon a fertályon, ahol az új ebédlőt kívülről odabővítették a régi ház oldalához. Pár évvel korábban az eső még illendően folyhatott le ugyanitt: akkoriban ez volt az épület külseje. A hozzátoldott ebédlő fordított a kockán: a régi ház falán végigömlő víz immár beltéri zuhatagnak számított.

 

Az ámulattól (vagy az elfogyasztott pálinkától) szinte szóhoz sem jutottunk. Két butélia között megilletődve bámultuk a fehér alapon egyre szélesedő, függőleges patakokat. Közben megtudtuk, hogy az egyik pálinkásüveg helyi varázsszert tartalmaz, a másik Alsóörsről származott át Erdélybe. Érződött némi különbség, de egyik sem vette el az aggódás ízét. A sajátos székely feng-shui nem hagyott minket nyugodni, a víz őselem szokatlan túltengése az ebédlőben. Berci az arcunkra fagyott torz döbbenet láttán az ázó falra küldött egy érdektelen oldalpillantást, majd így kiáltott:

• Mit búsultok?! Tik nem áztok, no!

Erre aztán tényleg nem lehetett mit mondani. A balatoni pálinka kalandos utazásának anekdotája – mint víz a falon – tovább folyt, kanyargott. Idővel regényfolyammá szélesedett. A történet áradásával emlékek megannyi hordaléka gyűlt az asztal köré. Többgenerációs családmodellek álltak fel és omlottak össze, lezajlott a háború, jártunk néhány síbajnokságon; Bukaresttől míg a szem ellát mindenben lepipáltuk és kicseleztük a románokat. S – mintegy mellékesen – megtudtuk: aki számít, az mind Homoródalmásról származik. De legalábbis egyszer már járt ott.

 

Berci bátyám e ponton a facebookot még feltalálása előtt lekörözte. Erősen úgy tűnt, hogy két másodpercen belül bárkivel képes kimutatni legalább egy közös ismerőst, a világ bármely szegletéből érkezett is az illető. Én például csak egy egészen rövid pillanatra kalandoztam el gondolatban, s máris felbukkant Berci elbeszélésének egyik mellékágában a régi osztályfőnököm. Hát ő is odavalósi! Hát ösmered-é? Hogyne ösmerném. Sőt. Mi sem természetesebb ennél: ösmerek valakit, tizenöt év és négyszázötven kilométer választ el tőle, s váratlanul egy huncut bajuszú székely ember anekdotájában botlok bele az illetőbe. A százkettedik tagmondat környékén. Miközben egy kitartó fali vízesés már a padlót ostromolja alattam, cipőtalp-szigeteinket kezdi lassan, ám fölöttébb határozottan körbefolyni.

• De egyet se búsuljatok – kurjongat Berci a víz felett –, ez normális!

Arról, hogy mi mennyire normális, Berci bácsi felesége, Irénke néni és nagynénje más nézeteket vall. Ők eddig a konyhában pucolták a másnapi ebédnek valót, késleltetve némileg a várható összetűzés időpontját. Eltérő nézeteiket pontosan nem részletezik a vendégsereg előtt, de olyasmi megüti a fülünket, hogy Irénke nénit érdekelné, mi lesz azzal a vízzel. Választ nemigen kap. Ezt abból ítélem, hogy Irénke néni a rókagombát maga mögött hagyja. Aztán csendben térül, fordul. Mire kettőt pislogunk, távolabb kerül a pálinkás üveg Berci bácsi és Öcsi bácsi keze ügyéből. Az ő szóhasználatukban viszont előtérbe tolakodnak a barátságtalan folklórelemek az asszonyok észjárására vonatkozóan.

 

A korábbi történetfolyam árván, félbehagyva elúszik. Osztályfőnököstől, mindenestől. Berci bácsi önérzetesen szerszámért vonul. Nem tűnik valószínűnek, hogy kis dézsákkal, vödröcskékkel, feltörlő rongyokkal tér majd vissza. A bikaméretű fúrógépre és az ujjnyi vastag fúrófejre viszont nem számítottam. A szerszámok láttán szörnyű balsejtelmem támad. Morbid székely viccek és ZS-kategóriás horrorfilmek kergetik egymást a fejemben. Nem merem lehunyni a szemem. Berci bácsi megvető pillantást vet a vizes falra. Aztán dohog még vagy kettőt.

• Mi lesz azzal a vízzel, mi lesz… Hát mi lenne?!

Elszántan a földre szegezi a fúrógépet. S hogy legyen hová lefolyjon az a víz, szemrebbenés nélkül lyukat fúr az étkező padlójába.    

 

(Megjelent a Barikád Magazin 2014. február 20-i számában)