Egyetlen dolog
A férfi szorongva ébredt. Nem tudta, honnan osont elő a gyomorfalakat feszítő érzés, ezért kutatni kezdett elméje minden zugában. Hátha elédob valamit a tegnapi emlékezet. Netán a tegnapelőtti. Nem jutott eszébe semmi szörnyűség. Nem történt vele semmi vadul vérlázító, elképesztően elkeserítő, látványosan lehangoló. Mégis, mégis szorongott. Hallotta a konyhából a kockacukrok koccanását a bögrében, a tej halk csorgását. A felesége, gondolta, s már érezte is a fövő kávé illatát. Itt kissé elidőzött, szorongása enyhült valamelyest. A kávénál továbbgondolni nem akart: a kávéval visszavonhatatlanul elkezdődik a nap. Minden barna korttyal mélyebbre nyel valamit a névtelen nyugtalanságból - fél bögre után már egész tűrhető. Aztán beleveti magát... Mibe is, hát nem mindegy? A lényeg, hogy egy időre elfeledkezik minden másról: hogy néhány kávéillatnyi pillanaton kívül nyugalma aznap nem is volt. Az is csak amolyan álnyugalom. A kábán lekortyolt, rituálisan gyomor alá kergetett ideg csinált neki helyet; hát olyan is volt. A szorongató érzés holnap reggel, az álmodás után menetrendszerűen megint felüti majd a fejét. Akkor majd megint iszik rá kávét, megint lenyeli a keserédes lével, és akkor nagyjából minden rendben lesz. Nagyjából minden. Nagyjából rendben. Talán.
A nap bedugta a lábát az ablakon. Diszkréten odatolta a párnára. Másképp kellene, osont át a gondolat a férfi homloka mögött. Megérintette a párnán a napfénycsíkot. Csak egy pillanatra. Olyan szokatlan volt ez a mozdulat, önmagának is ismeretlen. Azonnal visszahúzta a kezét. Még lopva körül is nézett, látta e valaki. Nem mintha olyan gyakran csípne el TV-stábokat az ágy alatt, vagy koncertnyi közönséget a szekrény mögött... inkább csak a biztonság kedvéért. De attól, hogy senki sem látta, még nem múlt el a szorongása. Inkább erősödött.
Lehunyta a szemét, ne zaklassa őt a szokatlan, tolakodó napsugár. Dacossá vált, s ettől nekibátorodott; gondolatban a kávéba fojtandó reggel mögött sorjázó muszáj-teendőkig merészkedett. A nap közben tovább helyezkedett az égen; a fénycsík a férfi homlokára ért. A gondolatok között megnyílt a tér. A férfi előrebukott, hátrazuhant, a semmibe hanyatlott.
Elfelejtett születésnapok, elkésett bocsánatkérések, lenyelt segélykiáltások úsztak el mellette. A hiányzó idő helyén bezárt és betört ajtók, kérdő gyermekarcok. Éhezni hagyott érzékek, csapzott bizalom, mely belehajt az első ölelő karba. A fizika törvényei mozgatták a testeket. Sokáig visszatartott simogatásokból végül csak ütésre lendülni képes kéz maradt. Néma tárgyak tehetetlen bűnbakként tűrték, hogy beléjük rúgjanak, hogy ők csattanjanak a konyhakövön, darabokra törjenek. Egy-egy szilánk mindig ott maradt a komód alatt, becsúszott a költözésig nem mozdított hűtő alá. Fájt a közös térnek.
Felnőni elfelejtett gyerekek cipelték tovább és tovább szüleiktől örökölt játszmáikat, pocsék dramaturgiával. Apáról lányra, anyáról fiúra szállt a szerepzavar. Tömegek olvasztótégelyében fuldokló értékek bukkantak a felszínre, utolsót villantak, szétfolyósodtak, szublimáltak. Fel nem vett telefonok, elárult szövetségesek, megvádolt társak maradtak utánuk. Bárhogyan folytatható, bármikor abbahagyható, gyáva és becstelen egyen-történetek. Iskola előtt várakozó gyerekek, akiket hiába faggatnak az évek: miért? Kislányok, kisfiúk fáradt mosolya. Egyik sem képes elhomályosítani a fejük felett üvöltő szülők eltorzult arcát. Bíróság kihalt folyosóján ácsorgó alakok. Ezer forintokért, fél óra láthatásért, három pár csészealátétért fognak perceken belül egymással ölre menni. Valaha társak voltak. Rég megfakult fotókon féltőn ölelik egymást. Bizonyosságtól és vágytól izzik tekintetük. Osztozkodáskor a pofonok a végére maradnak. Már nem fájnak, alájuk keményedett a lélek. A gyermekeik ugyanazt folytatják, amit szüleiktől láttak. Azokat a pofonokat adják tovább saját gyermekeiknek, amelyeket ők nem tudtak soha elfeledni, megbocsátani.
Mentségek és magyarázatok mögé bújó arcok bukkannak fel a homályból. Nem kérdezik, miért csak önmaguk számára van mentség. Belenőnek, belevénülnek ideje korán a szeretetlen, önző rutinba. Személyes igazságokat a másikra oktrojálva. Hivatalos szervek igazolását lobogtatva. A gyáva én helyett harcolni a félművelt tudományt, az ember fabrikálta törvényt uszítják a másikra. Mert nem lehet többé szót érteni az édesanyák közös nyelvén. A nyelven, melyen valaha egyként botladozva betűzték: Szeretlek. Sajnálom. Kérlek, bocsáss meg. Köszönöm. Talán nem olvasta, nem hallotta meg őket senki. S ez elég oknak tűnt többé nem mondani. Lassan felejtődtek a szavak, amelyekkel egymáshoz lehetett szólni. Először a kedvesség szavai fogytak el. Azután a türelem szavai. Egy ideig a szúrások, döfések szavai erősek maradtak még. Aztán a sértések is elfogytak. Már arra sem méltatták egymást, hogy jelképesen odarúgjanak. Az egymásra, önmagukra sajnált percek helyén először kis repedés keletkezett. Alig észrevehető. Aztán a másiktól elválasztó távolság szédítő űrré növekedett. Szóbeszédek, feltételezések osontak haldokló kapcsolatok nyomában. Sajnálkozó vagy elégtételtől duzzadó pillantások. Érdektelenségek. Gyanú fészkelődött a gyomorban, a másik arcán évek óta figyelemre sem méltatott barázdák új értelmet nyertek, idegen értelmet. Hosszú idő után a naponta látott szembogár univerzális rejtelmeit kellett kutatni... Bár elkaphatna egy villanását. Késő ugrott be az első találkozás emléke; amikor még érdekesnek tűnt, ki is lehet a másik. Amikor még ő tűnt érdekesnek. El lehetett merülni azokban a mindent ígérő tekintetekben. Az az arc most rezzenéstelen. S aki nézi, rémületében, fájdalmában, tehetetlenségében inkább üvölt és sír. Dühöng vagy átkozódik. Hallgat, szorong. A férfi rémült zihálással ébredt, szinte menekült a félhomályos szobából. Üres szobák fala visszhangozta lépteit. A konyhapulton bontatlan csomag kávé, bontatlan csomag kockacukor. A tiszta csésze, a kanál új, csontszáraz. Talán még soha nem használták őket. Az asztalon papírcetli, a felesége írásával. A férfi egy székre roskadt. Ölébe hulló kezei egymás felé mozdultak, remegve összekulcsolódtak. Gyerekkora óta először újra imádkozott.
Álom
Kis fehér pinttyel álmodtam. Álldogált az ebédlőasztalon. Mellette egy holló. A holló egyszer csak kitátotta csőrét, a pinty pedig belenyúlt a maga apró csőrével a holló torkába. A sarat szedegette ki onnan. Miféle sár volt, hogyan került oda, nem tudni. Az viszont bizonyos, hogy a pinty teljesen magától értetődően dolgozott az eltávolításán. A holló sokkal nagyobb volt a pintyecskénél, tolla szénfekete, éjfekete. A sár szintén. A sár, a fáradhatatlan apró szárnyas amit a nagy, sötét madár torkából szorgos munkával felszínre hozott; mintegy szertartásosan megtisztítva ezáltal a másikat. Lassan haladt a kis pinty, sok sár halmozódhatott odabent, a holló torkában. Egy mozdulattal nem lehetett mindet felhozni. S nem volt elég felszínesen, épp csak belekotorni a hollótorokba. A fekete szárnyas várakozóan újra meg újra kitátotta csőrét. A kis hófehér pinty újra meg újra becsípett a nyíláson. Egy idő után nem érte el a mélyebben fekvő sárrétegeket, így hát bedugta a holló szájába apró, puha fejét is. Mint egy bizarr cirkuszi mutatványban. Aztán az egész test követte a mozdulatot: a pinty alábukott a hollócsőrbe. A fekete madár elnyelte a fehér madarat. Akkor egy dermesztő pillanatig úgy tűnt, a kicsi pinty örökre odalett. Összeszorult a szívem, az összes izmom megfeszült. Gyomorforgató rosszullét kerülgetett. S közben valami nálam hatalmasabb erő némán odaszegezett a padlóhoz, nem mozdulhattam, nem szólhattam. Tudtam, ebben a jelenetben én csak néző vagyok. Az a rendeltetésem, hogy pontosan lássam, mi történik, elejétől a végéig. S akármi történjék: nem avatkozhatom be semmiképp, s hátat sem fordíthatok.
A holló türelmesen várt, nem mozdult. Egy örökkévalóságnak tűnő perc múlva köhögött, krákogott, s az apró madárka feje kissé borzasan újra felfehérlett a nagy, fekete csőrben. Fellélegeztem. A pinty visszatért a mélyből, visszatért a halál holló alakú torkából. Csőrében ismét sarat hozott fel, s letette az asztalra. Hunyorogva körülnézett. A holló hálásan mocorgott. Még néhányszor megismétlődött a szertartás. Fokozatosan szabadult meg belső terhétől a nagy madár, a kicsi segítségével. Szorongva és lenyűgözve figyeltem baljós, vakmerő, alázatos és türelmes, csodás együttműködésüket. Eleinte úgy tetszett, a holló képviseli a rosszat. Ő félelmetes és veszélyes. Nem lehet megbízni benne. Semmi nem szavatolja, hogy nem fogja egy váratlan pillanatban végleg elnyelni a pintyet, ha hirtelen arra támad úri kedve. A pinty pedig – tolla színével a tisztaságot hirdetve - bizonyára csak jó lehet. Ártatlanságában elképesztő bátorságról és önfeláldozásról tesz tanúbizonyságot. S ha belepusztul küldetésébe, mártírrá nemesedik. Kezdetben aggódtam a pintyért. Aztán az aggodalmat felváltotta valami más. A kis fehér madár minden egyes alászállásával és újabb felbukkanásával egyre hamisabbnak tűnt a kép, amely egyiküket jónak, a másikat rossznak festi. A kép, amely észrevétlen ítéletet rajzol bennem, általam. Egyre valószerűtlenebbnek tűnt, hogy az egyik madárral azonosuljak, féltsem és magasztaljam, míg a másikra gyanakodjak, tőle viszolyogjak és óvjak másokat.
Amikor már vagy negyedik alkalommal bukkant fel újra a kis borzas pintyfej, csőrében az újabb adag sárral – közben a holló egyre nyugodtabban, egyre hálásabban pislogott, tollászkodott -, egyszerre világossá vált, ott, az álom közepén, hogy ők így együtt tesznek ki egy egészet. Egymás számára nélkülözhetetlenek. A pinty áldozata a holló nélkül nem jöhetne létre; a csöppnyi madár nem tölthetné be vakítóan fehér sorsát, gyógyító, szent szerepét, ha nem lenne kin segítenie. A holló pedig nem válhatna tisztábbá és jobbá, nem könnyebbedhetne meg fárasztó, talán fájó terheitől, ha nem lenne ez a kicsiny madár, aki vállalja érte az áldozatot. Azt, amit senki más nem vállal rajta kívül földön és égen.
(Megjelent a Barikád Magazin 2014. április 3-i számában.)
A férfi szorongva ébredt. Nem tudta, honnan osont elő a gyomorfalakat feszítő érzés, ezért kutatni kezdett elméje minden zugában. Hátha elédob valamit a tegnapi emlékezet. Netán a tegnapelőtti. Nem jutott eszébe semmi szörnyűség. Nem történt vele semmi vadul vérlázító, elképesztően elkeserítő, látványosan lehangoló. Mégis, mégis szorongott. Hallotta a konyhából a kockacukrok koccanását a bögrében, a tej halk csorgását. A felesége, gondolta, s már érezte is a fövő kávé illatát. Itt kissé elidőzött, szorongása enyhült valamelyest. A kávénál továbbgondolni nem akart: a kávéval visszavonhatatlanul elkezdődik a nap. Minden barna korttyal mélyebbre nyel valamit a névtelen nyugtalanságból - fél bögre után már egész tűrhető. Aztán beleveti magát... Mibe is, hát nem mindegy? A lényeg, hogy egy időre elfeledkezik minden másról: hogy néhány kávéillatnyi pillanaton kívül nyugalma aznap nem is volt. Az is csak amolyan álnyugalom. A kábán lekortyolt, rituálisan gyomor alá kergetett ideg csinált neki helyet; hát olyan is volt. A szorongató érzés holnap reggel, az álmodás után menetrendszerűen megint felüti majd a fejét. Akkor majd megint iszik rá kávét, megint lenyeli a keserédes lével, és akkor nagyjából minden rendben lesz. Nagyjából minden. Nagyjából rendben. Talán.
A nap bedugta a lábát az ablakon. Diszkréten odatolta a párnára. Másképp kellene, osont át a gondolat a férfi homloka mögött. Megérintette a párnán a napfénycsíkot. Csak egy pillanatra. Olyan szokatlan volt ez a mozdulat, önmagának is ismeretlen. Azonnal visszahúzta a kezét. Még lopva körül is nézett, látta e valaki. Nem mintha olyan gyakran csípne el TV-stábokat az ágy alatt, vagy koncertnyi közönséget a szekrény mögött... inkább csak a biztonság kedvéért. De attól, hogy senki sem látta, még nem múlt el a szorongása. Inkább erősödött.
Lehunyta a szemét, ne zaklassa őt a szokatlan, tolakodó napsugár. Dacossá vált, s ettől nekibátorodott; gondolatban a kávéba fojtandó reggel mögött sorjázó muszáj-teendőkig merészkedett. A nap közben tovább helyezkedett az égen; a fénycsík a férfi homlokára ért. A gondolatok között megnyílt a tér. A férfi előrebukott, hátrazuhant, a semmibe hanyatlott.
Elfelejtett születésnapok, elkésett bocsánatkérések, lenyelt segélykiáltások úsztak el mellette. A hiányzó idő helyén bezárt és betört ajtók, kérdő gyermekarcok. Éhezni hagyott érzékek, csapzott bizalom, mely belehajt az első ölelő karba. A fizika törvényei mozgatták a testeket. Sokáig visszatartott simogatásokból végül csak ütésre lendülni képes kéz maradt. Néma tárgyak tehetetlen bűnbakként tűrték, hogy beléjük rúgjanak, hogy ők csattanjanak a konyhakövön, darabokra törjenek. Egy-egy szilánk mindig ott maradt a komód alatt, becsúszott a költözésig nem mozdított hűtő alá. Fájt a közös térnek.
Felnőni elfelejtett gyerekek cipelték tovább és tovább szüleiktől örökölt játszmáikat, pocsék dramaturgiával. Apáról lányra, anyáról fiúra szállt a szerepzavar. Tömegek olvasztótégelyében fuldokló értékek bukkantak a felszínre, utolsót villantak, szétfolyósodtak, szublimáltak. Fel nem vett telefonok, elárult szövetségesek, megvádolt társak maradtak utánuk. Bárhogyan folytatható, bármikor abbahagyható, gyáva és becstelen egyen-történetek. Iskola előtt várakozó gyerekek, akiket hiába faggatnak az évek: miért? Kislányok, kisfiúk fáradt mosolya. Egyik sem képes elhomályosítani a fejük felett üvöltő szülők eltorzult arcát. Bíróság kihalt folyosóján ácsorgó alakok. Ezer forintokért, fél óra láthatásért, három pár csészealátétért fognak perceken belül egymással ölre menni. Valaha társak voltak. Rég megfakult fotókon féltőn ölelik egymást. Bizonyosságtól és vágytól izzik tekintetük. Osztozkodáskor a pofonok a végére maradnak. Már nem fájnak, alájuk keményedett a lélek. A gyermekeik ugyanazt folytatják, amit szüleiktől láttak. Azokat a pofonokat adják tovább saját gyermekeiknek, amelyeket ők nem tudtak soha elfeledni, megbocsátani.
Mentségek és magyarázatok mögé bújó arcok bukkannak fel a homályból. Nem kérdezik, miért csak önmaguk számára van mentség. Belenőnek, belevénülnek ideje korán a szeretetlen, önző rutinba. Személyes igazságokat a másikra oktrojálva. Hivatalos szervek igazolását lobogtatva. A gyáva én helyett harcolni a félművelt tudományt, az ember fabrikálta törvényt uszítják a másikra. Mert nem lehet többé szót érteni az édesanyák közös nyelvén. A nyelven, melyen valaha egyként botladozva betűzték: Szeretlek. Sajnálom. Kérlek, bocsáss meg. Köszönöm. Talán nem olvasta, nem hallotta meg őket senki. S ez elég oknak tűnt többé nem mondani. Lassan felejtődtek a szavak, amelyekkel egymáshoz lehetett szólni. Először a kedvesség szavai fogytak el. Azután a türelem szavai. Egy ideig a szúrások, döfések szavai erősek maradtak még. Aztán a sértések is elfogytak. Már arra sem méltatták egymást, hogy jelképesen odarúgjanak. Az egymásra, önmagukra sajnált percek helyén először kis repedés keletkezett. Alig észrevehető. Aztán a másiktól elválasztó távolság szédítő űrré növekedett. Szóbeszédek, feltételezések osontak haldokló kapcsolatok nyomában. Sajnálkozó vagy elégtételtől duzzadó pillantások. Érdektelenségek. Gyanú fészkelődött a gyomorban, a másik arcán évek óta figyelemre sem méltatott barázdák új értelmet nyertek, idegen értelmet. Hosszú idő után a naponta látott szembogár univerzális rejtelmeit kellett kutatni... Bár elkaphatna egy villanását. Késő ugrott be az első találkozás emléke; amikor még érdekesnek tűnt, ki is lehet a másik. Amikor még ő tűnt érdekesnek. El lehetett merülni azokban a mindent ígérő tekintetekben. Az az arc most rezzenéstelen. S aki nézi, rémületében, fájdalmában, tehetetlenségében inkább üvölt és sír. Dühöng vagy átkozódik. Hallgat, szorong. A férfi rémült zihálással ébredt, szinte menekült a félhomályos szobából. Üres szobák fala visszhangozta lépteit. A konyhapulton bontatlan csomag kávé, bontatlan csomag kockacukor. A tiszta csésze, a kanál új, csontszáraz. Talán még soha nem használták őket. Az asztalon papírcetli, a felesége írásával. A férfi egy székre roskadt. Ölébe hulló kezei egymás felé mozdultak, remegve összekulcsolódtak. Gyerekkora óta először újra imádkozott.
Álom
Kis fehér pinttyel álmodtam. Álldogált az ebédlőasztalon. Mellette egy holló. A holló egyszer csak kitátotta csőrét, a pinty pedig belenyúlt a maga apró csőrével a holló torkába. A sarat szedegette ki onnan. Miféle sár volt, hogyan került oda, nem tudni. Az viszont bizonyos, hogy a pinty teljesen magától értetődően dolgozott az eltávolításán. A holló sokkal nagyobb volt a pintyecskénél, tolla szénfekete, éjfekete. A sár szintén. A sár, a fáradhatatlan apró szárnyas amit a nagy, sötét madár torkából szorgos munkával felszínre hozott; mintegy szertartásosan megtisztítva ezáltal a másikat. Lassan haladt a kis pinty, sok sár halmozódhatott odabent, a holló torkában. Egy mozdulattal nem lehetett mindet felhozni. S nem volt elég felszínesen, épp csak belekotorni a hollótorokba. A fekete szárnyas várakozóan újra meg újra kitátotta csőrét. A kis hófehér pinty újra meg újra becsípett a nyíláson. Egy idő után nem érte el a mélyebben fekvő sárrétegeket, így hát bedugta a holló szájába apró, puha fejét is. Mint egy bizarr cirkuszi mutatványban. Aztán az egész test követte a mozdulatot: a pinty alábukott a hollócsőrbe. A fekete madár elnyelte a fehér madarat. Akkor egy dermesztő pillanatig úgy tűnt, a kicsi pinty örökre odalett. Összeszorult a szívem, az összes izmom megfeszült. Gyomorforgató rosszullét kerülgetett. S közben valami nálam hatalmasabb erő némán odaszegezett a padlóhoz, nem mozdulhattam, nem szólhattam. Tudtam, ebben a jelenetben én csak néző vagyok. Az a rendeltetésem, hogy pontosan lássam, mi történik, elejétől a végéig. S akármi történjék: nem avatkozhatom be semmiképp, s hátat sem fordíthatok.
A holló türelmesen várt, nem mozdult. Egy örökkévalóságnak tűnő perc múlva köhögött, krákogott, s az apró madárka feje kissé borzasan újra felfehérlett a nagy, fekete csőrben. Fellélegeztem. A pinty visszatért a mélyből, visszatért a halál holló alakú torkából. Csőrében ismét sarat hozott fel, s letette az asztalra. Hunyorogva körülnézett. A holló hálásan mocorgott. Még néhányszor megismétlődött a szertartás. Fokozatosan szabadult meg belső terhétől a nagy madár, a kicsi segítségével. Szorongva és lenyűgözve figyeltem baljós, vakmerő, alázatos és türelmes, csodás együttműködésüket. Eleinte úgy tetszett, a holló képviseli a rosszat. Ő félelmetes és veszélyes. Nem lehet megbízni benne. Semmi nem szavatolja, hogy nem fogja egy váratlan pillanatban végleg elnyelni a pintyet, ha hirtelen arra támad úri kedve. A pinty pedig – tolla színével a tisztaságot hirdetve - bizonyára csak jó lehet. Ártatlanságában elképesztő bátorságról és önfeláldozásról tesz tanúbizonyságot. S ha belepusztul küldetésébe, mártírrá nemesedik. Kezdetben aggódtam a pintyért. Aztán az aggodalmat felváltotta valami más. A kis fehér madár minden egyes alászállásával és újabb felbukkanásával egyre hamisabbnak tűnt a kép, amely egyiküket jónak, a másikat rossznak festi. A kép, amely észrevétlen ítéletet rajzol bennem, általam. Egyre valószerűtlenebbnek tűnt, hogy az egyik madárral azonosuljak, féltsem és magasztaljam, míg a másikra gyanakodjak, tőle viszolyogjak és óvjak másokat.
Amikor már vagy negyedik alkalommal bukkant fel újra a kis borzas pintyfej, csőrében az újabb adag sárral – közben a holló egyre nyugodtabban, egyre hálásabban pislogott, tollászkodott -, egyszerre világossá vált, ott, az álom közepén, hogy ők így együtt tesznek ki egy egészet. Egymás számára nélkülözhetetlenek. A pinty áldozata a holló nélkül nem jöhetne létre; a csöppnyi madár nem tölthetné be vakítóan fehér sorsát, gyógyító, szent szerepét, ha nem lenne kin segítenie. A holló pedig nem válhatna tisztábbá és jobbá, nem könnyebbedhetne meg fárasztó, talán fájó terheitől, ha nem lenne ez a kicsiny madár, aki vállalja érte az áldozatot. Azt, amit senki más nem vállal rajta kívül földön és égen.
(Megjelent a Barikád Magazin 2014. április 3-i számában.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése