In medias res

in medias res

Carl Gustav Jung, a neves svájci pszichiáter közismert esete gyermekkorom óta kedvenc történet. Egyik páciense, egy kérlelhetetlenül racionális, minden „e világin túlmutató” összefüggést elutasító asszony éjszakai álmát türelmetlenül ecsetelve fejezte ki a nagy pszichoanalitikusnak, mekkora ostobaságnak és időpazarlásnak tartja a tudatalattival való foglalatosságot. Ő csak megoldást akart a problémáira, gyorsan, sikeresen. Mégsem haladt a kezelés. Jung ettől végtelenül tehetetlennek érezte magát, zseniális ötleteiből kifogyva álldogált az ablaknál, s – jobb híján – némán hallgatta a makacs asszonyságot. Merthogy a racionalitás eszközeivel cudar nehéz valakit meggyőzni a racionálison túli dolgok létjogosultságáról és fontosságáról! Jung épp azon töprengett, mit is tehetne pácienséért, mikor váratlanul a hölgy által épp akkor tálalt álom „főszereplője”, egy különleges szkarabeuszbogár hirtelen megjelent az ablakon túl, és az üvegtáblát kocogtatva szinte bebocsátást kért a szobába. Jung észrevétlen beengedte a szárnyas csodát és megfogta. Mire az addig csak önmagára figyelő, saját kétségeit szajkózó hölgy befejezte beszámolóját, az analitikus kitárta tenyerét, és átnyújtotta a bogarat: „Hölgyem, íme a szkarabeusza.”

Nem irigylem azokat, akiket e nőhöz hasonlóan nehéz meggyőzni arról, ami túlmutat a logikán. Azokkal pedig, akik mindezt a véletlenként, valamiféle rendezetlenül összedobált univerzum vicces melléktermékeként magyarázzák, nem értek egyet.

Nem hiszek a véletlenekben. Sokkal inkább hiszem, hogy vannak olyan törvényszerűségek, amelyeket nem lehet a racionális logika szabályaival leírni, és matematikai képletekkel könnyedén összefoglalni, megfejteni. Attól azonban, hogy mi nem értjük őket, még működnek. A járni tanuló kisbabák, a hulló tárgyak sincsenek tisztában a gravitáció működési elvével, a nehézkedés ereje ettől még hat rájuk.

A „vagy…” „vagy…” kizárólagossága, a „ha…”, „akkor….” elve, a szegényes, ám korrekt ok-okozatiság nem elegendő a világ legbenső természetének bemutatására.

Csodálom, de nem csodálkozom azon, ha férjemmel a másodperc ugyanazon tört részében nyomjuk meg a telefon hívógombját, és mindketten foglaltat jelzünk. A nap hosszú órái és rengeteg teendője között épp egyszerre keressük egymást. Nem szoktam meglepődni, ha évek óta a világ másik felén lakó, elfelejtett ismerőssel álmodom, s ő másnap hirtelen betoppan vagy levélben megkeres. Néha éjjel felriadok, s mire végiggondolnám, hol vagyok, a gyermekem a túlsó szobában épp felül az ágyon: vizet kér vagy vigasztalást, mert rosszat álmodott.

Olykor a legrosszabb dolgokkal való szembesülés: egy-egy hírdarab, információmorzsa, egy-egy csalódást vagy fájdalmat keltő, ezáltal felrázó, életünket elemeire bontó impulzus sem szükségszerű (sőt, néha egyenesen szürreális, parajelenségnek illő) körülmények között ér el bennünket.

A logika szabályai csődöt mondanak. A realitás pár percig nem a fizikai valóság törvényeit követve működik. Lebomlanak tér és időhatárok. Emberek (a véletlenek játékának gondolt céllal) ott vannak, ahol nem kellene vagy nem lehetne épp lenniük. Élőlények, tárgyak, jelenségek képessé válnak arra, amiről senki nem gondolta, hogy lappang rá esély. Mások (látszólag banális okokból) a döntő pillanatban nincsenek a várt helyen vagy nem képesek cselekedni, betölteni szerepüket, feladatukat. Elég egy rövidzárlat, egy rendszerhiba, egy lekésett jármű, egy elfelejtett munkamozzanat, egy át nem adott üzenet - így az események soha nem álmodott fordulatot vesznek. Eltérítik a sors lejtőn robogó szekerét, egyetlen másodperc tízezred-része alatt. S hogy teljes legyen a kép, eközben az égen a teleholdat a föld árnyéka takarja el. Vagy épp üstökös szeli ketté bolygónk Nap körüli pályáját, szelíden elhajlítva mindkettejük gravitációs mezejét. Mondhatja bárki makacsul, hogy ezek véletlenek?

Mi, a nyugati kultúra huszadik-huszonegyedik századi gyermekei szinte csak a descartes-i örökségű kételkedést, az okok és következmények, érvek és ellenérvek szabályos, steril rendszerét tanultuk. Babona-zsákba dobták a belső összefüggések felismerését, s közben elfeledtették velünk, hogyan kell észérvek nélkül hinni, szavak nélkül ráérezni a lényegre, a más időben, más térben történő dolgokra. Látni azt, ami fizikailag nincs ott, bizonyítékok nélkül megérezni azt, ami a jövőben tántoríthatatlanul elkövetkezik. Elfeledtették azt is, hogy a fekete-fehér igen-nem játékokon kívül a világ zenéjét még millió dallam lejátssza; egy dolognak nem csak két ellentétes nézőpontja van, amely kizárja egymást és élet-halál harcot kell vívni valamelyikért.

„Az érmének mindig két oldala van”, - tartja a mondás. Bár megengedően kegyesnek és bölcsnek tűnik első hallásra - meglehetősen leszűkíti világképünket. Az érmének valóban két oldala van, s kettőt észrevenni valóban nagyobb tudásra vall, mint vakon csak az egyiket látni. Közben azonban jusson eszünkbe, hogy a világ nemcsak érmékből áll. Nem a kétoldalú (kétszínű), élen pörgő pénzdarab az egyetlen, amelynek metaforáján át a világ ezerarcú valóságát szemlélni kell. Nem ő a legteljesebb értékmérő. S nem feltétlen ő adja a világ megismeréséhez a leggazdagabb, legbölcsebb nézőpontot.

néni

Délelőtt a boltban egy idős asszony pontgyűjtő kártya készítéséhez diktálta az adatait a pénztáros hölgynek. Épp előttem. Abszurd egy helyzetnek tűnt. Persze, siettem volna, fizetni akartam, lehetőleg azonnal, ők meg itt ... ennél a gondolatnál megálltam, és hátraléptem. Elkezdtem csendben figyelni őket. Az idős hölgy nem látott jól, a pénztáros segítőkészen, gondosan kanyarintotta helyette a mondott nevet, lakcímet... Olyan türelmesen működtek együtt, megszűnt körülöttük az egész világ. úgy, ahogyan nagyon ritkán van nekünk, embereknek időnk egymásra. Ismerősökre, ismeretlenekre. Az öreg hölgy a születési dátumhoz ért, 1933, mondta, ettől hirtelen a cigaretták, nyalókák, nejlonzacskók, háromazegyben akcióskávék kirakodóvására fölé sűrűsödött a történelem. Világháborút, forradalmat, több váltás rendszert megélt öreg kezek szorongatták méltóságteljesen a pénztárcát, benne az értéktelenedő forintokat. Gombócosodni kezdett a torkom, a néni épp bocsánatkérően rám mosolygott, én meg nem tudtam mást tenni, mint megadóan lehajtani a fejem. Meghajtani előtte, az élet hatalmassága és viszonylagossága előtt. Nem siettem sehova.

(Megjelent a Barikád Magazin 2013. december 5-i számában)

 

 

(fotó: Béli Balázs)