Kedves ismerőseim költöznek. Nehéz megszólalni. A meghatottság, ugye. Másfelől, ünneprontó sem akarok lenni, túlsúlyban lévő bizarr tapasztalataimmal. A költözés jellemzően az a helyzet, ahol az önerőből termelt stresszhormonokkal úgy, ahogy megbirkózunk. Mígnem felsejlenek az ominózus külső körülmények. Olyanok, mint a szűk pulóver. Nyújtjuk az ujját, húzkodjuk a derekát, mégis: vagy az alvégen lóg ki, vagy a felvégen reped.
Évek elteltével sem halványodnak emlékeim például arról az esetről, amikor sürgősen akartunk egyik albérletből a másikba települni. Rendezett körülmények reményében egy újonnan épülő társasházra voksoltunk. Májusra tervezték az átadást, mi a hurcolkodást. Augusztusra nagy vonalakban állt is a ház. S vetett akkora árnyékot, hogy a szomszédság lendületből beperelte az újdonsült lakóközösséget, jogszerűtlen napfogyatkoztatás címén.
Na jó, nem pont így hívták, csak nem értem rá megjegyezni. Azzal voltam elfoglalva épp, hogy két szék (szétszerelése) közt ne a puszta földön landoljunk. A régi albérletet felmondtuk már. Csecsemővel a hónunk alatt a hajléktalan-lét bonyodalmasnak tűnt. A félkész albérletet választottuk.
Költözés után 10 napon át (mint 3,33 népmesében) ott keringtek a melósok a lakásban. Hol a burkoló érkezett az asztalossal, hol az asztalos a villanyszerelővel. Aztán az ittas vízvezeték-szerelő mindenkivel karöltve, majd kezdték elölről a teljes koreográfiát. Úgy iparkodtak, hogy a rendelkezésükre álló teret mindig entrópikusan kitöltsék, s egymás munkáját lehető legnagyobb hatásfokkal hátráltassák. Létszemléletükben az idő sajátos dimenziókat öltött, merőben új értelmezést nyert. A legváltozatosabb időpontokat jelöltek meg érkezés gyanánt, hogy aztán rajtaütésszerűen, teljesen máskor beállítsanak. A délelőtt 9 például náluk délután fél 3-kor köszöntött be. A "fél napos munka, csókolom" egész pontosan keddtől péntekig tartott.
Szép lassan hozzájuk szocializálódtunk, tegező viszonnyá szellemültünk. A baba közöttük fürdött, evett, sikoltozott (kiváltképp mikor este nyolckor húszkilós vaslétrával korcsolyáztak a vadi olasz konyhakövön).
A koronát mégsem ők tették fel átbútorozásunk margójára. Az osztatlan első helyet a telefonokkal (is) üzérkedő Szolgáltató érdemelte ki.
Tudni kell, hogy szóban forgó Szolgáltató nem a gyorsaságával öregbítette saját hírnevét. Így jóval a költözés előtt beadtuk nekik a kérvényt: Kb. 6 hét múlva új lakcímről kívánunk az internethez hozzáférkőzni, akkorra igényelnénk tőlük beavatkozást. Előre meg is köszöntem, ímél alján, tisztelettel.
Ezt a féktelen előrelátást Szolgáltató nem tudta beemelni a rendszerbe. Biztos, ami biztos: a levél szemhez vétele után azonnalkitéptek bennünket az ADSL-kapcsolatból. Békésen böngészem a híreket – szó nélkül eltűnik a világot jelentő háló. Mit van mit tenni? Odaballagok a hordozható kézi készülékhez (akciós szímensz, december óta vonja tőlünk a forintot Szolgáltató, hívószámkijelzés örvén - hogy aztán májusban vigyorogva küldje a prospektust: a tavaly vásárolt készülékek varázsa az ingyenes hívószám-kijel... Igen. Messziről hasonlítanak Ikszipszilon Bankra, aki hónapokig sarcolta a kártyahasználati díjat a forgalommentes számlámról. Amelyikhez nem is rendelkeztem érvényes kártyával.) Veszem tehát a (majdnem ingyenes hívószám-kijelzésű) telefont, megfelelő fórumon udvariasan rámutatok a 6 hét múlva kifejezés értelmére. Kérdem, nem lehetne-e visszatolni engem az Altavizslába. Visszaa? -rémüldözik a túloldal. Hogyan képzelem én azt?
Tényleg, hogyan. Megszüntetni a digitális adatforgalmat egy mozdulat volt nekik. A visszakapcsoláshoz bizonyára atomreaktorok százait kell újraindítaniuk a Plútóról távvezérelt műhold segítségével, ami viszont jövőre áll csak Föld körüli pályára. Amíg sci-fiben adatfeldolgozok, támad a hölgynek remek ötlete. A helyi internet-szolgáltatónál talán tudnak adni ideiglenes modemet, és akkor az eddigi átalány-díjas, non-stop hozzáférés helyett átmenetileg, lábbal hajtósan percdíjazhatunk. Bár ennek is van átfutási ideje. Talán 6 hét. Ezt már nagyon halkan teszi hozzá. Inkább megköszönöm. Viszonylag szépen.
Végül valahogy csak kibírjuk. Az idő előtt kiiktatott modem költözik velünk hűségesen. Piros betűs ünnepnek jelöljük a naptárban a telefonszerelők várva várt érkezését: ők hivatottak visszaadni nekünk a világgal való érintkezés korlátlan lehetőségét.
A megbeszélt időpontban – ki hitte volna – nem érkeznek meg. Pár napos mobilos üldözés után végre beállítanak. Szám szerint két figura, kezeslábasba gabalyodva.
Nehéz kezdet előtt állunk: rögtön két kimenet is lapul a lakásban telefonok számára. Bíztatom őket, próbáljanak abba vonalat csiholni, ami közelebb esik a számítógéphez. Előre elhatározzák, hogy ez nem fog menni. Unottan keresgetik a leágazást egy árva ponton, ahol vezetékek lógnak ki a falból. Nem találják. Bárhol lehet a tapéta túloldalán, ők meg nem fogják itt nekem az egész falat kibontani. Komolyan hittem, a kőműves majd pont ott hagy hozzáférést a vezetékekhez (vö. oda épít lyukat), ahol másoknak az mérvadó? Marad hát az előszobai csatlakozó. Nagyon messze a számítógéptől.
Következő gordiuszi csomó, „hogy itt má' van egy modem”. Büszkén feszítek, talpig felvilágosult háziasszonyban: nekünk már korábban is volt internetkapcsolatunk! Nohát, mi meg hoztunk egy új modemet - így a kezeslábas. Most akkor mit csináljunk, kérdőjel. Öt perc módszeres fejvakarás, majd telefon az ország túlvégén terjeszkedő központnak. Ellenőrizniük kell, hogy a modem, amit itt felleltek, szabad-e a raktár szerint. Eddig is mi használtuk, nyugtatgatom a kezeslábast. Nem úgy van ám az. Hiába áll egy készülék kis családunk folyamatos oltalmában, működőképesen, a konkrét asztal alatt, ha egyszer másképp van bejegyezve. Még az is lehet, hogy le kell cserélniük egy kopp ugyanilyenre, amin újabb a sorszám. Sőt. Ha jobban megnézi, még az sincs itt felírva, hogy ez tulajdonképpen nem is bekötés, hanem áthelyezés. A kezeslábas úgy meresztgeti a mappáját, mint súlyosbító körülményt. Hát nem azért van számítógépes nyilvántartás, hogy ilyen félreértések, fennakadások ne legyenek? - próbálkozom újra. Meg is kapom érte a naiváknak járó oldalpillantást. Merthogy ők itt vannak. A nyilvántartás meg amott. A központban. A központ meg Sopronban. Bizonyságképpen ki is cseng az újraélesztett telefonvonal. Sopronban. Hosszú percekbe telik, míg felveszik. Addig is tökéletesen egy hullámhosszon hallgatunk: ők úgy hiszik, én vagyok reménytelen, én meg fordítva.
Később, míg a visszahívásra várunk, nagyesküvel megígértetem velük: levezetőként odatűzik a parkettaszegélyhez azt a nyolc kilométer vezetéket, amivel körbediszkóztak a bútorok mögött. Oda, persze. Mire bedugják a falba az összes bedugnivalót, elfelejtik, mire adták szavukat. Húznák a csíkot tovább. Meg a kezeslábast vele. Úgy kell visszaterelgetnem őket a vestibulum felől: ugyan, tűzgéljenek már kicsit. ”Cöcöcö” - így az egyik. „HA van egyáltalán tűzőgépünk!” Didaktikusan hangsúlyoz, oskolásnak érzem magam. Ő meg lecövekel, zsebre dugott kézzel, a másik kezeslábas felé meresztett farpofákkal. (Testbeszéd: keressed te, haver, de véletlen se találd meg, mert már herótom van a melótól). A lassan nyíló, kövér műszeres táskából eltagadhatatlanul kilóg a tűzőgép. Akkor meg gyorsan a belevalóért kell aggódni. (Az is van.) De vajon elég lesz-e. (Persze, hogy elég.) Nincs több kifogás, tűznek. Néma csendben. Végül begyűjtik tőlem a szignót, s a megerőltető szakmunka után hullafáradt mozgáskultúrával kieveznek az ajtón.
Másnap dörgedelmes levél jön Szolgáltatótól: amennyiben továbbra sem (?) nyilatkozunk az ADSL-áthelyezés kérelmezett időpontjáról (!), iszonytató büntetés-összeget kell fizetnünk és különben is, örüljünk, ha egyáltalán hajlandóak szóba állni velünk, és átkötni a madzagjaikat egyik lakásból a másikba.Mármint azokat a madzagokat, amiket a kezeslábasok a minap tűzögettek oda a fal tövéhez, méteres szájhúzogatások közepette. Ott a papíron az ingyenesen hívható szám. Hívom. (Kijelzi a mocsok). Ha ezt akarja, nyomja meg a kettes gombot, ha amazt, a négyeset, újra a kettest… Ha nem akar semmit, akkor is nyomjon, valaki majdcsak beszól. 127 gombnyomás után tisztelettel lejelentem a vállig érő, minősíthetetlen modorú, nőietlen diszpécserhangnak, hogy visszakaptuk az aszimmetrikus digitális előfizetői vonalunkat; ha jól sejtem, Szolgáltatónak és nekünk nincs revansunk egymás felé. Hölgy tudomásul veszi, bár süt az összes hangszínéből: fél perces hívásommal romba döntöttem a világmegváltó feladatokkal agyontűzdelt napirendjét. Szolgáltató - biztos, ami biztos - pár nap elteltével ránk uszít egy 25000 Ft-ról szóló csekket. Tárgy: kötbér. Nem rémlik, mivel késtem. (Talán az idegösszeomlással?) Néhány újabb telefon, elnézést (!) kérnek. Egyszerűen ne fizessük be. De tényleg ne? De tényleg ne. Egy hét múlva jön a fizetési felszólító, újabb példányban, újabb csekkel. Épp jó lesz letörölni a cipőmről a macskapiszkot, amibe a játszótéren léptem – itt tartanék, mikor átadja a postás az ADSL-áthelyezési számlát is. Nem, nem a pénzutalványt, hogy visszatérítsenek másfél havi internet-előfizetési díjat, amit addig is fizetnünk kellett, amíg nem tudtunk a világhálóra csatlakozni. Ebben is aszimmetrikus ez a digitális kapcsolat: csak az általunk fizetendő összegek sorsáról gondoskodnak, egyoldalúan túlzó igyekezettel. Ezen a csekken pl. 28000 Ft-ot szavaznak meg maguknak. Rettegek megbecsülni, miként aránylik a díjszabás a kezeslábasok szakmai teljesítményéhez. Férjem lombot hullat. Ez kész anyagi csőd. Le kéne mondanunk.
Benne vagyok. Pár telefonhívás, immár rutinszerűen. Hároméves hűségnyilatkozatunk azonnali felmondása ocsmány, hat számjegyű összeg ellenében volna lehetséges. Ennyiért akár egész estét betöltő kezeslábas-revüt is rendelhetnénk, ha akarnánk. Egyik sem ér annyit.
Gyűjtünk helyette jó emlékeket. Az új albérletben elköltött első vacsoráét. Papírdobozokon ülve faltuk, teli torokból nevetve magunkon. A sütemény a kedvenc cukrászdánkból származott; a költözéssel utcányi közelségbe kerültünk hozzá. Emlékszem a napfényes hálószobában ránk ébredő vidám reggelekre is. A nappaliba betévedő rigóra. A lányom első önálló lépéseire, a minden sarokban felbukkanó plüssállataira. A huncut nevetésére, amikor kedvenc időtöltésébe fogott: legszívesebben a hanyagul letűzögetett telefonzsinórt rángatta...
(Megjelent a Barikád Magazin 2014. január 9-i számában)
Évek elteltével sem halványodnak emlékeim például arról az esetről, amikor sürgősen akartunk egyik albérletből a másikba települni. Rendezett körülmények reményében egy újonnan épülő társasházra voksoltunk. Májusra tervezték az átadást, mi a hurcolkodást. Augusztusra nagy vonalakban állt is a ház. S vetett akkora árnyékot, hogy a szomszédság lendületből beperelte az újdonsült lakóközösséget, jogszerűtlen napfogyatkoztatás címén.
Na jó, nem pont így hívták, csak nem értem rá megjegyezni. Azzal voltam elfoglalva épp, hogy két szék (szétszerelése) közt ne a puszta földön landoljunk. A régi albérletet felmondtuk már. Csecsemővel a hónunk alatt a hajléktalan-lét bonyodalmasnak tűnt. A félkész albérletet választottuk.
Költözés után 10 napon át (mint 3,33 népmesében) ott keringtek a melósok a lakásban. Hol a burkoló érkezett az asztalossal, hol az asztalos a villanyszerelővel. Aztán az ittas vízvezeték-szerelő mindenkivel karöltve, majd kezdték elölről a teljes koreográfiát. Úgy iparkodtak, hogy a rendelkezésükre álló teret mindig entrópikusan kitöltsék, s egymás munkáját lehető legnagyobb hatásfokkal hátráltassák. Létszemléletükben az idő sajátos dimenziókat öltött, merőben új értelmezést nyert. A legváltozatosabb időpontokat jelöltek meg érkezés gyanánt, hogy aztán rajtaütésszerűen, teljesen máskor beállítsanak. A délelőtt 9 például náluk délután fél 3-kor köszöntött be. A "fél napos munka, csókolom" egész pontosan keddtől péntekig tartott.
Szép lassan hozzájuk szocializálódtunk, tegező viszonnyá szellemültünk. A baba közöttük fürdött, evett, sikoltozott (kiváltképp mikor este nyolckor húszkilós vaslétrával korcsolyáztak a vadi olasz konyhakövön).
A koronát mégsem ők tették fel átbútorozásunk margójára. Az osztatlan első helyet a telefonokkal (is) üzérkedő Szolgáltató érdemelte ki.
Tudni kell, hogy szóban forgó Szolgáltató nem a gyorsaságával öregbítette saját hírnevét. Így jóval a költözés előtt beadtuk nekik a kérvényt: Kb. 6 hét múlva új lakcímről kívánunk az internethez hozzáférkőzni, akkorra igényelnénk tőlük beavatkozást. Előre meg is köszöntem, ímél alján, tisztelettel.
Ezt a féktelen előrelátást Szolgáltató nem tudta beemelni a rendszerbe. Biztos, ami biztos: a levél szemhez vétele után azonnalkitéptek bennünket az ADSL-kapcsolatból. Békésen böngészem a híreket – szó nélkül eltűnik a világot jelentő háló. Mit van mit tenni? Odaballagok a hordozható kézi készülékhez (akciós szímensz, december óta vonja tőlünk a forintot Szolgáltató, hívószámkijelzés örvén - hogy aztán májusban vigyorogva küldje a prospektust: a tavaly vásárolt készülékek varázsa az ingyenes hívószám-kijel... Igen. Messziről hasonlítanak Ikszipszilon Bankra, aki hónapokig sarcolta a kártyahasználati díjat a forgalommentes számlámról. Amelyikhez nem is rendelkeztem érvényes kártyával.) Veszem tehát a (majdnem ingyenes hívószám-kijelzésű) telefont, megfelelő fórumon udvariasan rámutatok a 6 hét múlva kifejezés értelmére. Kérdem, nem lehetne-e visszatolni engem az Altavizslába. Visszaa? -rémüldözik a túloldal. Hogyan képzelem én azt?
Tényleg, hogyan. Megszüntetni a digitális adatforgalmat egy mozdulat volt nekik. A visszakapcsoláshoz bizonyára atomreaktorok százait kell újraindítaniuk a Plútóról távvezérelt műhold segítségével, ami viszont jövőre áll csak Föld körüli pályára. Amíg sci-fiben adatfeldolgozok, támad a hölgynek remek ötlete. A helyi internet-szolgáltatónál talán tudnak adni ideiglenes modemet, és akkor az eddigi átalány-díjas, non-stop hozzáférés helyett átmenetileg, lábbal hajtósan percdíjazhatunk. Bár ennek is van átfutási ideje. Talán 6 hét. Ezt már nagyon halkan teszi hozzá. Inkább megköszönöm. Viszonylag szépen.
Végül valahogy csak kibírjuk. Az idő előtt kiiktatott modem költözik velünk hűségesen. Piros betűs ünnepnek jelöljük a naptárban a telefonszerelők várva várt érkezését: ők hivatottak visszaadni nekünk a világgal való érintkezés korlátlan lehetőségét.
A megbeszélt időpontban – ki hitte volna – nem érkeznek meg. Pár napos mobilos üldözés után végre beállítanak. Szám szerint két figura, kezeslábasba gabalyodva.
Nehéz kezdet előtt állunk: rögtön két kimenet is lapul a lakásban telefonok számára. Bíztatom őket, próbáljanak abba vonalat csiholni, ami közelebb esik a számítógéphez. Előre elhatározzák, hogy ez nem fog menni. Unottan keresgetik a leágazást egy árva ponton, ahol vezetékek lógnak ki a falból. Nem találják. Bárhol lehet a tapéta túloldalán, ők meg nem fogják itt nekem az egész falat kibontani. Komolyan hittem, a kőműves majd pont ott hagy hozzáférést a vezetékekhez (vö. oda épít lyukat), ahol másoknak az mérvadó? Marad hát az előszobai csatlakozó. Nagyon messze a számítógéptől.
Következő gordiuszi csomó, „hogy itt má' van egy modem”. Büszkén feszítek, talpig felvilágosult háziasszonyban: nekünk már korábban is volt internetkapcsolatunk! Nohát, mi meg hoztunk egy új modemet - így a kezeslábas. Most akkor mit csináljunk, kérdőjel. Öt perc módszeres fejvakarás, majd telefon az ország túlvégén terjeszkedő központnak. Ellenőrizniük kell, hogy a modem, amit itt felleltek, szabad-e a raktár szerint. Eddig is mi használtuk, nyugtatgatom a kezeslábast. Nem úgy van ám az. Hiába áll egy készülék kis családunk folyamatos oltalmában, működőképesen, a konkrét asztal alatt, ha egyszer másképp van bejegyezve. Még az is lehet, hogy le kell cserélniük egy kopp ugyanilyenre, amin újabb a sorszám. Sőt. Ha jobban megnézi, még az sincs itt felírva, hogy ez tulajdonképpen nem is bekötés, hanem áthelyezés. A kezeslábas úgy meresztgeti a mappáját, mint súlyosbító körülményt. Hát nem azért van számítógépes nyilvántartás, hogy ilyen félreértések, fennakadások ne legyenek? - próbálkozom újra. Meg is kapom érte a naiváknak járó oldalpillantást. Merthogy ők itt vannak. A nyilvántartás meg amott. A központban. A központ meg Sopronban. Bizonyságképpen ki is cseng az újraélesztett telefonvonal. Sopronban. Hosszú percekbe telik, míg felveszik. Addig is tökéletesen egy hullámhosszon hallgatunk: ők úgy hiszik, én vagyok reménytelen, én meg fordítva.
Később, míg a visszahívásra várunk, nagyesküvel megígértetem velük: levezetőként odatűzik a parkettaszegélyhez azt a nyolc kilométer vezetéket, amivel körbediszkóztak a bútorok mögött. Oda, persze. Mire bedugják a falba az összes bedugnivalót, elfelejtik, mire adták szavukat. Húznák a csíkot tovább. Meg a kezeslábast vele. Úgy kell visszaterelgetnem őket a vestibulum felől: ugyan, tűzgéljenek már kicsit. ”Cöcöcö” - így az egyik. „HA van egyáltalán tűzőgépünk!” Didaktikusan hangsúlyoz, oskolásnak érzem magam. Ő meg lecövekel, zsebre dugott kézzel, a másik kezeslábas felé meresztett farpofákkal. (Testbeszéd: keressed te, haver, de véletlen se találd meg, mert már herótom van a melótól). A lassan nyíló, kövér műszeres táskából eltagadhatatlanul kilóg a tűzőgép. Akkor meg gyorsan a belevalóért kell aggódni. (Az is van.) De vajon elég lesz-e. (Persze, hogy elég.) Nincs több kifogás, tűznek. Néma csendben. Végül begyűjtik tőlem a szignót, s a megerőltető szakmunka után hullafáradt mozgáskultúrával kieveznek az ajtón.
Másnap dörgedelmes levél jön Szolgáltatótól: amennyiben továbbra sem (?) nyilatkozunk az ADSL-áthelyezés kérelmezett időpontjáról (!), iszonytató büntetés-összeget kell fizetnünk és különben is, örüljünk, ha egyáltalán hajlandóak szóba állni velünk, és átkötni a madzagjaikat egyik lakásból a másikba.Mármint azokat a madzagokat, amiket a kezeslábasok a minap tűzögettek oda a fal tövéhez, méteres szájhúzogatások közepette. Ott a papíron az ingyenesen hívható szám. Hívom. (Kijelzi a mocsok). Ha ezt akarja, nyomja meg a kettes gombot, ha amazt, a négyeset, újra a kettest… Ha nem akar semmit, akkor is nyomjon, valaki majdcsak beszól. 127 gombnyomás után tisztelettel lejelentem a vállig érő, minősíthetetlen modorú, nőietlen diszpécserhangnak, hogy visszakaptuk az aszimmetrikus digitális előfizetői vonalunkat; ha jól sejtem, Szolgáltatónak és nekünk nincs revansunk egymás felé. Hölgy tudomásul veszi, bár süt az összes hangszínéből: fél perces hívásommal romba döntöttem a világmegváltó feladatokkal agyontűzdelt napirendjét. Szolgáltató - biztos, ami biztos - pár nap elteltével ránk uszít egy 25000 Ft-ról szóló csekket. Tárgy: kötbér. Nem rémlik, mivel késtem. (Talán az idegösszeomlással?) Néhány újabb telefon, elnézést (!) kérnek. Egyszerűen ne fizessük be. De tényleg ne? De tényleg ne. Egy hét múlva jön a fizetési felszólító, újabb példányban, újabb csekkel. Épp jó lesz letörölni a cipőmről a macskapiszkot, amibe a játszótéren léptem – itt tartanék, mikor átadja a postás az ADSL-áthelyezési számlát is. Nem, nem a pénzutalványt, hogy visszatérítsenek másfél havi internet-előfizetési díjat, amit addig is fizetnünk kellett, amíg nem tudtunk a világhálóra csatlakozni. Ebben is aszimmetrikus ez a digitális kapcsolat: csak az általunk fizetendő összegek sorsáról gondoskodnak, egyoldalúan túlzó igyekezettel. Ezen a csekken pl. 28000 Ft-ot szavaznak meg maguknak. Rettegek megbecsülni, miként aránylik a díjszabás a kezeslábasok szakmai teljesítményéhez. Férjem lombot hullat. Ez kész anyagi csőd. Le kéne mondanunk.
Benne vagyok. Pár telefonhívás, immár rutinszerűen. Hároméves hűségnyilatkozatunk azonnali felmondása ocsmány, hat számjegyű összeg ellenében volna lehetséges. Ennyiért akár egész estét betöltő kezeslábas-revüt is rendelhetnénk, ha akarnánk. Egyik sem ér annyit.
Gyűjtünk helyette jó emlékeket. Az új albérletben elköltött első vacsoráét. Papírdobozokon ülve faltuk, teli torokból nevetve magunkon. A sütemény a kedvenc cukrászdánkból származott; a költözéssel utcányi közelségbe kerültünk hozzá. Emlékszem a napfényes hálószobában ránk ébredő vidám reggelekre is. A nappaliba betévedő rigóra. A lányom első önálló lépéseire, a minden sarokban felbukkanó plüssállataira. A huncut nevetésére, amikor kedvenc időtöltésébe fogott: legszívesebben a hanyagul letűzögetett telefonzsinórt rángatta...
(Megjelent a Barikád Magazin 2014. január 9-i számában)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése