Úgy kezdődött, hogy kellett egy rovatcím. Lehetőleg azonnal, de jó lesz tegnapra is. A rovatcímadás komoly ügyletnek tűnt. Az Igazán Komoly Döntéseket hozó testület viszont általában végeláthatatlanul ülésezik a fejemben. Hogyan siessek valamivel, amivel nem tudok sietni? Itt nagyjából be is zárult a kör. Frappáns megoldás híján gondolatban fuldokolni kezdtem, s közben hallgattam szigorú belső bizottságomat, ahogy a még nem létező rovatcím felett már képesek voltak önmagukkal vitába keveredni. …mert a jó cím világítótorony az éjszakában. A becsületes olvasó onnan tudja: nem kell levegő után kapkodnia; van merre eveznünk a feneketlen témaóceánon… Ezt a metaforát szinte azonnal megbántam: jobban víz alá nyomott, mintha valódi hajót kellene vezetnem. A plenáris ülésszünetekben – értsd: amikor mégiscsak főznöm kellett, macskát almoznom vagy az orrom alá dugott kagylós nyakláncot kibogoznom – a gondolatok sunyin elhallgattak. Ez még kegyetlenebb volt: ilyenkor vágyakozva képzeltem magam azok helyébe, akik egész nap rutinosan suhogtatják a döntéseiket lezáró kis fakalapácsot. Senki többet másodszor, harmadszor… legfeljebb utánuk az all inclusive özönvíz. Hát, nem mindenki születik ilyen rögtönítélő bírósággal a fejében. Sőt. A környezetem az én sőtömet hol dicséretes megfontoltságnak, hol béna döntésképtelenségnek értékeli. Például aszerint, hogy svájci frankos hitelt nem veszünk fel épp. Vagy kinek a kijéhez kellett volna odaérnünk már egy fél órája. A rovatcímek dimenziójában parkoló döntések menete persze nem számít. Merthogy az ilyesmi a praktikus szférán kívül esik. Mint – teszem azt – egy porcelánelefánt. Vadászhatnám a hatást, hogy ezen a ponton bukkant fel a rovatcím ötlete, de akkor nem mondanék igazat. Az pedig még annyira sem megy nekem, mint hamarjában dönteni.
A porcelánelefántot igazság szerint senki nem hívta. Egyszerűen velem ébredt. Előző este tisztelettel feladtam az egyéni kínlódást a címadás körül. Megvolt a „magad uram, ha szolgád nincs” köre, eljött a „lépj hátra, ha egyszer van Istened” c. fejezet ideje. Átutaltam hát magasabb hatáskörbe a feladványt, és elaludtam. A porcelánelefánt a reggeli kóválygó félálomba toppant be. A napi teendők sorra vétele elé tolakodva. Megállt a csukott szemhéjam mögött - a kazánszerelő várható érkezési időpontját kitakarva -, és türelmesen nézte, mire megyek vele.
Rovatcímem még mindig nem volt, ráérő porcelánelefántom viszont már igen. Kézenfekvő, gondoltam hálásan, és a másik oldalamra fordultam, hogy jobban lássam végre, mi jön a kazánszerelő előtt. Az elefánt azonban nem tágított. Ha már úgysem alszom, ébresztgetni kezdte az asszociációimat is. Kizárólag a vele kapcsolatosakat. Porcelánsága rögtön egész a gyökerekig letúrt. Gyerekkoromban hamar utolért az esztétikai nevelés néhány alapelve. Ezen a téren - az anyag síkján - nincsenek objektív, örök igazságok. Változó emberi mértékek, uralkodó szokások viszont bőven akadnak. Amit Winklemann így csűrt, Lukács György amúgy csavart, s amire a posztmodern flegmán vállat rándít - az egyszeri halandó számára végső soron ízlések és pofonok különbségében testesül.
Családunkban például a szépségideált jól illusztrálta néhány tabutárgy. Azok a cuccok, amelyek lakberendezésnél par excellence nem fértek a képbe. Hiába sóvárogtam hatéves kiskölyökként a panelproletár nappalikban oly divatos pálmafás-tengerpartos poszter-tapétára. A válasz édesanyám részéről határozott és egyértelmű „nem” volt. Az idősebb futó ismerősök vitrinjéből kibámuló törékeny nippkutyák is izgalmasnak bizonyultak gyermeki fantáziám számára. Drága szülémnek azonban a puszta tekintete elárulta: a porcelán állatsereglet az ő világrendjében még a teremtés kezdete előtt megmérettetett, és könnyűnek találtatott. A másé rendben van, az ő dolga – de nekem eszembe ne jusson nagy, kék szemekkel hazakönyörögni egyet a vendégségből.
Talán csak az újdonság varázsa volt e tárgyak titka. Múlandó kívánatosságukat mi sem mutatja jobban: kamaszkori lázadásaim, önálló felnőtt életem során semmi késztetést nem éreztem többé, hogy jól bevásároljak öntapadós Riviérából. Sem pedig agár alkatú finomkerámiából.
Olvastam helyette bonyolult történelmi, társadalmi, művészeti folyamatokról. Különböző szociokulturális, lélektani és metafizikai nézőpontokról. Rengeteg különös és összetett tényezőről, ami azzá teszi az embert, aki. Amitől épp azt látja szépnek, amit.
Ma már világos számomra: a nippek ügye nem a tárgyak feletti ítélethirdetésről szólt. Inkább arról, hogy mindenki számára adott egy út, amit rá hagyományoztak. Ezen az úton minden lépés millió üzenetből áll. Az enyémen a lakberendezési stílusminta mellett ott ül az a kód is, hogy nem egy hatéves napi rajongása, bohó vágyai döntik el a család fontosabb kérdéseit. S nem is a szülő kénye-kedve. Mert amit anyám az ízlésével, a viselkedésével, értékrendjével közvetített, nem a kortárs divat iránti akut lángolás volt, nem valami egyéni lázadás az őt ért hatások ellen. Döntéseinek következetes sorával generációkon át örökített szellemi, lelki, társadalmi hovatartozást, látásmódot adott át. Ebben kétségtelenül benne foglaltatott az is, hogy a gyerek terelgetendő, változó és fogékony képződmény. Akinek szüksége van korlátokra. Mert ami ma elzár napi vágyad elől, később az lehet az egyik kapaszkodód. A védelmed, az önfegyelmed. Az iránytűd, amellyel helyedet megleled a tévelygő világban, zavaros időkben is. A porcelándísz csak egy tárgy. Az elvek viszont elvek.
Hosszú évek alatt millió tucatnyi szobadíszt láttam azóta, ahány helyen csak jártam. Büszke agancsú szarvaskoponyát, kőolajszármazékból préselt feng shui illatgyertyát. Kockatestű szürke aktot: ahogy a felkapott kortárs festő az év villányi rozéjába feledkezve a női szépséget vászonra álmodta. S még rengeteg, érzékeket ingerlő hatást. Egyet nem láttam soha, sehol: porcelánelefántot. Fából, zsírkőből, üvegből, origami fantáziából készült elefántot igen, de a finomkerámia-változat valahogy sosem botlott az én világomba. Nem voltam naiv azt hinni, hogy nem létezik; a google egyből ki is dobott rá ezernyi képtalálatot. Mint bármilyen extrém minőségre. Nem meglepő ez egy olyan világban, ahol „esernyő és varrógép véletlen találkozása a boncasztalon” az esztétikum fokmérőjévé válhatott.
A porcelánelefánt szépen egyesíti mindazt, amit az anyag jelenvaló világáról tudni kell. Testében feszül az ellentét: a finom matéria és a legkevésbé sem kecses állatforma egyesülése. Ott lapul benne a kirakodóvásári giccs és mesebeli báj. Univerzális bölcsesség mellett a mítosz mint globális árucikk. Az anyag megmunkálásának ősi tradíciója és űrkorszaki okafogyott haszontalanság. Keménység, hidegség és félteni való törékenység. Köré telepszik öregek magánya, gyűjtők szenvedélye, hiperaktívnak bélyegzett gyerekek óvatlan mozdulatának fenyegetése.
A porcelánelefánt az összezavart érzékek kegyetlen játéka, amivel kénytelenek vagyunk együtt élni. A porcelánelefánt emlékeztet, hogy folyton választásra kényszerülünk értékes és értéktelen között. Lényeges és lényegtelen között. A világ harsány ötletszerűsége és a belső, törékeny csend között. Fájdalmasan hordozzuk mindet, s olykor kíméletlen válogatásra van szükség odabent, odakint egyaránt. Kíméletlenre, de szeretetteljesre. Döntéshozásra, ítélkezés nélkül. Mert tudjuk, mi következik, ha az elefánt bemegy a porcelánboltba.
A porcelánelefánt itt válik a felelősség mércéjévé is. Saját törékenysége az örök óvadék: ne gázoljon be a hozzá hasonlóan törékenyek országába. Folyamatos figyelem ő, ami nem kívánja és cselekszi másnak azt, amit magának sem kívánna. Nem ítélkezik, hogy ne ítéltessen. Mert ha meggondolatlanul mozdul, gyarlóságában egyszerre pusztít és törik maga is. Mint a tapintatlanság, a harag, a félelem, a fájdalom. Közös törékenységeink ezek, amelyek mást is megsebeznek. A porcelánelefánt annak tudata, hogy nem vagyunk senkinél különbek vagy méltóbbak. Csak annyiban, amennyiben ezt tudjuk magunkról. Akkor pedig már nem számít. Ez is olyan paradoxon, mint a porcelánelefánt.
(Megjelent a Barikád Magazin 2013. december 19-i számában)
A porcelánelefántot igazság szerint senki nem hívta. Egyszerűen velem ébredt. Előző este tisztelettel feladtam az egyéni kínlódást a címadás körül. Megvolt a „magad uram, ha szolgád nincs” köre, eljött a „lépj hátra, ha egyszer van Istened” c. fejezet ideje. Átutaltam hát magasabb hatáskörbe a feladványt, és elaludtam. A porcelánelefánt a reggeli kóválygó félálomba toppant be. A napi teendők sorra vétele elé tolakodva. Megállt a csukott szemhéjam mögött - a kazánszerelő várható érkezési időpontját kitakarva -, és türelmesen nézte, mire megyek vele.
Rovatcímem még mindig nem volt, ráérő porcelánelefántom viszont már igen. Kézenfekvő, gondoltam hálásan, és a másik oldalamra fordultam, hogy jobban lássam végre, mi jön a kazánszerelő előtt. Az elefánt azonban nem tágított. Ha már úgysem alszom, ébresztgetni kezdte az asszociációimat is. Kizárólag a vele kapcsolatosakat. Porcelánsága rögtön egész a gyökerekig letúrt. Gyerekkoromban hamar utolért az esztétikai nevelés néhány alapelve. Ezen a téren - az anyag síkján - nincsenek objektív, örök igazságok. Változó emberi mértékek, uralkodó szokások viszont bőven akadnak. Amit Winklemann így csűrt, Lukács György amúgy csavart, s amire a posztmodern flegmán vállat rándít - az egyszeri halandó számára végső soron ízlések és pofonok különbségében testesül.
Családunkban például a szépségideált jól illusztrálta néhány tabutárgy. Azok a cuccok, amelyek lakberendezésnél par excellence nem fértek a képbe. Hiába sóvárogtam hatéves kiskölyökként a panelproletár nappalikban oly divatos pálmafás-tengerpartos poszter-tapétára. A válasz édesanyám részéről határozott és egyértelmű „nem” volt. Az idősebb futó ismerősök vitrinjéből kibámuló törékeny nippkutyák is izgalmasnak bizonyultak gyermeki fantáziám számára. Drága szülémnek azonban a puszta tekintete elárulta: a porcelán állatsereglet az ő világrendjében még a teremtés kezdete előtt megmérettetett, és könnyűnek találtatott. A másé rendben van, az ő dolga – de nekem eszembe ne jusson nagy, kék szemekkel hazakönyörögni egyet a vendégségből.
Talán csak az újdonság varázsa volt e tárgyak titka. Múlandó kívánatosságukat mi sem mutatja jobban: kamaszkori lázadásaim, önálló felnőtt életem során semmi késztetést nem éreztem többé, hogy jól bevásároljak öntapadós Riviérából. Sem pedig agár alkatú finomkerámiából.
Olvastam helyette bonyolult történelmi, társadalmi, művészeti folyamatokról. Különböző szociokulturális, lélektani és metafizikai nézőpontokról. Rengeteg különös és összetett tényezőről, ami azzá teszi az embert, aki. Amitől épp azt látja szépnek, amit.
Ma már világos számomra: a nippek ügye nem a tárgyak feletti ítélethirdetésről szólt. Inkább arról, hogy mindenki számára adott egy út, amit rá hagyományoztak. Ezen az úton minden lépés millió üzenetből áll. Az enyémen a lakberendezési stílusminta mellett ott ül az a kód is, hogy nem egy hatéves napi rajongása, bohó vágyai döntik el a család fontosabb kérdéseit. S nem is a szülő kénye-kedve. Mert amit anyám az ízlésével, a viselkedésével, értékrendjével közvetített, nem a kortárs divat iránti akut lángolás volt, nem valami egyéni lázadás az őt ért hatások ellen. Döntéseinek következetes sorával generációkon át örökített szellemi, lelki, társadalmi hovatartozást, látásmódot adott át. Ebben kétségtelenül benne foglaltatott az is, hogy a gyerek terelgetendő, változó és fogékony képződmény. Akinek szüksége van korlátokra. Mert ami ma elzár napi vágyad elől, később az lehet az egyik kapaszkodód. A védelmed, az önfegyelmed. Az iránytűd, amellyel helyedet megleled a tévelygő világban, zavaros időkben is. A porcelándísz csak egy tárgy. Az elvek viszont elvek.
Hosszú évek alatt millió tucatnyi szobadíszt láttam azóta, ahány helyen csak jártam. Büszke agancsú szarvaskoponyát, kőolajszármazékból préselt feng shui illatgyertyát. Kockatestű szürke aktot: ahogy a felkapott kortárs festő az év villányi rozéjába feledkezve a női szépséget vászonra álmodta. S még rengeteg, érzékeket ingerlő hatást. Egyet nem láttam soha, sehol: porcelánelefántot. Fából, zsírkőből, üvegből, origami fantáziából készült elefántot igen, de a finomkerámia-változat valahogy sosem botlott az én világomba. Nem voltam naiv azt hinni, hogy nem létezik; a google egyből ki is dobott rá ezernyi képtalálatot. Mint bármilyen extrém minőségre. Nem meglepő ez egy olyan világban, ahol „esernyő és varrógép véletlen találkozása a boncasztalon” az esztétikum fokmérőjévé válhatott.
A porcelánelefánt szépen egyesíti mindazt, amit az anyag jelenvaló világáról tudni kell. Testében feszül az ellentét: a finom matéria és a legkevésbé sem kecses állatforma egyesülése. Ott lapul benne a kirakodóvásári giccs és mesebeli báj. Univerzális bölcsesség mellett a mítosz mint globális árucikk. Az anyag megmunkálásának ősi tradíciója és űrkorszaki okafogyott haszontalanság. Keménység, hidegség és félteni való törékenység. Köré telepszik öregek magánya, gyűjtők szenvedélye, hiperaktívnak bélyegzett gyerekek óvatlan mozdulatának fenyegetése.
A porcelánelefánt az összezavart érzékek kegyetlen játéka, amivel kénytelenek vagyunk együtt élni. A porcelánelefánt emlékeztet, hogy folyton választásra kényszerülünk értékes és értéktelen között. Lényeges és lényegtelen között. A világ harsány ötletszerűsége és a belső, törékeny csend között. Fájdalmasan hordozzuk mindet, s olykor kíméletlen válogatásra van szükség odabent, odakint egyaránt. Kíméletlenre, de szeretetteljesre. Döntéshozásra, ítélkezés nélkül. Mert tudjuk, mi következik, ha az elefánt bemegy a porcelánboltba.
A porcelánelefánt itt válik a felelősség mércéjévé is. Saját törékenysége az örök óvadék: ne gázoljon be a hozzá hasonlóan törékenyek országába. Folyamatos figyelem ő, ami nem kívánja és cselekszi másnak azt, amit magának sem kívánna. Nem ítélkezik, hogy ne ítéltessen. Mert ha meggondolatlanul mozdul, gyarlóságában egyszerre pusztít és törik maga is. Mint a tapintatlanság, a harag, a félelem, a fájdalom. Közös törékenységeink ezek, amelyek mást is megsebeznek. A porcelánelefánt annak tudata, hogy nem vagyunk senkinél különbek vagy méltóbbak. Csak annyiban, amennyiben ezt tudjuk magunkról. Akkor pedig már nem számít. Ez is olyan paradoxon, mint a porcelánelefánt.
(Megjelent a Barikád Magazin 2013. december 19-i számában)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése