Csizmám a hóba mélyed, elgémberedett tagokkal állok egy távoli temetőben. Furcsák ezek az alkalmak, a halál alkalmai. A szomorúság megüli a délután vállát. Még nem kezdődött el a búcsúztató szertartás. Csendes koreográfiával zajlik az egyik legnehezebb felvonás: a részvét kinyilvánítása, a részvét fogadása.
Az elhunytat kevéssé ismertem, sokkal inkább az őt elveszítő rokonokat. S mégis, mennyire eggyé kovácsol velük a gyász. Szeretteink fájdalma épp oly éket képes belénk hasítani, mintha az elhunyttal közös lett volna minden lélegzetünk.
A gyászolókat nézem. A ravatal előtt tisztelgő civil ruhás katonát: hivatásáról mozdulatai vallanak. A síró hölgyet, aki a legközelebbi hozzátartozók karjaiba veti magát. A szűk család egy bizonyos tagját félreérthetetlenül kihagyja az ölelések tengeréből. Művészkinézetű, idősödő úriember érkezik. Zilált, őszes frizurával, hosszú, világos ballonkabátban. Némi borgőz lengi körül, ismeretlenül is kezet csókol nekem. Fogalma sincs, ki vagyok, s én nem sejtem, ki ő. S ott a hangosan felzokogó kisfiú. Most tudatosulhat benne, hogy nincs többé a nagypapa. Látszik formát kereső felindulásán, hallatszik kétségbeesett hangján: legszívesebben a földre vetné magát, nekirohanna a világnak - s ezt nem teheti meg. Értelem és érzelem határai közt tántorog; a nagymama szeretettel, de határozottan lefogja a karját. Odahajol a gyermekhez. A kiürült délutánban jól hallhatóan susogják szavai a kegyetlen játékszabályt: Csak akkor maradhatsz, ha ezt most abbahagyod. A kis unoka megérti, bólint. Kissé meg is könnyebbül talán: mégsem kell fájdalmának ismeretlen szörnyeivel a rezzenéstelen közönség előtt ordítva hadakoznia. Könnyes szemekkel elcsendesül, kapaszkodik a nagymama kezébe. Körül a mozdulatlan arcok, néma tekintetek. Olyan sűrű a lét az elmúlás tövében, moccani sem tudok. A gyászolók lélegzetét hallgatom. Körbefog a csendjük, megtámaszt engem is.
Mi volna, ha egyiküket sem láttam volna még soha? Ha kivétel nélkül idegenek állnának körül egy jeltelen sírt? Bizonyára akkor is előbukna a szív mélyéből ugyanez a névtelen karmolás. Mert mindannyiunk közös áldása-átka az, ahogyan kötődünk, halandó a halandóhoz. Az első formátlan üvöltéstől, mellyel életre sírtuk magunkat, keressük egymásban a hús-vér kapaszkodót, az élet egyező mintázatát. Fogak és körmök táncát, a puha szavak gyógyító varázsát. S a méltatlan, gyarló szenvedés tükrét. A közös sorsot, küldetést, melyet szégyenlős reményeink mindig a mélyből a dicső magas felé szárnyalva festenek.
Aztán a halál kérlelhetetlen belépője átrendezi a színpadot. Kimerevedik az idő. A lélekharang kondulására még ott rezeg bennünk a baljós visszhang: a másik elmúlásában a miénk is benne foglaltatik. Közben észre sem vesszük, hogy az ő halálával nemcsak túlélővé válunk, de újjá is születünk. A veszteség ordas mélyén szűkölő tudat fel sem fogja a kéretlen, illetlen boldogságot: nekünk még adatott egy darab idő. Kaptunk még perceket, amiket ő már nem kaphatott.
Aztán lassan felderengnek köröttünk az élő arcok. Óvatosan bújunk egymás tekintetének halvány sugarába; a szív szövete úgy rándul össze, mint mikor először csodálkoztunk erre a földi világra. Tisztán és ártatlanul. A következő dobbanással már a többiek ritmusát keressük. Az anyaszív visszhangját. A család közös lüktetésének ősi ütemét, amelyben egyek vagyunk. Minden szívhang egyező igen az életre. Közös ritmusra fájunk értük és velük, utánuk és nélkülük.
A nagymamák, a nagybácsik halálával újra odatolakszik közénk a gyerekkor. Felnőtt arcok mögött kiradírozhatatlan kölyök-vonások sejlenek fel, fáradt ráncok mögött a régi tréfák mosolya. Öregek bölcsessége, melyet évtizedekkel ezelőtt egy-egy elejtett félmondatból zsákmányoltunk, s azóta titkos kincsként hordozzuk, szívünkhöz tapasztva.
Mikor az elmúlás lesegíti valakiről az élet nehéz kabátját, könnyű felöltőjét, válaszul az élők mindig összébb húzzák kissé maguk körül a rokonság takaróját a fázós fényben. A halál megerősíti a lét kontúrjait is; ilyenkor intenzívebben látunk. Még valóságosabban, még tapinthatóbban érezzük, hogy itt vagyunk egymásnak. Még igen.
Bennünk lüktet az élet titka, míg szemünkbe visszfényt vet az elhunytak létének lángja. A gyászolók arcára ugyanaz az árnyék vetül, amely benned is sötét leplet von a szívre. Mert mindnyájunkban ott sóvárog a gyermek. Egyformán képes égni, emésztődni bennünk a szerelemtől fűtött lélek. Mindegyikünk bőrébe beleírta a lét a mozdulatot, amint nagyszülői tenyérbe simul az unoka apró tenyere. Mindnyájunk karjaiban ott feszül a testvéri, baráti ölelés. S egy szeretett ember halálával mindünkben ott tátong a veszteség.
S tudjuk mind, hogy a halállal nem szűnik meg az elhunyt irányi érzés, csak tárgyát vesztve, zihálva csapong tovább a térben, kétségbeesetten vergődik az időben. Nagy sokára végül, fáradtan - mint eltévedt madár - a fagyott űrbe hull, mozdulatlan kering tovább. Mi itt maradunk. Nemes érzelmek árnyék-másával. Szánalmas önsajnálatunkkal, lényegtelenné törpült haragjainkkal. Csillogó bánatunkkal, melyet csak lassan tud kezéből kiejteni az emlékezet.
A búcsúztató szavak remegő igyekezettel faragnak emlékművet egy egész életnek. Aranykeretes pillanatfelvételekbe sűrűsödik az anyagtalan szeretetet. Fáklyásmenetté egyszerűsödnek a tehetetlenség üvöltő csendjében botorkáló, régi napok. A szenvedés mezítláb vánszorgó lépései. Mert a legtöbben ilyen útról kísérelünk meg nap mint nap a szeretet felé törekedni. Tudjuk, a szeretet türelmes és jóságos - de mi magunk nem vagyunk, nem voltunk mindig azok. S nem is leszünk azzá csak úgy, magunktól. Mit meg nem adnánk, ha így lenne – de az odaadás, az alázat nem áradt és nem árad belőlünk vezényszóra a hétköznapokon; legtöbbünk porrá semmisítő csapások súlya alatt ízlelgeti a nevüket.
A halál közelségében pedig némán törlesztünk egymásnak. Félbe maradt mozdulatokat. Odafordulásokat. Próbáljuk letörölni magunkban az elharapott bántásokat, a másikban hirtelen szerethetővé, sőt nélkülözhetetlenné vált hibákat. Mert mindenkinek vannak hibái, még legkedvesebb halottainknak is voltak. A végső csendben tapinthatóvá válik az igazság, hogy az eltagadás, a mélyre temetett fájdalom semmit sem old. Az élőké marad a megbocsátás dolga.
A ravatalon így minden halott jóságossá szelídül, szerető szívvé nemesedik. Míg a túlsó partra a teljes elszámolás nehéz batyuját viszi a távozó, a temetőben felzendül életének dicsérete. Ő már egy másfajta ítélőszék előtt áll, csendesedő lelkén isten tekintete pihen. Közben idelenn, a hideg csendben magasztos szavakba öltözik sok szorgos tett és méltósággal viselt szenvedés.
Nekünk, az élőknek fontos ilyenkor, hogy a bukásokból ne a földre hullás mozdulata maradjon emlékezetünkben, hanem az előtte zajló méltó küzdelem. Bennünket vigasztal, az itt maradókat, ha a hibák a lélek természetes megingásává enyhülnek, s felismerhetővé válik mögöttük minden emberi esendőségünk mintázata, s a jóvátétel ígérete. Nem az elhunytnak kell az emberi dicséret. Az élőknek kell veszettül az erő, a szavak ereje a csüggedés ellenében, hogy tovább tudjanak menni. Az itt maradottak szorulnak rá a halottat magasztaló beszédre. Ők azok, akik szürke hétköznapokon nem becsülik eléggé a jót a másikban. Ők mulasztják el, az élők - amíg mellettük a rokon, a társ, a jó barát - észrevenni, kimondani: mennyire elviselhetetlenül fontos is nekik a másik. Az életben maradottak döbbennek rá a sok megható búcsúszó hallatán, mennyire természetesnek vették egymás létének csodáját. Pedig ezekért a csodákért nap mint nap hálásnak kellene lennünk. Meg kellene őket becsülnünk. Nem csak akkor venni észre, ha nincsenek többé. Folyamatosan tudni, hogy a megszokott hang, arc, a jól ismert duzzogás vagy mosoly elillanásával egy egész világ tűnik el belőlünk is.
Talán egyszer mind úgy ébredünk, hogy eleget tanultunk már veszteségeinkből. Talán egyszer képesek leszünk minden pillanatban isteni szemekkel nézni és látni egymást.
(Megjelent a Barikád Magazin 2014. január 30-i számában.)
Az elhunytat kevéssé ismertem, sokkal inkább az őt elveszítő rokonokat. S mégis, mennyire eggyé kovácsol velük a gyász. Szeretteink fájdalma épp oly éket képes belénk hasítani, mintha az elhunyttal közös lett volna minden lélegzetünk.
A gyászolókat nézem. A ravatal előtt tisztelgő civil ruhás katonát: hivatásáról mozdulatai vallanak. A síró hölgyet, aki a legközelebbi hozzátartozók karjaiba veti magát. A szűk család egy bizonyos tagját félreérthetetlenül kihagyja az ölelések tengeréből. Művészkinézetű, idősödő úriember érkezik. Zilált, őszes frizurával, hosszú, világos ballonkabátban. Némi borgőz lengi körül, ismeretlenül is kezet csókol nekem. Fogalma sincs, ki vagyok, s én nem sejtem, ki ő. S ott a hangosan felzokogó kisfiú. Most tudatosulhat benne, hogy nincs többé a nagypapa. Látszik formát kereső felindulásán, hallatszik kétségbeesett hangján: legszívesebben a földre vetné magát, nekirohanna a világnak - s ezt nem teheti meg. Értelem és érzelem határai közt tántorog; a nagymama szeretettel, de határozottan lefogja a karját. Odahajol a gyermekhez. A kiürült délutánban jól hallhatóan susogják szavai a kegyetlen játékszabályt: Csak akkor maradhatsz, ha ezt most abbahagyod. A kis unoka megérti, bólint. Kissé meg is könnyebbül talán: mégsem kell fájdalmának ismeretlen szörnyeivel a rezzenéstelen közönség előtt ordítva hadakoznia. Könnyes szemekkel elcsendesül, kapaszkodik a nagymama kezébe. Körül a mozdulatlan arcok, néma tekintetek. Olyan sűrű a lét az elmúlás tövében, moccani sem tudok. A gyászolók lélegzetét hallgatom. Körbefog a csendjük, megtámaszt engem is.
Mi volna, ha egyiküket sem láttam volna még soha? Ha kivétel nélkül idegenek állnának körül egy jeltelen sírt? Bizonyára akkor is előbukna a szív mélyéből ugyanez a névtelen karmolás. Mert mindannyiunk közös áldása-átka az, ahogyan kötődünk, halandó a halandóhoz. Az első formátlan üvöltéstől, mellyel életre sírtuk magunkat, keressük egymásban a hús-vér kapaszkodót, az élet egyező mintázatát. Fogak és körmök táncát, a puha szavak gyógyító varázsát. S a méltatlan, gyarló szenvedés tükrét. A közös sorsot, küldetést, melyet szégyenlős reményeink mindig a mélyből a dicső magas felé szárnyalva festenek.
Aztán a halál kérlelhetetlen belépője átrendezi a színpadot. Kimerevedik az idő. A lélekharang kondulására még ott rezeg bennünk a baljós visszhang: a másik elmúlásában a miénk is benne foglaltatik. Közben észre sem vesszük, hogy az ő halálával nemcsak túlélővé válunk, de újjá is születünk. A veszteség ordas mélyén szűkölő tudat fel sem fogja a kéretlen, illetlen boldogságot: nekünk még adatott egy darab idő. Kaptunk még perceket, amiket ő már nem kaphatott.
Aztán lassan felderengnek köröttünk az élő arcok. Óvatosan bújunk egymás tekintetének halvány sugarába; a szív szövete úgy rándul össze, mint mikor először csodálkoztunk erre a földi világra. Tisztán és ártatlanul. A következő dobbanással már a többiek ritmusát keressük. Az anyaszív visszhangját. A család közös lüktetésének ősi ütemét, amelyben egyek vagyunk. Minden szívhang egyező igen az életre. Közös ritmusra fájunk értük és velük, utánuk és nélkülük.
A nagymamák, a nagybácsik halálával újra odatolakszik közénk a gyerekkor. Felnőtt arcok mögött kiradírozhatatlan kölyök-vonások sejlenek fel, fáradt ráncok mögött a régi tréfák mosolya. Öregek bölcsessége, melyet évtizedekkel ezelőtt egy-egy elejtett félmondatból zsákmányoltunk, s azóta titkos kincsként hordozzuk, szívünkhöz tapasztva.
Mikor az elmúlás lesegíti valakiről az élet nehéz kabátját, könnyű felöltőjét, válaszul az élők mindig összébb húzzák kissé maguk körül a rokonság takaróját a fázós fényben. A halál megerősíti a lét kontúrjait is; ilyenkor intenzívebben látunk. Még valóságosabban, még tapinthatóbban érezzük, hogy itt vagyunk egymásnak. Még igen.
Bennünk lüktet az élet titka, míg szemünkbe visszfényt vet az elhunytak létének lángja. A gyászolók arcára ugyanaz az árnyék vetül, amely benned is sötét leplet von a szívre. Mert mindnyájunkban ott sóvárog a gyermek. Egyformán képes égni, emésztődni bennünk a szerelemtől fűtött lélek. Mindegyikünk bőrébe beleírta a lét a mozdulatot, amint nagyszülői tenyérbe simul az unoka apró tenyere. Mindnyájunk karjaiban ott feszül a testvéri, baráti ölelés. S egy szeretett ember halálával mindünkben ott tátong a veszteség.
S tudjuk mind, hogy a halállal nem szűnik meg az elhunyt irányi érzés, csak tárgyát vesztve, zihálva csapong tovább a térben, kétségbeesetten vergődik az időben. Nagy sokára végül, fáradtan - mint eltévedt madár - a fagyott űrbe hull, mozdulatlan kering tovább. Mi itt maradunk. Nemes érzelmek árnyék-másával. Szánalmas önsajnálatunkkal, lényegtelenné törpült haragjainkkal. Csillogó bánatunkkal, melyet csak lassan tud kezéből kiejteni az emlékezet.
A búcsúztató szavak remegő igyekezettel faragnak emlékművet egy egész életnek. Aranykeretes pillanatfelvételekbe sűrűsödik az anyagtalan szeretetet. Fáklyásmenetté egyszerűsödnek a tehetetlenség üvöltő csendjében botorkáló, régi napok. A szenvedés mezítláb vánszorgó lépései. Mert a legtöbben ilyen útról kísérelünk meg nap mint nap a szeretet felé törekedni. Tudjuk, a szeretet türelmes és jóságos - de mi magunk nem vagyunk, nem voltunk mindig azok. S nem is leszünk azzá csak úgy, magunktól. Mit meg nem adnánk, ha így lenne – de az odaadás, az alázat nem áradt és nem árad belőlünk vezényszóra a hétköznapokon; legtöbbünk porrá semmisítő csapások súlya alatt ízlelgeti a nevüket.
A halál közelségében pedig némán törlesztünk egymásnak. Félbe maradt mozdulatokat. Odafordulásokat. Próbáljuk letörölni magunkban az elharapott bántásokat, a másikban hirtelen szerethetővé, sőt nélkülözhetetlenné vált hibákat. Mert mindenkinek vannak hibái, még legkedvesebb halottainknak is voltak. A végső csendben tapinthatóvá válik az igazság, hogy az eltagadás, a mélyre temetett fájdalom semmit sem old. Az élőké marad a megbocsátás dolga.
A ravatalon így minden halott jóságossá szelídül, szerető szívvé nemesedik. Míg a túlsó partra a teljes elszámolás nehéz batyuját viszi a távozó, a temetőben felzendül életének dicsérete. Ő már egy másfajta ítélőszék előtt áll, csendesedő lelkén isten tekintete pihen. Közben idelenn, a hideg csendben magasztos szavakba öltözik sok szorgos tett és méltósággal viselt szenvedés.
Nekünk, az élőknek fontos ilyenkor, hogy a bukásokból ne a földre hullás mozdulata maradjon emlékezetünkben, hanem az előtte zajló méltó küzdelem. Bennünket vigasztal, az itt maradókat, ha a hibák a lélek természetes megingásává enyhülnek, s felismerhetővé válik mögöttük minden emberi esendőségünk mintázata, s a jóvátétel ígérete. Nem az elhunytnak kell az emberi dicséret. Az élőknek kell veszettül az erő, a szavak ereje a csüggedés ellenében, hogy tovább tudjanak menni. Az itt maradottak szorulnak rá a halottat magasztaló beszédre. Ők azok, akik szürke hétköznapokon nem becsülik eléggé a jót a másikban. Ők mulasztják el, az élők - amíg mellettük a rokon, a társ, a jó barát - észrevenni, kimondani: mennyire elviselhetetlenül fontos is nekik a másik. Az életben maradottak döbbennek rá a sok megható búcsúszó hallatán, mennyire természetesnek vették egymás létének csodáját. Pedig ezekért a csodákért nap mint nap hálásnak kellene lennünk. Meg kellene őket becsülnünk. Nem csak akkor venni észre, ha nincsenek többé. Folyamatosan tudni, hogy a megszokott hang, arc, a jól ismert duzzogás vagy mosoly elillanásával egy egész világ tűnik el belőlünk is.
Talán egyszer mind úgy ébredünk, hogy eleget tanultunk már veszteségeinkből. Talán egyszer képesek leszünk minden pillanatban isteni szemekkel nézni és látni egymást.
(Megjelent a Barikád Magazin 2014. január 30-i számában.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése