Holdidő

A kerítés nélküli kertben kóborolt a kislány. A nap már szalmaszínűre festtette a füvet. Néhol a bokájáig, máshol a feje búbjáig ért. Bizalmas szélben hajladozott a világ: felkapott egy-egy méhet, madarat – alacsonyan megröptette, letette. Közel volt a talaj minden repedése. Gyíkfarkak villantak, póklábak szaporáztak. Csíkos kő hevert egy apró tócsa partján. Üres csigahéj, törött, keresztül lehet kukucskálni rajta. A csigaház-távcsövön át nézett arrafelé, ahol a ház oldala fehérlett. Aprócska pont volt csupán. Becsukta a szemét, kinyitotta. Nézte a távoli, körömfehérnyi házat. Aztán a csigaház apró nyílásain át egész nagynak és közelinek látta. Egyik szemét becsukta, másikat kinyitotta. A ház távol-közel váltakozott. Óvatosan ráhelyezte az üres csigahéjat a pocsolya vizére. Lebegett. A méhet nézte az orra előtti virágon. Közelebb hajolt, a földre ült. Ellepte a fű. Behunyta a szemét, kinyitotta. A méh egyik lábával virágport dörzsölgetett le a másikról. Becsukta a szemét, kinyitotta. A méh apró fejét a virág kelyhébe fúrta. A kislány elfeküdt a fűben. Hunyorított. A tócsa tengernek látszott, csigahéj-hajóval, messzi túlparttal. Újra a méhet figyelte. Hatalmas volt. Lenyűgöző. Nyitva próbálta tartani erősen nehezülő szemhéjait.

Luna, merre vagy? Luna! Csengő hangú kiáltások a fehér ház felől. Fiatal, fehér ruhás asszony gázol a fűben. Távolodik a háztól, nyitva hagyta az ajtaját. Mindig csatangol ez a kölyök. Pedig vizet kellett volna hoznia a kútról. Megint elfelejtette. Belefeledkezik a világba és elfelejti. Futni kezd az asszony, egész az erdő széléig szalad. A közelben sehol nem látja a kis kék szoknya libbenését, a vörös fürtmókusok ugrálását a szőke fűben. Először csak bosszankodik, az idő múlásával összeszorul a szíve. Hiába szólongatja, hiába keresi. Csak az a tudat vigasztalja, hogy a világ végéről nincs hová megszökni.

A kislány a fűben álmodott. A világ közepén járt, erdőmélyi kunyhóban. Vénséges vén anyókánál. Az öregasszony háttal ült neki, arccal a kemence felé. Kezei serényen dolgoztak. Talán varrt. Hiába ágaskodott a kislány, nem látott át a néne válla fölött. Akárhogy próbált közeledni, nem tudta kilesni, min dolgozik.  

A fehér ruhás asszonyka az erdő felé szalad. Megfeledkezik a zöldségről, amiért a kertbe kilépett, a levesről, amit a tűzre tett, az ajtóról, amit tárva-nyitva hagyott. A kis Luna jár az eszében. Patakba fúlt, rönkökön szétzúzott, vadállatoktól tépett alakban. Futtában legyeket hessent az arca elől, mintha rémképeit hessentené. Megtorpan az erdő szélén. Bekiabál a fák közé, lombok nyelik a hangot. Elátkozott erdő ez, jutnak eszébe rég hallott szavak. Ki mondta őket? Kimondta őket valaki vagy csak képzelte? Magas fák tövében a kis kék szoknyát keresi. Bokrok közt a vörös kis fürtöket. Minden néma és mozdulatlanul zöld. Néha egy-egy madár fojtott hangon rikolt.

A kislány álmában leül a kunyhó sarkában. Türelmesen várta eddig, hogy az öregasszony felé forduljon. Szólongatta is: Nénje, mit varr? Nénje, nem mutatja meg? Végül: éhes vagyok, fáradt vagyok. Az anyóka egyszer csak válaszol, de nem fordul hátra. Mintha titkos nyelven beszélne. Barátságos a hangja. A kislány szót sem ért belőle. Ekkor kuporodik a sarokba. Álmában elnyomja az álom.

Messze, az országúton fegyveresek közelednek. Gyűlölettel, haraggal telt, minden ellen lázadók és igazszívű harcosok szedett-vedett, fejetlen csapata. Meglátják a fehér házat, megállnak. Vitatkoznak, összecsapnak. Néhányan elveszik a fegyvert a többiektől, néhányan meghalnak. Az életben maradtak a ház felé veszik az irányt.  

A szakadt fehér ruhás asszony az erdő mélyén csüggedten-bolyongva kicsiny kunyhót pillant meg. Tűzvilágos az ablaka, fénypont a lombok éjszakája alatt. Talán ott lesz a kis Luna. Óvatosan benyit az ajtón. Öregasszony üldögél a tűzzel szemben, háttal az ajtónak. Kezei serényen dolgoznak. Talán varr. A sarokban kis takaró, szépen összehajtva.

A fegyveresek a fehér házhoz érnek. Az udvaron eldobálják a szablyát, fejszét, puskát, kaszát. Ki az udvaron dől le, a fa alá, ki a nyitott házban szédeleg, szobáról szobára. Nincs itt senki, éjszakára meghúzódhatnak. Egy szótlan férfi a szobába téved. Megtorpan a vetett ágy előtt. Halálosan kimerült, de érinteni sem meri ismeretlenek tiszta dunyháját. Csak úgy, az ágy elé heveredik, mint egy hű kutya. Imából álomba zuhan, felriad. Édesen alvó sudár, fiatal lányról álmodott. Itt feküdt, a háztól nem messze, a fű rejtekén. Gyönyörű arcát méhek dongták körül. Mint egy különös virágot. Kék szoknyája, vörös haja szétterült a földön, vidám gyíkok szaladgáltak kecses nyakszirtje alatt. Álmában is mosolygott. 

Az öregasszony elkészült. Megsimítja a kék szoknyácskát. Még mindig gyönyörűen varr. Isten örömére. Kissé reszkető térdekkel feláll, megfordul. Az ajtó melletti falon szinte észrevehetetlen poros tükör lapul. Lopva körülnéz, senki sem látja. Maga elé tartja a szoknyát, közelebb hajol a tükörhöz, lefújja a port. Ráncoktól gyűrt kezei szorosabbra fogják a csípőnél a kacér ruhaderekat. A tükörből fiatal lány néz vissza rá. Kócos, vörös hajában fűszálak, virágok. Huncut szemei most ébredtek. Jól áll neki a szoknya, jól a fiatalság. Nevetve lép hátra. A sarokban fehér ruhás fiatalasszony alszik. Odalép hozzá, derekára hajtja a kis takarót, halkan kioson a házból. Egyre fürgébben szalad, tévedhetetlenül tudja az erdőből kivezető utat. Puha, mezítlen talpacskáit nem sérti tüske, göröngy. A kis kék szoknya néhol piszkos, de sehol nem szakadt. A vörös copfok kibomlanak, ahogy szalad a réten, gyereklábain, a csigaházas tócsa felé.

A fehér ruhás asszonyka a fehér házban ébred. Különös álmokat látott. A tiszta vánkosra támaszkodik, az ablakon benyújtózó, lusta árnyak irányából próbálja kitalálni, hány óra lehet.  

A férfi óvatosan lépdel a fűben. Társai továbbálltak. A fehér háztól távolodva pókokat kerülget, gyíkokat figyel. A fű közt, a földön feltűnik egy alak, gyönyörű öregasszony fekszik ott. Kezében valami apró, fehér. Talán álmodik. Talán halott. A férfi tenyerébe fogja a csigaházat markoló, ráncos kezet. Szeméből mint lassú eső, a fáradt könny úgy ered. Álomtalan, üres alvással kucorodik az anyóhoz, mint édesanyja ölébe. Egyedül ébred, mellette a kardja. Virrasztva vigyázza a holdatlan éjszakát. 

A kislány a magas fűben ébredve a csigaház után kutat. Itt volt a tócsa, itt kell lennie. Elég a fehér házat a távolban keresnie. A fehér ház nincs sehol. Bármerre fordul, mindenütt mező. A sárga fűszálakat szél sem rezzenti. Egy hatalmas, új érzés mindennek fölébe nő. Csavarja gyomrát, gyorsan dobog a szíve. Kapkodva forog, nincs hová mennie. A földre fekszik, szédül, a szikekre könny csorog. Egy árnyék borul fölé, eltakarja a napot.

A fehér ruhás asszony kilép a házból. Bebámul a sűrű fák közé. Leül a küszöbre, hallatszik a csend. Az erdő puhán öleli körül, a lombok közt holdfény dereng. Kizökken az idő, körbe-körbe leng.  

Az árnyék nem mozdul a könnyes föld, a kék szoknya felől. Gazdája megkönnyebbülten rémül halálra: nincs egyedül. Maszatos arcát a férfi felé emeli, bizalmatlan-kíváncsin méregeti. A férfi mosolyog. Szerelmes szemét a vörös fürtökről, karcsú derékról le sem veszi. Kezébe fogja a sudár leány finom tenyerét. Az apró csigaházat féltőn belehelyezi.

A híd

 

A vándor át akart kelni a feneketlen szakadék felett. Közel s távol egyetlen vékonyka függőhíd vezetett. Feltétlen át kellett jutnia a másik hegyre, különben itt reked örökre. Ahol már semmi újat nem lát, semmit nem tanul. A hídőr a szakadék szélén útját állta.

-          Egy tapodtat se tovább. Csak akkor léphetsz a függőhídra, ha utána örökre itt maradsz velem.

-          Ha örökre itt maradok, nincs értelme a hídra lépnem. Hiszen át akarok kelni.

-          Akkor vissza is fordulhatsz – vont vállat a hídőr. – Akár most, rögtön, hogy ne tarts fel tovább.

Ugyan, mi a fenében, gondolta a vándor, de nem akart udvariatlan lenni. Így inkább csak mosolygott, mert az egész egyszerre volt kilátástalan és remekül szórakoztató. Ráért. A hídőr kiismerhetetlen arcát fürkészte. Az pedig bizalmasan közelebb hajolt. Mintha bárki hallaná semmi -szavait itt, a világ végén.

 -  A hídról a túlsó hegyeket mégiscsak közelebbről láthatod.

A vándor fáradt volt. Mögötte a táj gyűlöletesnek tűnt, a feneketlen szakadék pedig valóban feneketlennek. Ösvény, kapaszkodó a sziklafalakon sehol nem sejlett. Az ég… Az ég egyszerűen túl magasan feszült. És erősen sötétedett.

-          Rendben – mondta, de maga sem gondolta, hogy ez valóban megtörténik. Az egész olyannak tűnt, mint egy jó társaságban elkapott, felejtésre méltó anekdota.

Remegő lábakkal lépett a hídra. Ha túléli, kinek fogja ezt mesélni? Jó történet lesz, az bizonyos. Valószerűtlen, merész. Korsók koccanását hallotta, otthonos kandallómeleg villant át erein.  A szél cibálni kezdte a kötélből, fából tákolt, nevetséges alkotmányt. Amilyen semminek tűnt, oly erősen állta az elemek harcát a híd. Eső kezdte csapkodni a vándor vállát. Az ázott deszkákon kissé csúszott viseletes csizmája, de szépen haladt előre. Alatta szakadék, fölötte az ég. Maga mögött hagyta a régi tájat. Olyat érzett, amit még soha. Félelme alábbhagyott, majd hirtelen teljesen elmúlt. Levette tekintetét a szemközti csúcsról. Kezét figyelte, mely a durva, koszos kötélbe kapaszkodott. Hallgatta, ahogy dobog belül a hit. Ahogy föld és ég között lebeg, mégis szilárdan áll.

A híd közepén a bátorság új mámorát ízlelte, mikor vaskos kéz érintette a vállát. Egy pillanatra meg is billent. A mélység kívánatosan szédítette. Csodálta a kis hidat, mely hajszálon tartotta az életét. Csodálta önmagát, aki rendíthetetlen biztonsággal kapaszkodott. A szél elállt, s ő lengedett kézzel, vakmerőn fordult a mögötte várakozó hídőr felé. Az meglepődött a hirtelen mozdulattól, de mélyen a vándor szeme közé nézett. 

-          Nem mehetsz át, ugye tudod?

Nem nézett fenyegetően, dühösen. Nem beszélt haragosan. A vándor mégis újra megmarkolta a kötelet. Szinte a húsába vájt. A híd meg sem rezdült, ő mégis úgy kapaszkodott, mintha ismét forogna vele a világ. 

-          A híd végéig – intett a hídőr a fejével. – Innen figyellek – tette hozzá, szinte közömbösen.

A vándor a válla felett átnézett a vágyott, messzi célra. A túloldali hegycsúcs kacér magasságaira, bölcs szikláira. Az előbb még karnyújtásnyira magasodtak előtte. Most mögötte feszültek, elérhetetlenül távol. Kirekesztő, vádló, lenéző messzeségben. De valóban tisztábban és szebben látszottak, mint valaha. Oly élesen, gyönyörűen, mint még soha. A régi oldalról egyszer sem tudta ilyen jól szemügyre venni őket. A hála mint tiszta hópehely hullott szívére, s egy pillanat alatt odafagyott. Visszafordult a hídőr felé, és lassan megrázta a fejét.

-          Ha nem, hát nem – vont vállat az őr, és visszacsattogott a meredély szélére. Pimaszul fütyörészett hozzá. Vagy csak pimasznak tűnt abban a pillanatban. Minden lépésénél enyhe hullámot vetett a híd.

A vándor állt, és bámult maga elé. Hosszú idő múlt így. Lassan elindult visszafelé. Nem kapaszkodott. A hídőr ott ült a híd tövében. Falatozott. Testével elzárta a régi oldalra visszavezető utat. A vándor megállt előtte, várta, amíg a másik felnéz. A hídőr épp valami állat bőrén rágódott. Nem kérdezett semmit. Hunyorogva emelte tekintetét, ráérősen méregette a fölé tornyosuló vándort. Ölében az állat feje, kezében nyúzókés villant. Elég volt egyszer nemet inteni a fejével.

A vándor leült a hídon, lábait a szakadékba lógatta, jobbfelé. Hosszan nézett a régi, elhagyott hegyekre, aztán a vágyott, el nem ért túloldal felé. Aztán vissza, a régi hegyekre. Kerülte a hídőr tekintetét. Az megbökte, és a kezébe adott egy jókora darabot a zsákmányból.

-          Nézd, ez a legjobb falat. Sült bőr is maradt rajta, itt, oldalt. Ezen elrágódhatsz. Várj, kapsz kést is hozzá. Nem éles, mint az enyém, de a sült húst szépen reszeli. Legalább nem vágod fel az ereid. És ha belém vágnád dühödben, azzal sem okozol nagy kárt – vigyorgott olyan természetességgel, mintha olvasna a jövevény gondolataiban.

A vándor mosolya önmagát gúnyolta. Szavak értelmén rágódott, a bőrt inkább kiköpte. Szavak súlyát méregette. Más dolgok súlya - húsé, késé, hídé, testé, hegyeké – a szavakéhoz képest szinte semmi volt. Csendben nézte a mélység felett lógó lábait. Nem tudta eldönteni, a feneketlen mélységnek van-e súlya vagy nincs. 

A hídőr – ki tudja, honnan - előszedett egy nagy szőrmedarabot, a vándor mellé dobta. A híd a súlyos mozdulattól meglendült, mint egy hinta.

-          Fogd ezt is. Neked adom a melegebb takarómat. Éjszakánként borzalmasan lehűl itt fent a levegő.

A vándor megérintette a szőrmét. Felnézett. Az égbolt a szavak helyére nehezedett. Magára vonta a hatalmas, puha takarót. Teljesen súlytalannak érezte. Nem látta sem a régi, sem az új hegyeket. Korsócsengést hallott. Otthonillatot érzett. Kandalló-meleget.

Két nem, egy igen

Hát persze, hogy a nőnek nincs kedve alárendelni önmagát…  a rosszul értelmezett férfiasságnak. Meg a férfiatlan férfiembernek. Annak semmiképp. A frusztrált-üvöltöző agresszorra nem lehet felnézni. Az nem férfi, aki kocsmai provokációval és családtagok rendszeres püfölésével biztosítja saját gyerekkori sérüléseihez a levezető edzést. S valljuk be, nehéz férfiként értelmezni a nőcselédet játszó, szerepzavaros fickót is. Lehet őt értékelni, lehet vele egyenrangúskodni. Lehet bírni, milyen jófej, hogy eltett vagy húsz üveg lekvárt télire. Az élete valószínűleg gyesre benevező apukakorában sem eszkalálódik látványos katasztrófává. Ám a férfiasság útjáról csendben és biztosan legurul a pasas, ha nincs magasabb rendű célja az életben, mint reggeltől estig ugrálni a nőstény és az utódok körül. (Lényegében mágikusan alávetni magát a Boszorkánynak, aki nagy kegyesen „hajlandó a kedvéért” szüléssel „eltorzítani” tökéletesnek képzelt testét. No meg „pár hónapot beáldozni a karrierből”.)

Mókás és szeretetteljes látvány a kíváncsiságból óvatlanul pelenkát cserélő apa, amint fintorogva elhúzza az orrát. Vicces lehet neki is – egyszer-kétszer. De ha a százezredik lassított ismétlését éli valaki ennek az abszurd showműsornak… Lassan megérzi, hogy a fároszként világító férfiúi szellem helyett hervadt fallosz sem marad. Tévedés ne essék: nem a pelenkacsere férfiatlanít önmagában. A mögötte feszülő, valódi miértek. A lappangó okok és tisztázatlan célok azok, amelyek hosszú távon férfiatlanítanak.  

A felnőni elfelejtő agyrém-világ férfiatlanít. És nőietlenít is. Ahol a férj néha kényetelen a felesége anyuja helyett anyának lenni: megtanítani a portörlést, levezényelni a lelkizést. Máskor a feleség lép elő szigorú apává; előveszi a férjet olyasmiért, amiért az apjának kellett volna, de elmulasztotta. Még kiskölyökkorában.  

Az enyhe náthától nyafogva ágynak eső kortárs ficsúr messze áll sárkányölő hérosztól, akire a nő büszke tartással és tisztelettől sugárzó szemmel felnézhet. Akire rábízhatja életét is, ha kell. Ehhez képest a törődést kikövetelő, a gondoskodást megparancsoló hím zsigeri ellenállást vált ki a nőből. Csoda tudja: valahogy az anyu szoknyája mellett ragadt, dacos és hisztis kölyökre emlékeztet.  

Az igazi nő ugyanakkor – még a legharciasabb, legönfejűbb amazon is – varázslatos módon képes szelíd, gondoskodó és alázatos üzemmódba kapcsolni, ha megérzi maga mellett a valódi férfit. Azt az embert, aki önmagáról egyébként minden tekintetben gondoskodni tud, ha úgy adódik. Igazi férfi az, aki szellemi, lelki és fizikai értelemben senkire és semmire rá nem szorul. Nem azért vesz maga mellé egy nőt, mert képtelen kibírni szex nélkül, és ahhoz is béna, hogy egyedül benyomjon egy gombot a fullautomata, fullextrás, helyette gondolkodó mosógépen. Az igazi férfi profán értelemben (is) kiválóan alkalmas a túlélésre. S még valamire képes, ami a puszta túlélésnél magasabbrendű: a halállal való szembenézésre.

Jól feltolták a mércét a régiek, amikor az életét is feláldozni képes Férfit tették meg ideállá. Aki képes meghalni a szeretet törvényét s az erkölcs mércéjét neki adó Istenért. Képes meghalni a hazáért, mely az anyaföldből táplál és otthont ad az Ég alatt. Képes meghalni a királyáért – aki persze nem korrupt, ostoba politikus, nem zsarnok diktátor, hanem - szintén az Ég kegyelméből - alattvalóit szolgáló, igazi államférfi. Óvó-védelmező, bölcs és példamutató uralkodó. Egyben minta is a többi férfi számára, milyen irányba kell törekedni. Igen, a régiek magasra tették a mércét. De legalább jó helyre.

Az igazi nő ma is megérzi a bölcsességet és a Nap-módra sugárzó, valódi férfierőt. Annak hiányát is. Megérzi a különbséget az önállótlan emberizing, a nyavalyásan lusta, önző kan és az igazi férfi között. A királyi úton járó férfit még a maga tökéletlenségében, úton-levőségében is képes tisztelni. Akit nem kell rohammentővel megmenteni önmagától, azt felemelő érzés tiszta szívből, teljes odaadással, önként szolgálni. A többi hímpéldányt legfeljebb kiszolgálni lehet, s önmagát is csak kiszolgáltatni tudja nekik a nő. A felnőtt élet első nehézségei láttán éves kocsmabérletet váltó szuperhősből, titkos szerető karjaiba iszkoló pondróból nehezen és ritkán lesz király…

De az a nő is messze áll (még) a királynőtől, aki nem képes különbséget tenni a férfiak között. Aki válogatósan félretolja mindet az útjából vagy az összeset begyűjtené. Akinek senki nem elég jó, mégis, bárkinek odaadja magát. Aki senkihez sem alkalmazkodik, de akinek mindenki kellene. Aki önállótlan emberizingekkel próbálkozik makacsul. Nyavalyásan lusta, önző kanok nyakába varrja magát. Beül a félkészbe, csodálkozva tátja a száját, miért nem megy magától a kapcsolatszekér.  Tökéletlen példányokat istenít vagy gyaláz - felemelni, meggyógyítani, szeretettel férfivá érlelni őket viszont már nincs türelme, ereje.  

Könnyebb látványosan csalódni a másik nemben. Csattogva elindulni önmagát megvalósítani (bármit is jelentsen ez a kifejezés). Felkapcsolni a színes, ezoterikus neonlámpát. Megvilágítani vele néhány „komoly” magazin konzumbölcsességét. Műkörmökkel hadonászva bizonygatni… Mit is? Hogy nem tud engedni abból, ami „csak rajta múlik”? Hamis vágyaiból, melyeket nem ő talál ki magának, ő csak hagyja, hogy a világ megsúgja neki? Sietni kell wellnessbe, fitnessbe….? Miért is? Megtalálni elveszettnek hitt szépségét? Fiatalságát? Egészségét? Boldogsághormonjait?

Feszesen tartani bőrét, a hamis vágyakat súgdosó világ kínálta eszközök és pótcselekvések segítségével. Belegebedni, hogy egészséges támasza legyen az őt használó, és nőiességétől megfosztó civilizációnak. Amitől aztán visszakoldulhatja vagy erőszakkal visszaküzdheti magának eredendő szépsége műanyag visszfényét.  

Kifelé él. Amikor azt hiszi, hogy befelé, akkor is. Nem akar megöregedni. Nem akar elhasználódni. Nem fogadja el, hogy a test, a lélek változik. Hogy mindennek rendelt ideje van, s az idővel együtt a nőnek meg kell birkózni saját metamorfózisaival is.

El kellene fogadnia, már kislánykorban, hogy nővé érik, s onnantól minden holdhónappal egyszerre ketyeg benne élet és halál órája. A nő minden hónapban termékeny élet-virágot növeszt magában, s minden leszakítatlan virággal, tovább nem adott élettel újra és újra tudomásul veszi, elvérzi, elsiratja a Halált.

Hajadonként lélekben is felkészül, megérik arra, hogy a Férfinak, akit majd mellérendel az Ég, odaadja önmagát. Ha jól figyel befelé és kifelé, igazi férfira lel. Olyanra, aki nem csak a testét, de lelkét és szellemét is megtermékenyíti majd. Megmutat valamit a Világból, amit a nő nem ismer, de boldogan befogad.

S akkor a nő örömmel rendeli alá magát. Magától értetődően. A férfi által Istennek. Aki egymáshoz vezette őket. Aki a szeretet törvényét, az erkölcs mércéjét adta nekik. Akitől szabad akaratot kaptak, hogy újra és újra Őt választhassák. S Őáltala egymásban, önmagukban a valódi Férfit és a valódi Nőt.

 

Ébredések

Ezer helyzetben, millió módon ébredtünk már életünk során. Vidám rigófüttyre, érces kakasszóra. Az alattomos gyilkosra: az álmunkba is beépülni képes ébresztőóra hangjára. Ébredtünk a legyőzött betetség csatájának verejtékében úszva. Fülünket cibálva göcögő gyermekre. Artikulálatlan táborvezetői üvöltésre, a faház kicsapódó ajtajára. Az eső makacs, ütemes kopogására. Postás csengetésére. Arcunkba csaholó kutyára. Vesénkre települő, kétezer decibellel doromboló macskára. Gyomrunkra települő, azt kétezres fordulatszámmal pörgető macskajajra. Testvériesen hozzánk vágott kispárnára. Termékbemutatóra balekokat toborzó, „sürgős” telefonhívásra. Kulcsát vesztett albérlőtárs akut dörömbölésére. Saját kirobbanó életszeretetünk hegymozgató energialöketére. Alvásunk intim folyamatát bámuló exünk eszelős tekintetére. Szaharai torokszárazságra. Lángoló álomvízió prófétikus elragadtatására. Anyaillatra, szeretet-suttogásra. Sikoltó neonfényre, kémcsövek kocogására, gyógyszerneveket mantrázó nővérsereg műszakváltó inváziójára. Biztonságot nyújtó karok szerelmes ölelésére. Vasárnapi hajnalórán szorgosan flexelő (fűrészelő, ütve fúró, polírozó stb. - a megfelelő aláhúzandó) szomszéd Józsira (Pistára, Ferire stb. – a megfelelő aláhúzandó).  Ébredtünk már hasogató fogfájásra. Bundáskalács illatára. Zsigeri halálfélelemre. Napsugár bűvös simogatására. Arra, hogy pisilni kell. Ébredtünk már légszomjas pánikrohamra: lekéstük Életünk Legfontosabb Eseményét (nem késtük le, nem is volt a legfontosabb). Ébredtünk testi vágyban égve. És a közönséges influenza ragacsos lázában is. Ébredtünk arra, hogy fogalmunk sincs, hol vagyunk. És a Mindenséget átölelő, boldog teljesség érzetére (gyorsabban szétpukkadt, mint a cukormentes rágólufi). Ébredtünk már egynyári slágerzeneszóra, pattogó hangú televíziós hírolvasóra. Kisvödörből nyakunkba zúdított, kagylószagú tengervízre. Zseniális gondolatokra.  Arra, hogy eszméletlen benyomást gyakorolt derekunkra a hálózsák alatti földgöröngy. Ébredtünk képtelen álomból sok álmatlan képre. Végtelennek tűnő reménytelenségre. Aztán csendben és lassan valami egészen másra. A tőlünk függetlenül létező Igazság tudatára. 

A tömeg

Húsz tonna hús, száz mázsa krumpli.
A tömeg a tömeget nem tudja unni.
A tömeg mészárol, a tömeg halad.
A tömegnek torkán akad a falat,
kiokádja, és visszanyeli,
és bólogat, mert így jó neki.
Ha rossz neki, bőszen ordít, vonaglik.
Habzik a szája egészen addig,
míg mind megvész. Fetreng, hörög,
nyáladzik, fellök, betör, leköp.
Trónokat borít, kordont tarol.
Azt élteti, aki cifrán papol.
A jólétről akar csak hallani.
Bűnökről ne kelljen vallani.
Nagyobb ketrecet, szebb rácsokat
bárkitől örömmel elfogad,
s önként zárja a börtönt magára,
ha „Szabadság” van írva ajtajára.
A tömeg arra lett oktatva-művelve,
követelje jussát. Teljen kénye-kedve.
Joga van bírálni, joga van panaszra.
Mindenhez ért, aminek semmi haszna.
Csak néhány jó szlogen kell neki:
mantrázva önmagát hergeli.
Önnön arcát tapossa a sárba -
az emberség jelszavát skandálva.
Tolerancia, nyitottság nevében
ujjal mutogat, megbélyegzésképpen.
Kiveti magából, aki különb nála,
amit nem ért: legyűri, gyalázza, alázza.
A tömeg nem állandó. A tömeg egyenlő.
A tömeg mennyisége kritikussá megnő.
Összevegyül benne húgy és bomlott salak,
formálódik belőle sátáni rémalak.
Retteg és riogat. Hazudik és vádol.
Meglepő módon nem fél önmagától.

Gázlóviszonyok az Idő folyamán

 

Viszonylagos idő

 

Jó pár évvel ezelőtt kedves egyetemi tanárom a bergsoni időfelfogásról mesélt az óráján. Próbálta humorban feloldva az álmos bölcsészekbe injekciózni, mi a különbség a szubjektív (egyénileg érzékelt) idő és az objektív (mindenki számára egyformán mérhető) idő között. Beül a hallgató a padba, ránéz az órájára, pont nyolc óra. A professzor elkezdi az előadást, beszél, beszél… a hallgató másfél óra elteltével újra megnézi az időt… nyolc óra öt perc. Aki nem akarta, az is felfogta, miben sántikált Bergson (azon túl, hogy szubjektíve és objektíve annyira veszettül ráért, hogy csak úgy kedvtelésből szemlélgette az időt). Egyébként tényleg jó előadások voltak, nem az a fajta, amiből másfél órának tűnik öt perc. A vizsgát követő évben is beültem néha, amikor (objektív) időm engedte. Új témák és régiek is sorra kerültek, egy alkalommal sikerült másodjára is kifognom Bergsont. Nem bántam. Még egy füzetet is beüzemeltem, hirtelen támadó filozofikus gondolatok eshetőségére. Toll is kellene, pásztázok körbe - csupa ismeretlen arc -, s hirtelen elképesztő dolog üti meg a fülem. A táska felé kotorászó kezem ijedten húzódik vissza, mintha harapna a szövetbélés. Ott visszhangzik a teremben a döbbenetes mondat. A tanár szó szerint megismételte a tavalyi professzoros viccét az új évfolyamnak. Egyszerre omlik össze és épül fel bennem a világ egy másodperc alatt. Az idő (a szubjektív, az objektív, a mindegyik) apró szövetdarabokra szakad. Mérhetetlen csalódás és hiábavalóság árad szét bennem. Miért is? Nem tudom. Minden bizonnyal az összes utánunk következő évfolyam (s feltehetőleg az összes előző is) ezen a jó kis példán keresztül érthette meg az anyagot. Talán azt hittem, a csoportunk kivételes, ez a vicc csak nekünk szólt? Vagy úgy gondoltam, a tanárunk mindenható? Évről évre ontja magából az egyszer használatos intellektuális poénokat? Sosem lép kétszer ugyanabba a humorfolyóba, mint valami stand upos Hérakleitosz? Nem volt az egészben semmi rendkívüli, az én időmben akkor mégis egymásnak feszült körkörös és egyenes. Önző és önzetlen idő. Kettévált a történet, egyik szálon kirohantam a teremből, s futottam sikítva a világ végéig, még azon is túl, és még azon is. Azóta is csak futok. A másik szálon ott maradtam, a padhoz cövekelve, némán, az idő foglyaként. Egy folyton ismétlődő pillanatban, másfél óra egyenlő öt perc, ánégyzet plusz bémásodperc, egy helyben ülve, mindegy. S akkor megláttam. Mindkét jelentéktelen történet fölött mitikus birodalmak forognak szédítő sebességgel, égbe nyúló, pokolba fúródó tengelyen. Őrült erő hányja kifelé a körből a világ összes idejét a semmibe. Karórák repülnek szanaszéjjel, toronyórák, ingaórák, vekkerek. Egész épülettömbök, hasukra festett napórákkal. Nappali, éjszakai világok. Homokórákból kiömlő sivatagnyi homok, víz nélküli örvények, tengerré nőtt láthatatlan patakok. Előadótermek, egész padsorok, iskolák, templomok, paloták, évezredek. Az áradó időben önmagam tükrét is láttam. Újra és újra, bokáig vizesen, tetőtől talpig vizesen, elázott könyveket bújva, elmosódott betűkre pislogva. Ugyanabban a folyóban álldogálva végtelen hosszúságig. Köröttem áradt, apadt, áradt, apadt, áradt, apadt, majd elcsendesült az Idő. Lassult a forgás, a Mindenség összehúzódott. Már csak kilégzés volt, belégzés. Egyre halkuló. Szabályos, csendes szívverés. Szétnéztem a köröttem összegyűlteken, végigpásztáztam minden arcot. Magukba mélyedtek, néma, méltóságteljes csendben. A templom órája nyolcat ütött.

Live fast, die alone („Élj gyorsan, halj meg egyedül”) -idő

A fővárosban várakozom, egy áruház előterében. Olvasni próbálok, hogy teljen az idő. Persze, milyen hülyeség, ha nem olvasok, akkor is telik. Két elegáns fiatalember épp a támaszpontom előtt egy méterrel fut össze, és dekkol le jó hangosan beszélgetni. Néhány hét kihagyás után, ahogy szavaikból kihámozom. Főként egyikük szavaiból. Mint a legtöbb párbeszédben, itt is akad egy domináns fél. Egy relatíve alfább, egy viszonylagos hím, aki homéroszi rutinnal egyből a dolgok közepébe vág és ott is ragad. Eposzának hőse ő maga. Előző részek tartalmára semmi utalás, az élet tök-mindegy-melyik fejezetéből csobbanunk egyből a múlt hétvégi céges macskajaj szellemi meddőségi centrumába (szerencsére csak rövid epizód formájában). Lopva felnézek, divatos bőrcipő, finom anyagú ing. Mindezt trendi parfümillat és a fontosság súlyos tudata lengi körül. Tudod… fut neki az új körnek, hangszínt vált. Meg is ijedek, itt érzelmi szakasz jöhet, talán nem illene hallanom. Szemvillanás alatt bútorozom el a kézikönyvtárat, angolos távozásra felkészülni, vigyázz… Kész. Teljesen. Tudod, múltkor vettem lakást, be kellene már rendezni, de alig van időm, ez a stílus, mondjad már, az art deco, igen, abban gondolkodom, de nem is tudom… gyorsan szétnézek itt, nincs valami ötleted…? Van ötlet, hát hogyne lenne. A másik fél végre elemében: ő is szóhoz jutott. Sőt. Egyből hatékonnyá minősülhet mint kreatív kapcsolati tőke. A szorongató léthajsza közepette látszólag megálltak egy pillanatra: a Hasznos Csapattag és a Modernkori Hősmenedzser. Valójában pörögnek most is tovább.  Útszéli spontán meatinggé fajulnak. Intenzív lakberendezési felsővezetői tréninggé. Azonnali ötletbörzévé. Csak úgy, mellékesen össze is dobnak itt, a pláza előterében, az én vadidegen orrom előtt egy háromperces otthon-projektet. Gondolom, később akad majd hozzá ab-ovo-exnej-menedzsment (avagy: hogyan lehet a házasságot rögtön válással kezdeni). Jöhet az instant vasárnapigyerek-workshop is (promóajándék: Vakondbőr tartásdíj-csekkfüzet). Vagy gyorsan kiírnak a mélygarázsba menet egy új tendert, formatervezett, külön gondozást nem igénylő, eleve csonka családokra. Eszméletlen jól passzolnak olyan lakásokba, amit senkinek nincs ideje még berendezni sem.

Körkörös idő

Erősen gyúrtam idén az adventre, már előre vártam a Várakozást. Végre valami szakrális, ami a hétköznapoktól elemel. Lelki szemeim előtt művészi asztaldíszek koszorús alakja lebegett. Lelki füleimmel szinte hallottam az éteri sercegést, amint a cukormáz a helyére csusszan, és harmonikus mintává változik a mézes sütemény felszínén. Ötlethadak sorakoztak a fejemben, az adventi dobozban Szentestéig minden napra kis elmélkednivaló ajándék Leánygyermek részére. A tökéletes vacsoraillat felszállásának pillanatában épp betoppanó Családfő víziója. És előbb-utóbb érkeznie kell a hónak is, ez a nyálkás eső csak valami otromba félreértés, mondjuk, legalább lemossa a ferde ablakainkat, már csak törölni kell rajta. Jöhet a mindent misztikusan körüllengő, súlyosan könnyed érzés, itt vagyok. Nagyon jó lesz ez az advent, nyitottam gondolatban a lelki ajtót, tárt karoknak éreztem magam, mocorgott odabent a megbékélő szív, készülődött a vendég- és ünnepvárás. Annyira sugároztam az éterbe az elő-előkarácsonyi eufóriát, rögtön az első csapat erre járó vírus komolyan is vette, micsoda engedjétek-hozzám-jönni-a-bárkit-hangulatban utazom. Meg sem kérdezték, szabad-e felcsöngetni ide betlehemmel, itthon van-e Katze, hozzanak-e néki is valami illendő macskainfluenzát, satöbbi. Se szó, se beszéd, a nyavalya fogta magát és családon belülre települt. Előbb a gyerekkel barátkoztak a vírusok: kaparászták a torkát, húzogatták a fülét, befogták az orrát. Föl-le tologatták a lázmérőjén a higanyszálat. Nem ezt ígérted, kiabálták aztán az őket felváltó bacik, úgy a harmadik hét nálunklebzselés után. Mármint nekem kiabálták, félig már valahonnan belülről. Azt ígérted, nem a nagymama lesz itthon bébiszitternek, amíg álnokul dolgozol, hanem Te, Személyesen, ez így azért nem fair advent. Van benne valami, még ha csak egysejtűek hányták is a szememre. Át is vettem a beteg Leánygyermek felett az ügyeletet, magam is egyre betegedőben. Persze, nem hittem, hogy ez tényleg így fog menni, pedig ment, folyamatosan, és én folyamatosan nem hittem el. Csak bámultam az eddig széttartó idő helyén támadó fegyelmezett körkörösséget. Mogorva ízű antibiotikumok jelölték ki a bűvösen kimért huszonnégy órákat. Csípős hangvételű orrsprayk választották el szigorúan a nappaltól az éjszakát, éjszakától a nappalt. Szabályos időközönként rituális melegítés járta át az orrmelléküregeket. Ismétlődő teafőzések mágikus köreit róttuk folyamatosan, mágikus illatokkal töltve a teret. A torokfertőtlenítést mindig rövid böjt követte. A nap végére a horizont összemosódott, s - mintha gongot ütött volna meg egy távol-keleti szerzetes –, minden éjjel pontosan ugyanabban a halálra fáradt időpillanatban kihullott kezemből egy könyv, egy vasalnivaló ruha, egy félig írt jegyzetlap vagy egy megsúrolt gyógyszeres kanál. Nem egészen így képzeltem a szertartásosan körkörössé simuló időt: ima helyett náthától zsongó fejjel, illatfelhők puha ölelése helyett köröttem összecsapó tárgyhullámokkal. Várva várt baráti, rokoni találkozókat orvoslátogatásra cserélve. Hótlan-csendetlen, felkotort tengerfenékre hasonlított a világ. S kénytelen voltam neki megadni magam, megadni mindannyiunk összes, méltó várakozásra gyűjtögetett, titkos idejét. Felemésztette, s most is kéri még, az összes eldugott percet, amit az idei adventre tartogattam. Nincs már mire tartogatni. A várakozásra várni az idő rabjává, beteggé tesz. S ha még a világ ellenében is várakozol: az időben, idővé porladva fogyatkozol. Vigye a világ, az idő az övé! Nem térek ki a sötét percek elől. A Fénybe még lassan és csendben sem ronthat be valami elől menekülve az ember. Az Örökkévalónak ott a hely mindig a szívben, az a folyamatos, a szent Jelen. Megvédeni mindentől bátran - s ő is megvéd mindent köröttünk és bennünk.  

Csillagközi idő

Töredelmesen bevallom: gyerekkori álmaim közt előkelő helyen szerepelt, hogy egyszer asztronauta leszek. Nem érdekelt a színésznőmesterség, a doktornéni-pálya, de még az ovis munkaerőpiac slágertémája, a királylány-karrier sem vonzott. Kizárólag a csillagos ég. Talán ösztönösen éreztem, hogy az egy főre jutó hülyék száma a galaxis bármely pontján kedvezőbb eloszlást mutat, mint a saját bolygómon. A nővérem elég hamar lenullázta bennem a lelkesedést. Egy tévéadásmentes hétfő délután bizalmasan, ám hidegvérrel közölte: a bal felső amalgámtömött nagyőrlőmmel esélyem sincs a kozmosszal köszönőviszonyba kerülni. Az SZTK-keretes szemüvegemmel pedig egy leselejtezett antigravitációs szimulátor közelébe sem engednek. Még Lajkakutya- jelmezben sem. Ha egyáltalán valaha nagy leszek, tette hozzá kegyelemdöfésképpen. Néhány nap intenzív orrlógatás után a csillagászlexikon-emelgető erőnléti edzésekről így nyergeltem át a sci-fik ovlasására. Elképzelhetetlen távlatok nyíltak térben, időben. Néhanap, mikor sikítófrászt kaptam a köröttem zajló-örvénylő, méltányolhatatlan anyagi világtól, a képzeletbeli űrkalandozás ideig-óráig felvidított. Harminc évvel később olvasom a hírt: a „nem is olyan távoli jövőben az ember a Marsra lép”. 2030 körül - idézem a cikket - „emberes küldetés” fogja érni a szomszédos bolygót. Még jó, hogy nem írták mellé, milyen emberes lépés lesz ez az emberiségnek. Gyerekként bizonyára kómába estem volna az örömtől a környező égitesteken viháncoló űrhajósok híre hallatán. Ma már sokkal boldogabb lennék - főleg így karácsony táján -, ha a marsbéli emberes küldetés krónikája helyett itt, a Földön mutatnánk a dolgainkhoz Istenesebb hozzáállást. Sokkal-sokkal Istenesebbet.

Kvízválasztó

 

Melyik hírességgel kellene összejönnöd 2015-ben? Valódi panda vagy, vagy csak egy kutya, akit pandakinézetűre festettek? Ilyen húsbavágó önismereti kérdésekre lehet választ kapni, ha kitöltünk egy (kábé kilenc kérdésből álló) tesztet az interneten. A közösségi oldalakon meg is osztható az eredmény. Így értesültem például, hogy az egyik ismerősömnek önzetlen szíve van. A másiknak viszont zöld színű (!) a neve.  Nem viccelek, erre is van teszt.

Sorozatfüggők se sírjatok: amíg újra feltűnnek a képernyőn a manhattani éjszakában körtúrázó szinglicsajok vagy az agyfolyató zombik, millió változatban tesztelhetitek, melyik karakter lennétek a kedvenc szériátokból. Gyengébb idegzetűeknek pedig ott A Mikulás melyik rénszarvasa… vagy a Melyik Disney-figura lennél?

Aki intim kérdések helyett a számokra esküszik, kilóra lemérheti, mennyire művelt. Ez úgy derül ki, hogy egy listán bejelöli az ember, a Stephen King (miért pont Stephen King?) által ajánlott 180 (miért pont 180?) könyvből mennyit olvasott. Én például csak tizenötöt. Igaz, mellette még vagy háromezer másik könyvet is, de ez elég szánalmas mentegetőzés, ha egyszer a tesztben egyik sem szerepel. Míg stephenkingi mércével mérve szénné égek a kémprogramok előtt, konstatálom, hogy ez a kérdőív-mánia tipikusan amerikai dolog. Esküszöm, semmi bajom Amerikával, azon kívül, amit nem tudok letagadni, bár onnantól, hogy lelkes, magyar változata is bőven akad az onlájn hülyekvízeknek, igazából mindegy is, mi folyik ott, a tengeren túl.   

A hazai oldalon például a legjobb kérdőívek rovat csúcstartója stílusosan a „Melyik országban kellett volna születned?”  című. Meglehetősen szilárd vagyok hitemben, miszerint pontosan abban az országban születtem, ahol kellett volna. Ugyanakkor az agyzsibbasztás olcsó trükkje komolyan felcsigáz, bevállalok egy próbát.

„Mi az, ami különösen idegesít?” Elsőre még nem jutna eszembe azt felelni: az ilyen ordas, ostoba kérdések. Itt még az indító válaszok is komoly pszichológiának festik magukat. „Nagy, nyitott terek.” „Sötétség.” „Nagy embertömegek.” Megfontoltan bökök a „nagy embertömegekre”, azok tényleg idegesítenek. Jöhet a durva mélylélektan, mindenre felkészültem. Nem, mindenre mégsem. „Az alábbiak közül melyik élelmiszert nem szeretnél semmiképp sem nélkülözni?” Lenyűgöz a tudományos szókinccsel összeházasított antimagyar nyelvhelyesség; nála jobban már csak a választás paradoxona. Komoly lételméleti dilemma, sőt, trilemma számomra, vajon csokoládé, rizs vagy sajt nélkül lennék képtelen elviselni e földi siralomvölgyet. Nem tudok dönteni. Merthogy teljesen egyformán elvagyok mind csokoládé, mind rizs, mind pedig sajt nélkül. Akár egyszerre is. Ilyen válasz viszont nincs! A teszt könyörtelen, addig nem enged tovább, amíg meg nem tagadom valódi önmagam. Itt a kutyát nem érdekli, hogy engem a hal, a kávé és a tejföl nélkülözése viselne meg leginkább, nemzetközi viszonylatban is. Ezen a ponton kéne gyorsan kiszállni. Úgyis tudja a teszt, amit én; menthetetlenül odatartozom, amelyik országba születtem. Azért beerőltetek egy rizses választ, találomra, mert gyötör a kíváncsiság. El is jutunk a mélypontig hamarosan. „Hiszel abban, hogy létezik olyasmi, mint a karma?” Ez a mondat konkrétan értelmetlen, cserébe viszont gondoltak az önerőből hülyékre is, megadva egy eldöntendő tesztkérdésre a visszakérdezés szőke lehetőségét. „Az egy indiai étel?” Csak abból gondolom, hogy komoly a felvetés, mert poénnak katasztrofális.

Már nincs hátra sok szenvedés, jön a végkövetkeztetés. Hong Kongban kellett volna születnem. Ott indiai ételektől nem kell tartanom (kár), legfeljebb a nagy embertömegektől. Hajlok rá, hogy a rizs (vagy a karma) miatt kaptam ezt az eredményt, már csak azt nem értem, mihez kellett a többi kérdés. Lefuttatom újra a tesztet, ugyanazokkal a válaszokkal egy percbe sem telik… Ezúttal Mexikóban kellett volna születnem. Harmadjára Franciaországban, majd az Egyesült Államokban. Nem tudom, ezek után milyen ország jött volna még ki. Van, amit a csúcson kell abbahagyni.

Küldetéstudatlanság

 

Giga-mega hipermarket. A kórboncterem-szagot árasztó hentespult felől középkorú asszony iszkol a műanyag-részleg irányába. Márint az olyan műanyagok felé, amelyeket nem álcáztak ehetőnek. Talán jótékony vödrök is akadnak. Háborgó gyomra épp félúton talál nyugalmat, egy polcsornyi Guttenberg-galaxis tövében. Kimerülten kapaszkodik az egyetlen, biztonságosnak tűnő Tolkien-kötetbe. Fitnorogva néz körbe: a választék silányságával verseng viszolygása. S egyébként is, ugyanabba a kosárba tegye az olvasnivalót, amelyikbe kefírt, vécépapírt gyűjtöget? Szórakozottan tapogatja a hobbitokról, tündékről lenyúzott sokadik keménykötést. Várja a család borsóra vadászó tagjait. Találomra belelapoz néhány kötetbe. Böngészi a színes sorok között, cikornyás címek alatt rejtőző semmit. Hirtelen apró köteten akad meg a szeme. Konyhai szakirodalomnak álcázott zsebmerénylet az emberiség ellen. Leszámolás a nagyi főztjével. Ezek a szerzők aztán nem vacakolnak. A témamegjelölés kész hadüzenet, véres húsvillákat idéző csatakiáltás. Az asszony lopva körülnéz, a tizenhétféle alufóliától, harminckétféle folyékony szappantól roskadozó polc mögül hátha újra a jakobinus diktatúra közeleg. Vagy a kommunista diktatúra. Vagy bármilyen diktatúra. Egyre mennek ezek. Mindegyik lobbanékony, hatásos kis jelszavakkal indult. Leszámolás emezzel, leszámolás amazzal. Eleinte csak könyvekben. Aztán az utcán, hangosan. Kiabálva, ordítozva, dühöngve. Végül emberekkel. Többségében ártatlanokkal. Az asszony gyomra összerándul. Két sorral arrébb sejti a gereblyéket. Ha kialakulnak a lövészárkok: utolsó vérig a nagyi főztje mellett kell harcolnia. A nagyin már nincs mit megvédeni, Isten nyugosztalja a nagyit, szerette őt is, a töltött paprikáját is. És más nagyik főztjét is szereti: a férje nagyijának a keze alól kikerülő húsleves a világ legjobb húslevese. És nem lehet hagyni, hogy a főztük áldozatul essen. Bárminek. Eszmei szinten sem. Mert előbb jönnek az ilyen szakácskönyvek. Utána majd országos szinten is betiltják a nagyik főztjét. És a főztjük mentén végül maguk a nagyik is be lesznek tiltva, valami futóbolond gasztronómiai forradalomnak indult vérengző mozgalommal. Rengeteg töltött paprika, rengeteg nagyi hullik el a csatamezőn. Mások nagyijai. Mindenki nagyijai. Nem lehet hagyni, meg kell előzni. Meg kell akadályozni. A család még nem ért ide a borsóktól, jó lesz igyekezni. Az asszony kapkodva nyúl a gyufás polcok felé. A kamerákkal mit sem törődve felkap egy skatulyát, remegő kézzel kibontja, kiszóródik néhány gyufa. Egyszerre négyet-ötöt megmarkol, ahogy sercen a doboz oldalán a láng, kissé meg is pörköli a kezét. Nem számít. Csak tűnjön a könyv a Föld színéről. Váljon hamuvá, szálljon pernyeként az újrahasznosított műanyag evőeszközök és a bűzölgő húsospultok felett. Lassan lobban a kis könyv, szívós műanyagból készült a borító. Ahogy megkapja a láng, rángatózva olvadnak a színes betűk. Pár pillanatra felvillan az előszó, az asszony nézi a betűket. Egy fél mondat kibukkan, tulajdonképpen semmi bajunk a nagyikkal, és szeretjük a töltött káposztát. Meg a mákos rétest. Az asszony gúnyosan elmosolyodik. Ő ugyan nem dől be ezeknek. Zavart akarnak kelteni, az amúgy is zavaros világban. Ég már a bevezető, lassan de biztosan, hamarosan utolsót lobban a Göngyölt borjúhús citrommal és mogyoróvajjal. Vegetáriánus töltelékkel megbolondítva. Egy húst vegetáriánus töltelékkel tenni bolonddá? Hát hová jut a világ? Meg kell ezt állítani. Az élete árán is. Ahogy a lángok tovaterjednek, valahogy nyugalom szállja meg. A veszélyes receptgyűjtemény első példányai már hamvadóban, de hadd égjen a többi könyv is, ami a gúlában érintkezett vele. Lángoljon a bolt, ahol árulják. Az emberek, akik vásárlás közben már mind látták: már beléjük ivódott a fertő. A biztonsági őrök közelítenek. Az asszony vet még egy elégedett pillantást a máglyára, majd kiszalad az oldalsó bejáraton. A férj a saját telefonjáról hívja a tűzoltókat. Szabadkozik. Szerencsére senki nem sérült meg. Két kisgyerek álldogál az elképedt, felháborodott vásárlók csoportjától kissé távolabb. Alig néhányévesek. A kisebb - épp hogy már járni tud - egy borsókonzervet szorongat. A rendőrség hamar beazonosítja az asszonyt biztonsági kamerák felvételéről. Menekülnie kell. Mégis, missziója mintha ettől kapna erőre. Útközben ámokfutóként lobbantja lángra a renitens szakácskönyveket áruló boltokat. Máglyára küldött receptgyűjtemények világítanak útjelzőként, amerre jár. Pár nap múlva már az egész kontinens, pár hér múlva az egész világ ismeri a nevét. Ekkor már időzített bombával és töltött paprikával harsog egy szakácskönyvkiadó tetején, a kéménybe kapaszkodva. Bámészkodó emberek, terrorelhárító egységek, riporterek, kamerák veszik körül a kiűrített épületet. Az asszony arról szaval milliónyi tévénézőnek, internetezőnek, hogy végleg eltörli a konyhai álforradalmakat. Békebeli békét hoz a fazék mellé. A bomba kicsit korábban robban, mint ahogy befejezné szónoklatát. Egy egészen kicsit korábban. Néhány évtized múlva, egy reggeli csevegőműsorban az egyik legnagyobb, legmodernebb, legegészégtelenebb ételeket kínáló gyorsétterem-láncolat tulajdonosnőjét faggatják elképesztő sikerének titkáról. A gyerekkoráról feltett kérdésnél hosszan elmereng: „Csak arra emlékszem, mennyire irigyeltem az óvodában, meg az iskolában a többi gyereket, akikre főzött az édesanyjuk. Bármilyen szörnyűséget, bármi ehetetlen vacakot. Az én anyám nem főzött nekem soha semmit. Meghalt, amikor kétéves voltam.”

 

 

Katze, az ajándék

Katze, az ajándék

Gyerekként nagyon akartam egy kutyát. Német juhászos poszterrel tapétáztam, a Kutyakalauzt szó szerint idéztem. Pedáloztam, hogy szakszerű ebtulajdonos lehessek. S havonta műsorra tűztem a könyörgést, előbb a mennybéli Mindenhatónál, majd a szülőknél. Hiába. Édesanyámék a kutyát kizárólag széles hasú kúriák, tornácos porták, Hortobágy-méretű puszták képi összefüggésében tudták értelmezni. Hetedik emeletre?! Nem vagyunk mi állatkínzók, hallgattam újra és újra.

Hegyvidéki rokonlátogatások alkalmával rendre felajánlottak nekünk egy adag macskát. Elvitelre, hagyma-csípős mellé. Mindannyiszor udvariasan vissza illett utasítanunk. Pedig kutya helyett ekkor már egy fél macskával is beértem volna. Hiába. Sosem hittem, hogy valaha véget ér a négylábúmentes gyerekkor. Pedig véget ért, minden hazatéréskor szembesülök vele, midőn Katze cica a bejáratnál nyakamba veti magát, kieresztett karmokkal igazolva heves ragaszkodását.

Nem tudom, hivatalosan mennyi időbe telik összehaverkodni egy macskával, nekünk az építészet jelentősen megkönnyítette dolgunk. Padlástéri otthonunk tervezője ugyanis eldöntötte: a függőleges állású ablak nem humán létfeltétel. Nem is jutott a lakásunkba egy darab sem; kizárólag a nyeregtető dőlésszögén át ellenőrizhetjük a külvilágot. Megbékéltem sorsommal: tetőablakhoz nem jár otthonos belső párkány, amire a Hamvas-életmű 10. kötete mellé méhviasz gyertyát, gőzölgő teás bögrét és egyéb női hiábavalóságokat pakolhatok. Elfogadtam: kívülről elmarad a hagyományőrző muskátlis láda. Beletörődtem: a kistérségi madárpopuláció számára rézsút üvegtábláink nyilvános dizájn-WC-ként üzemelnek. Alázattal viseltem: míg nőismerősök függönykölteményeinek színe a szőnyeggel, stílusa a fotel karfájával harmonizál, nekem a tologatós egyenrolók és a barkácsmód felszögezhető tüllcsíkok maradnak (inkább lemondtam róluk). Katze érkezésével a krónikus függönyhiány új értelmet nyert. Lakberendezésileg hendikepes háziasszonyból egy csapásra átléptem a macskájával remekül kijövő gazdi státuszába. A macska ugyanis egy dologra nem tud foggal-körömmel felkapaszkodni: arra, amit nem talál a lakásban. Szétszaggatott selyembrokát? Lerántott karnis? Katzéval nem ismerjük ezt a konfliktusforrást. Isteni bónusz a habos torta tetején: a macska még színben is jól megy a kanapéhuzathoz.

E kedvező indítás – és Katze varázsos személyisége – sok apró, létmódbeli különbséget tompított köztünk. Sejtettem például, hogy macskát tartó embernek előbb-utóbb macskaszőrös lesz a pulóvere. A füle. Kedvenc takarója. Hűlni kitett ebédje. De olyan univerzumig sosem merészkedett a fantáziám, ahol macskaszőr bukkanhat fel az eddig olvasatlan könyvben. A 125. és 126. oldal között. Vagy a tőzegáfonyás teafilterben. Bontatlan tusfürdőben. Meg kellett ezt szokni, miként a spontán Katze-történéseket is. Amikor egy perccel indulás előtt teszi le voksát a WC-ben. A tiszta padlóra, közvetlenül az alom mellé. Meg kellett szokni az időről időre görcsbe ránduló gyomrot: Katze elveszett. Szublimált a zárt lakás közepéről. (Valójában fekvőhelyet váltott, és beleolvadt a környezetbe). De a legbénítóbb érzéstípus a „semmi kétség: elrontottuk a macskát”. Például az eleje vérzik, a bemeneti nyílásnál. Hátat fordít, a sarokra fókuszál, közben elszántan köpköd a padlóra, mint egy kivénhedt futballhuligán. Lányom szerint valami csont jött ki belőle. De nem vágtam szájba, anya, esküszöm, csak kicsit játszottunk. Ránézek a gyerekre. Sosem szokott szájba vágni senkit. Próbálom nyugtatni: valószínűleg nem ő helyezte üzemen kívül a macskát. Annak a jószágnak, aki a gyermeki átlaggyömöszöléstől apró darabokra esik, Isten bizonyára másfajta sorsot szán. S ha az Úr mégsem így tervezte, kizárásos alapon még én is lehetek a hunyó. Pörgetem is a fejemben a menüt, mit tömtem legutóbb Katzéba, amitől nemcsak akut gyomorvérzést kapott, de visszaúton még a torkán is akadt. Zacskós csirkefilé, halfilé, zacskós. Nem túl változatos, aláírom, de jelenleg nem áll módomban külön szakácskodni rá. S hát elég szűk a világpiaci kínálat junior macskamenü témakörben. (Na jó, lenne még a zacskósnyúl, meg a zacskósbárány, de azokat közérthetően ottfelejti a tányéron). Nyúlós állagú űrhajóskaját fogyaszt tehát, puha egyenkocsonyát. Nemhogy csont, még hús is alig akad abban. Más tehát a bajforrás. Legót, pónipatkót, ceruzahegyet a gyerek csak felismerné, félig emésztett alakban is. Hova is köpte, amit köpött? Az előbb még itt volt, a padlón, ilyen pici izé, háromszög alakú, aggodalmaskodik a gyerek. Fixírozzuk a macskát, a hidegburkolatot, amire eregeti szakszerűen a véres nyálat maga előtt. De amúgy jól van Katze, nem úgy fest, mint aki beteg, néz rám szorongva a lányka. Várja az anyai megerősítést, nekem viszont kevés a tehetségem hollywoodi stílusban. Több évtized alatt sem sikerült még egy pánikolónak sem olyat ígérnem, hogy „minden rendben lesz”, „megcsinálod”, „át fogjuk vészelni”. Most sem jön a számra, hogy tutira megmarad a macska. Őszintén: fogalmam sincs, ilyet még nem pipáltam. Kazte ráérősen, egykedvűen nyáladzik. Semmi fájó vinnyogás, mint mikor télen beakadt a lába a karácsonyfaizzók huzalkötegébe. A padlón időközben megtalálom az elhullajtott izét. Szúrós, kicsi, fehér. Katze hirtelen produkál magából egy másik ugyanilyet. Miután befejezte a műveletet, elégedetten tátogatja véres száját. Ahonnan határozottan hiányzik két apró, hegyes fog. Összenézünk a kölyökkel. Már csak az a kérdés, ez vajon mennyire normális? Miután úgyis totál leégtünk állattanból, bátran jöhet a google, macskapontlapponthu, még a gyakorikérdések sötét alvilágába is leszállunk. Számolgatjuk Katze életkorát, aki már békésen mozizik a ferde ablakban. Épp idejében hajította el a tejfogait.

Kezdeti macskaismereti hiányosságaink mentségére legyen mondva: Katze nem tervezett családtag. Röpke negyedóra alatt landolt mindennapjainkban, gyorstalpalón kellett felkészülnünk belőle. A dolog úgy adódott, hogy a hobbitelken gyanúsan elszaporodtak az egerek. Vegyi fegyverek alkalmazása helyett célszerűnek tűnt beszerezni odakintre néhány macskát. Volt némi homályos pont a stratégiában, például mi fogja a bio-egérirtókat a kerítésen belül tartani? S főként ki fogja az ott élő két bohém komondor és a kamasz német vizsla figyelmét a zsír új macskákról annyira elterelni, hogy örömükben ne nagyon tépjék szét őket? Vagy legalább ne azonnal… Állatos ismerősök elő, közvélemény-kutatás indít. Jöttek is csőstül az egymásnak ellentmondó városi legendák. Falusi babonákkal megspékelve. Interneten, élőszóban. Végül egész komoly tábor állította határozottan: addig köll a friss macskát a háznál lévő kutyákkal megismertetni, amíg tejszagú. Akkor a régi kutyák biztosan elfogadják az új jövevényt. (Vacsorára, ezt nem tette hozzá senki.) Felbátorodva kerítettünk két kölyökcicát. A precíz beszoktatási művelet ellenére egyikükkel mégis megtörtént a baleset. Még csak haragudni sem tudtam a kutyusokra: játszani akartak. Életem első, észvesztő sírásói tevékenysége következett. A tehetetlen, tiszta düh kihajtott a folyópartra, forgatta kezemben az ásót, hányta a földet. Éreztem a senkit nem vádló, természetesen fájó indulat markolását, termékeny ízét. A fekete rögök közt, a nyirkos ég alatt. Az állati ösztönök kendőzetlen munkáját, a nagy körforgást megpillantva én is a természet rendje szerint kezdtem működni. A céltalanul előtörő erők azonnal irányt kerestek. A feltoluló tehetetlen harag pusztítás helyett rendteremtésbe fogott. Kezeim maguktól dolgoztak, temettek, imádkoztak. Kívülről láttam magam, amint szó nélkül felnyalábolom a kamrából a vizes tálkát, pokrócot és az életben maradt cicát. Hazajött velünk, a ferde ablakok alá. Most is itt ül az ölemben, néha belenyúl a monitorba. Bebújik a számítógépes polcra, ölelgeti a modemet, dorombol neki. Ahogy a lányom mondja: zúg a macska. Él. Egeret ritkán fog, a billentyűzetre fekve pont eléri.

Mert Katze (a zúgáson kívül) ideje nagy részét lehetséges pihenőhelyek tesztelésével tölti (eddig minden vízszintes felület jó eredményt ért el nála). Aktív programból a konyhai teremfoci és az érintő fogóval kombinált bújócska vonzza. Legkomolyabban vett elfoglaltsága azonban a reggeli utáni mozizás. A matiné témája a (ferde) ablakból figyelt külvilág. Hálás közönség, minden érdekli. A szemközti óvodaudvaron pattogó alacsony emberek és gömbölyű labdák. A madzagon vonszolt kétlábúak, akiket ugató négylábúak rángatnak maguk után. Persze, meglehet, hogy Katze titkosügynök. Ártatlan nézelődést színlel, közben rejtett üzeneteket dekódol a világméretű chemtrail-támadások égre rajzolt jeleiből. Októberi eperérést okozó HAARP-akciókat ellenőriz. Gyanús országok kémrepülőit regisztrálja fejben. Biológiai fegyverhordozókat figyel meg, különös tekintettel a szárnyuk alatt madárinfluenza-vírust utaztató duci galambokra. Ez utóbbiakat különösen mély szakértelemmel szemléli. Katze igen megbízható ügynök: eddig még nem tudtunk kiszedni belőle egy szót sem a legvadabb összeesküvés-elméletekről.

Amíg ő kémkedik, én cikket olvasok a zseniális képeket festő autista kislányról. Akinek mindennapjait egy macska segíti. Közös fürdés, művészkedés, biciklizés az állattal. Katze is komoly terápiás feladatokat lát el nálunk, talán nem is tud róla, mennyi jót tesz velünk. Arcüreggyulladás idején három napig mászkáltam a doromboló állatot a fejemhez szorítva. Orrspray nem használt, belőle meg amúgy is áradt a fölös zúgás, gyógyító frekvencián. Nem is kellett végül antibiotikum. Más alkalommal a konyhából hallgattam végig, amint lányom komplex világdiagnózist zúdít a macskára. Sok feldolgoznivaló akadt, majdnem egy fél órát tárgyaltak a (macskához színben passzoló) kanapén. A gyermek öt centiről szemébe nézett Katzénak, majd közölte: ez egy jobbikos macska. Magához ölelte az állatot, és komolyan faggatni kezdte. Tudod, ki az a Vona Gábor? Most jön a vallatás! Na? Ismered? (Miau). Ezzel nem megyünk sokra. (Miau). Végre bevallottad: jobbikos tag lettél!!! Most megvallatjuk, ismered-e Orbán Viktort? Na, ki az az Orbán Viktor? Gyurcsány Ferenc? Medgyessy Péter? Bajnai Gordon? Tudod, ki az Karácsony Gergely? Schiffer András? Morvai Krisztina? Mit hallottál róluk? És Murienikő? Lédigaga? Tudtad, hogy ő leszbi? És Pitbull? Ő meg meleg. És Britniszpírsz… róla meg nem is beszélek. Tudtad, hogy ez a mandarin honnan való? A génmódosított tehenek földjéről. Ahol kénsavval kezelik a génmódosított teheneket és csirkéket és malacokat. És te is génmódosított leszel, ha odamész.... És így tovább. A kibeszélős terápia végeztével szépen leteszi a macskát. Kicsit járkál, újra felveszi, megszeretgeti: Bocs az előbbi tárgyalásokért, kissé zaklatott voltam. Katze békésen dorombol, lehunyja a szemét. Elnyeli a szőnyeg alá söpörhetetlen, civilizatórikus sötétségeket, a sok zavart az erőben. Csendben gyógyítja az érthetetlen, őrült világot, a gyerekhez simulva.

(Megjelent a Barikád Magazin 2014. október 16-i számában.)   

 

 

Itthon vagyok

Itthon vagyok

 

Internetes közösségi oldal. Fiatal hölgy a fotón. Minden jel arra mutat, hogy a másod-unokatestvérem. Egy magyar, aki külföldön él. Melyikünknek nincs ilyen rokona, legyinthet keserű mosollyal bárki e hazában. Hisz naponta tucatjával zárják életüket bőröndbe a fiatalok, hogy iszkolva elhagyják a süllyedő országot. Gazdasági tömegmészárlás mártírjaként nyomorodni itthon hősiesebb dolog? Nem hinném; bár nekem a sors másfajta kérdéseket, másfajta válaszokat adott.
A rokonomnak is: ő nem itt született. Az egyik képen helyes kislányt ölel. A másik fotó homályos, de ő az, kétségtelen. Egyszer ott aludtam a szobájában. Külföldön. Akkor még ő is kislány lehetett. Olyasforma, mint akit a képen – felnőttként – átölel. Személyesen nem találkoztunk, épp nyaraltak a családdal. Sajnálták, hogy elkerültük egymást. Nagymamám öccse vigyázott a házukra, örömmel adtak szállást. Érezzük magunkat otthon! Ők vajon otthon érzik magukat egy másik országban? Végig ez járt akkor gyerek-fejemben. Mindent emlékezetembe véstem náluk, egy hétig szívtam magamba az otthonuk tiszta illatát. Hallgattam külföldiek közt a hibátlanul megőrzött magyar szót. Nagymamám öccsének szeretetteli hangját. Sógornőjük szelídségéből, s az ő lányaitól: anyám unokatestvéreitől mi bölcset tanultam! Ők voltak a biztonság a turista-lét közepette. Beleborzongtam: ők éjjel-nappal, bajban-örömben ezt jelentették, jelentik ott egymásnak. Valahová tartozást. Nem egy héten, hanem évtizedeken át. Mi pedig az elhagyott hazát vittük oda. A családot. Ahogy anyám unokanővére nevezte: a láthatatlan gyökereket. Találkozásokban szavak, érintések, mosolyok: életek cserélődtek.
Nézem a monitort, sok-sok év után. Másik fotó. Idős néni fogja egy kislány kezét. Háttal állnak a szemből sugárzó napban, az exponálás kiadja az alakok jellegzetes kontúrjait. A kép felett szív, mellette angolul: forever. Hogy a világ minden sarkában megértsék, mit jelent az öreg és az apró gyerekkéz összefonódása. Talán a kislány az előző képről. Talán az egykori gyerek. A néni alakja fájdalmasan ismerős. Nem rég könnyek nélkül fuldokoltam a párnában, mert megtudtam, hogy meghalt. Csak néhány személyes alkalom, csak pár levél adatott meg nekünk – angyalsága mégis beragyogta kamaszból felnőtté válásom idejét.
A férje katonatiszt volt: a nagyanyám bátyja. Az egyik székely határőr-zászlóalj parancsnoka. Szinte magam előtt látom. Az ablak mellett ül, jegyzetel, naplójában taglalja, melyik irányból zárható ki a románok áttörése. Nagyanyám is az ablaknál ül, épp ugyanakkor, a Zemplénben. A fronton lévő bátyjára gondol. Aztán az öccsére, aki egész nyáron katonai repterek földjét egyengette. Nagyanyám kinéz a kertbe, ott játszanak a gyerekek. Édesanyám is köztük botorkál. Szalad velük a Zsuzsi kutya. Gyönyörű magyar vizsla. Nagyapám vadászebe. A gyerekek néha meghúzkodják a farkát, a Zsuzsi fel sem veszi. Türelmesen odébb kocog. Hol van már az a bohém kölyökkutya, aki dédapámék gyógyfürdőjében apportírozta a szállóvendégek harisnyáját, papucsát. Most a kapu felé orront, nagyapám ilyentájt szokott megjönni. Nyikordul is a kovácsoltvas, paskolás a fül mögé, megvan a gazdi. Nem sejti a Zsuzsi kutya, hogy nem lesz több közös vadászat.
A gyerekek visítoznak, nekiesnek a verandán a maradék dinnyének. Édesanyámat félretolná a két bátyja: „Maga csak egy lány, maga később jön!” Nagymamám odabent feláll, hogy jobban lássa, mi a következő visítás tárgya. Megszédül, az ablakpárkánynak támaszkodva számolgat magában. A három csemete hangja száll az udvar felett. Odaképzeli a negyediket. Elfér. Még kettő is. Múlik a rosszullét. Csak a világban ez a kis, büszke ország, ez hogyan fog elférni. Az élet a halállal hogyan fér meg. A jó a rosszal. Postás jön, levél a rokonoktól. Közeledik a front a Keleti-Kárpátokhoz. Nagymamám sógornője akkor indul útnak, mikor négy kilométer közelségbe érnek a harcok. Vajon találkoznak még? Kergetőznek együtt valaha anyámék és az unokatestvéreik?
Zsuzsi kutya hétről hétre feszültebben ébred. Odabent csomagol nagyanyám. Pocakos lekvárok, befőttek ládába, borsó, bab, lencse zsákokba kerül. Meleg ruhácskák télire. Zsuzsi a sarokba húzódik. Alig eszik valamit. A gazdája Pesten. Behívták tartalékos tisztként minisztériumi munkára. Nagyanyámék hozzá készülődnek, és a fővárosban élő rokonokhoz. A légi csatáktól talán jobban védve lennének a kis hegyvidéki városban, mégis a szőnyegbombázásnak, ágyúzásnak kitett Budapestet választják. A közelgő démoni szovjet hadsereg „felszabadító” indulatainál égen-földön nincs mitől jobban rettegniük. A várandós asszonynak, meg a három apró gyereknek.
A pesti bérház udvarában a falnál szőnyegporoló áll. A szomszéd épület függőfolyosóján egy kislány körbe-körbe rollerezik. Anyám megigézve bámulja. Hetven év múltán is éles a kép. A Zsuzsi kutya hiányzik, ő nem jöhetett Pestre.
Nagymama öccse még otthon, a bodrogközi tanyán. Bezártak az iskolák, nincs hol befejezze utolsó tanévét. Otthon segít a ház körül, az egyre agresszívabb munkásaikkal hadakoznak. A kertész, pár hete még nyilaskeresztes, hirtelen beállt a kommunista pártba. Be akar költözni dédanyámék házába. Pár napon belül úgyis itt a Vörös Hadsereg, röhögi. Dédanyámék az utolsó Pestre induló vonattal hagyják maguk mögött a letűnő világot. Bekopog velük a december a fővárosba. Nagyanyám öccse ekkor áll be önkéntesen a hadseregbe. Szüléje utolsó integetését viszi magával cseh földre. Onnan tovább a világba. Örökre.
Nagyanyám bátyja a vesztett háború józan tudatában rohan a fővárosba, kimenekíteni szeretteit. Még pár nap, és bezárul az ostromgyűrű. A katonatisztek hozzátartozói mindent felülmúló megtorlásra számíthatnak. Szorongva indítja családját Nyugat felé, ő visszatér egységéhez. Nagyanyámék a szűk, pesti pincében, a rokonok háza alatt. Már mindent elvittek a szovjet katonák, ami mozdítható. Jönnek, szednék össze a spájzban az ennivalót. Öregek, gyerekek szigorúan beosztott falatja az éhínség közepén. A kicsik már így is folyton kiszedik várandós anyjuk kezéből a neki járó extra tejadagot. Ha az ételüket elviszik, éhen fognak halni. A katonák mustrálják a készletet. A kívánatos lekvárral kezdik a próbát, egyikük találomra lekap egy kis csuprot, átböki a celofánt. Lenyalja az ujját. Undorodva hajítja el a zsákmányt. Köpköd, kiabál, oroszul káromkodik, milyen szart esznek ezek, nem kell tőlük semmi. A banda elvonul. Nézi a család a csodát, a megmaradt összes élelmiszert. Aztán az eldobott corpus delictit. Az összes közül az az egyetlen üveg lekvár volt penészes. Nagyanyám öccse halad Nyugat felé. Drezda bombázása mellett éjszakázik.
Zsuzsi kutya a Bodrog-közben keresi gazdáit. Az állomásfőnökék minden nap látják, amint a vizsla elindul otthonról, a megállóhoz megy és várja a reggeli kisvonatot. Felszáll. Leutazik a tanyához. A magas töltésen, a kanyar után leszáll. Jól ismeri a járást, nagyapám ide udvarolt nagyanyámnak; Zsuzsi kölyökként gyakran futkosott mellette végig a fák között. Most szomorúan kocog az ösvényen. A tanyán maradt idős alkalmazottak rácsodálkoznak, megpaskolják Zsuzsi nyakát. Széttárják karjukat. Nincs itt senki más. A kutya bejár minden szegletet. Csalódottan visszaüget a vasúti megállóhoz. Órákig vár a vonatra egyedül. A kalauz messziről jelez, akadt egy felszálló. A szerelvény lassít. Az öreg vizsla visszazötykölődik a városba, a házhoz lohol. Sehol senki. Másnap a vasutasok kora hajnalban már újra az állomáson látják. Megint várja a kutya a kisvonatot, felszáll, utazik. Ez így megy nap nap után, hosszú időn át.
A tél tavaszba fordul. Pesten már a vég közeleg. A minisztérium költözködik. Felajánlják mindenkinek, hogy családostól mehetnek külföldre. Nagyapám azt mondja, Magyarországról ő sehova. Itt az anyja sírja. A családja. A hazája... A rokonság másik része Nyugat felé tart. A zászlóaljparancsnok keresi feleségét, gyermekeit. Az apró, törékeny, de erős asszonyka, két kislánnyal az oldalán, eggyel a szíve alatt férje nyomát kutatja. Katonavonatra fel, tehervagonból le. Nyomukban jár a halál. Osztrák parókián kapnak szállást, távozásuk után egy nappal bomba dönti romba a paplakot. Állomásról állomásra araszolnak, gyalogszerrel a hidegben. Újabb vonat. Nagymamám bátyja és családja egy irányba tartanak, néha ugyanazon város utcáin lépegetnek, anélkül, hogy tudnák. Egy másik vonat, messze tőlük Kelet felé halad, anyámék marhaszállító vagonban utaznak haza Pestről. Dédanyám sűrű fésűvel szántja a gyerekek haját, tetvesség ellen. Édesanyám haja hosszú, születése óta nem vágták. Sokáig tart a fésülés. Ausztriában, Knittelfeld után a gondviselés egymás mellé vezet két vonatot, párhuzamos sínen vesztegelnek az apró állomáson. Az egyik vagon szűk ablakán kikukucskál egy kislány, s felkiált: Apuka! Ott van Apuka! Édesanyja el sem hiszi. Bohó gyerek, persze, hogy hiányzik az apja. Hónapok óta nem látták, s talán sosem fogják többé. De mégis. Isten úgy akarta. Nagyanyám bátyja a családjára talál, hogy aztán újra elváljanak, s majd újra egymásra találjanak megint.
Nagyanyámék hazaérkeznek, az intarziás szekrény, ebédlőbútor az udvaron. A gyerekszobából, konyhából semmi nem maradt. Az ágyakat az oroszok föltüzelték, némelyiket szintén az udvarra vitték. A Zsuzsi kutya elveszett. Senki nem tudja, mi lett vele. Nagyanyám öccse Dél-Németországban találkozik a bátyjával. Ezer kilométert gyalogolt, át a totális háborún. S még mekkora út áll előttük. Csak a messzi jövőben tér majd vissza egy-egy családtag a szülőföldre. Látogatóba.
Nagymamám lelke és tudata lassan őrlődik fel az évtizedek alatt, belehomályosul a veszteségek fájdalmába. Mennyien elmentek mellőle. Ki így, ki úgy - számára megbocsáthatatlanul és értelmetlenül. Hallgatag húgát egy elmebeteg férj vitte sírba, még a háború előtt. Erős és vidám bátyját, s féltve dédelgetett kisöccsét, kit egykor karjain hordozott, elvágta tőle, idegenbe szórta egy hazát, nemzetet vesztő háború. Felvidéki szülőhelye végleg más ország térképére került. Egy aljas rendszer méltóságában alázta férjét, lassú mérget csepegtetve mindennapjaiba; nagyapám őszinte, tiszta szíve végül megszakadt. Drága nagymamám cipelte ezt a keresztet. Hosszú életet, hosszú penitenciát szabott ki rá a Mindenható. Mindenki helyett vezekelt és szenvedett. S közben helyt állt a gondjaira bízott itt maradottakért. Halálos ágyán már jobbára önmagát sem ismerte fel. Anyám fogta a kezét, simította ezüst haját, s ő nem tudta, hogy a lánya szól hozzá. Tudata az utolsó hónapokban furcsa dimenziókat utazott át, összefüggéstelen foszlányokban dobálva vissza a túlpartról a szavakat. Ám a vég közeledtével váratlanul kivilágosodott tekintettel mélyen az időkbe nézve felsóhajtott. Hangja is másként csengett, nyugodtan, bölcsen, szomorúan. „Vajon ki veszített többet? Aki elment, vagy aki itt maradt?”
Nézem a képet, a távoli rokont az interneten. Bármikor megszólíthatom. Nem érzem vesztesnek egyikünket sem. Körém gyűlnek, láthatatlanul, mindannyian. Nem érdekel, mitől fosztott meg kívül az élet. Az érdekel, amim belül van, ami vagyok. Ami egyikük nélkül sem lehetnék. A láthatatlan gyökér, ahogy édesanyám unokanővére nevezte, eltéphetetlen, erős. Érzem, ahogy őket mesélem. Az itt maradottakkal, a máshol élőkkel, az eltávozottakkal örökre összeköt. A láthatatlan gyökér nem a földbe kapaszkodik. Az egekből száll alá, úgy fonja be, úgy tartja meg ezt a darabka földet. Rajta engem is. Bennem mindnyájukat. Itthon vagyok.  

 

(Megjelent a Barikád Magazin 2014. szeptember 4-i számában.)   

 

 

Elmúlik

Elmúlik

Faluhelyen kis társaság gyűlik össze. Táborozó városi gyerekek, szülők, helybéliek találkoznak. A kisebbek játszanak, a nagyobbacskák kíváncsiskodnak. Ismerkednek. Egy teltkarcsú, falubéli fiatalasszony karján, lábán, s egyéb testhelyeken tetoválások villannak elő. Hatalmas szirmú virágminta a boka fölött. Gótikus formájú betűk a csuklón. Az egyik kiskamasz lány érdeklődve figyeli. – Mi van a kezedre írva? – A hölgy - válasz helyett - felmutatja az alkarját. Mintha tabu lenne a néven, nem mondja ki, csupán mágikus mozdulattal odatartja az írást a beavatandó fél orra elé. Úgy, hogy azért mindenki más is jól lássa. Egyetlen, tintakék szó az ütőér fölött, szépen olvasható: Elmúlik. A lányka némán betűzi, mozgó ajakkal. Tizenhárom sudár éve csodálkozva közelebb hajol, szemöldöke zavart ráncba fut. Egy pillanat az egész; láthatóan nem tudja hova tenni az üzenetet. Talán ha olyasmi lenne a bőrbe vésve, hogy LOVE. Vagy PEACE. MUSIC. Hidrogénszőke énekes csajszik vagy kölyökképű filmsztárok művészneve. Egyszarvú hátán szuperhős, amint átugrat néhány kontinens fölött. Az világos képlet. De mit kezdjen saját anyanyelvén egy szimpla ikes igével, mely a létezés és a történés határán billeg? A tetkótulajdonos megtöri a csendet, hátha segít a megfejtésben. - Minden elmúlik. Nem? - és derűsen mosolyog. Titokzatosan. Senki nem kérdez, nem szól. Mágikus a csend. Itt sűrűsödik a létezés misztériuma. Az elmúlik, súlyos szó. Hát még a minden. Klímaváltozás lesz. Nagyon nagy hőség. Vagy nagyon nagy hideg. Aztán elmúlik. Szökőár. Elmúlik. Talán háború. Aztán elmúlik. Mint minden háború. Jön a béke időszaka, hosszú vagy rövid - elmúlik. Atomtámadás. Szürke hamufelhő. Nukleáris tél. Elmúlik. Élelem híján egymást harapdáló túlélők. Fájdalom. Elmúlik. Lelkiismeret-furdalás. Elmúlik. Földbe csapódó meteorraj. Világvége. Elmúlik. Minden elmúlik. Erre gondolt? Mindenki mindenére? Vagy a saját maga számára mindent jelentő mindenre? Képzelt riport keretében faggatják a jelenlévők a saját lelkükben lakó, mosolygó falusi asszonykát: vajon minek az elmúlása volt (van, lehet) oly meghatározó, hogy az ember a bőrébe véseti? S mi járhat a fejében annak, aki valóban magára írta a szót? Talán családi tragédiák emléke tanította a józan bölcseletet: a rosszat ki lehet bírni, ki kell bírni, mindent túl lehet élni? Ne félj, nem fáj örökké. A borzalmakból is van kiút. Vajon ezt olvassa ki az asszonyka a saját karjára pillantva, mikor a falu határában dolgozik? Mikor kisgyermekkel az ölében mesél, vagy a tésztás fazék felett görnyed? Netán egy szép szerelem súgja a figyelmeztetést az őszi avarba hullás kötelező ígéretéről? Ókori filozófia vegyül a szénaboglya illatával? Óvatosságra inti az ifjúkort: az emelkedettség, a gyönyör pillanatában se feledkezzen meg arról, hogy a boldogság érzete – miként az ártéren átvezető földút – könyörtelenül véges? Olyasmi ez, hogy itt ülünk a teraszon, és holnap már nem ülünk itt pont mi, pont ugyanígy. Nem lesz még egyszer ez a mai nap. Elmúlik. És még rengeteg nap elmúlik. Ugyanígy. Ezek a teli szájjal dinnyét tömő, papírsárkányt hajtogató gyerekek elmúlnak gyereknek lenni, és kiteljesedett vagy idegbeteg felnőttek lesznek. (Rajtunk múlik, elmúlik.) A felnőttségükön túl majd végtelenül magányos vagy végtelenül bölcs öregek válnak belőlük. Vagy a kettő között bármi. Aztán az ő idejük is elmúlik. Ezek a magas fák sem lesznek itt; emlékszem, amikor még nem voltak, amikor még romos épületek, kerítésdarabok omladoztak oldalt. Aztán egymásra számító, egymásnak fontos emberek jöttek, cselekedtek, és elmúlt a fátlanság. És elmúlt az üres romosság korszaka. És most van helyette épület, játék, együttlét, ég előtt hajbókoló rezgőnyár. A falubéliek sem jöttek át régebben, de az az idő elmúlt, a távolság időszaka. És most itt vannak. Csúnya vihar volt tegnap, elmúlt. Holnap is lesz, a holnapi is elmúlik. A kiskamasz lány azt válaszolta előző este a felnőttek kérdésére, még nem tudja, volt-e szerelmes. A felnőttek azt mondták erre, ha nem tudja, volt-e akkor még nem volt. Elmúlik az az idő, amikor nem tudja, milyen a szerelem. Amikor tudni fogja, boldog lesz. Kimondhatatlanul. Atán elmúlik. Fájni fog. Kimondhatatlanul. Az is elmúlik.  A hölgy derűsen nézi a kislányát. Egy szerelem gyümölcsét. Vajon a szerelem elmúlt? A kamaszlány tekintete már máshol jár, repdeső kíváncsisága újabb érdekes tárgyat keres. Nevet. Nevetnek. Az egész világ egy hatalmas felfedezés, ha elmúlik, ha nem. Ebben a pillanatban nem érdekes. Tovább folyik a beszélgetés, esőről, dinnyéről. A tetovált kéz tesz-vesz, ölel, rajzol, néha még felvillan egy-egy pillanatra a titokzatos szó. Egy amerikai történet ugrik be, egy könyvből. Arrafelé akad olyan ember, aki sportmárkajelet tetováltat a hasára. Például egy karcsú pipát. Az illető minden zuhanyzásnál, öltözésnél, mikor megpillantja a jelet önmagán, eszébe jut, hogy „Just do it”. És ettől tevékenynek és okénak érzi magát. Élnek emberek ezen a bolygón, akik multicégek logójával ösztönzik magukat életre, cselekvésre. Mások meg azzal barátkoznak, egy másik földrész közepén, hogy elmúlik.  A rossz – elmúlik. A jó – elmúlik. Mantra lesz az elmúlásból, addig olvassa, addig mondja az ember, amíg se nem jó, se nem rossz szó, csak egy egyszerű ige marad. Létezés, történés határán semlegesen billegő.  

 

Zene

 

A nyári vakáció idejére bezárt zeneiskola előtt haladok. Minden csendes, nem lógnak ki bohókás, zilált dallamfoszlányok az ablakon. Forró pára ül a sudár fák törzsén. Feszítő a némaság. Lassan itt a beiratkozás, villan be a naptár, ne felejtsük otthon előkészíteni a papírokat. Itt tanul a lányom, ide jártam én is valaha, éveken át, heti kétszer, délután. A hangszer megszólaltatásán kívül annyi minden mást megtanulni. A tanítványokkal egyenként foglalkozó tanár néni somolygó figyelmét. Humorba mártott, kritikusan őszinte világát. Azt, hogy nemcsak dajkás ölelésből csordulhat ki szeretet, hanem átperzselhet a viccesen dorgáló szavakon, a szigorú fejcsóváláson is. Félreérthetetlenül. Megtanultam a gyakorlás néha idegtépően unalmas, önfegyelmező erejét. Az egyenként kitapogatott hangjegyekből lépésről lépésre felépülő dallamot: visszamenőleg (és előre is) értelmet adott a (néha idegtépően unalmas) gyakorlásnak. Felismerhetővé tette, hogy az anyag világában képesek vagyunk bűntelenül, károkozás nélkül teremteni, formálni, alakítani. Később megtanultam az egymáshoz alkalmazkodó szólamokat. A közösen alkotott harmóniát; az erre való hajlandóságot, készséget. Reflexszerűen velem maradt a szomjúság iránta. A zene akkoriban soha, senkitől nem választott el, mindig csak összekötött. Ezt idézem föl, ezt keresem benne mai napig. A létezésben is. Az alá-, fölé-, mellérendelődés tiszta, éteri játékát. Ahogyan hangszer hangszerrel, szólam szólammal, lélek lélekkel találkozik. Most csend van. A csendben is ott lapul minden hang. Nézem az épületet, emlékezem a szerelmeket, barátságokat, huncutságokat. Azok is odatapadtak a dallamok oldalához, nem is tudom elválasztani már őket.  Nem is tudom, hogy volt ennyire tágas az idő, hogy fért bele annyi minden. Milyen magas volt a tér, hogy egymásra rétegződhetett benne annyi dallam. Akkor olyan magától értetődőnek tűnt. Megszoktuk, hogy a zene hozzánk tartozik, a napjainkból áldozunk rá, áldozunk neki. Mint régmúlt korok emberei a hatalmas isteneknek. Kérdés nélkül. S akármennyi percet, órát adományoztunk, az időnk ettől nem csökkent soha. Sőt, mintha gyarapodott volna tőle. Nem hiányzott sehonnan, jutott bőven másra is. Úgy emlékszem, mindenre. Még a várakozás sem tűnt elviselhetetlennek, mert a zenében ott voltak benne mindig mások, ott voltak benne a találkozások. A zenét megdolgoztuk magunkban, megdolgoztuk egymás között, időnként odaálltunk vele mások elé. Akinek van füle, hallja. S amihez nem fért kétség: ha néha egy-egy hang félre is csusszant, mindig túlmutattunk a szavakon. Nem tudtam még, gyerekfejjel, mire való ez. Cél-e vagy eszköz, tartalom vagy forma. Együtt éltem mindet, egyszer kavargó nyugtalanságban, máskor színes nyugalomban. Nyűgét, örömét egyként magamra öltöttem. Hol lelkesen, hol megadóan, hol morcosan. Vittem a hátamon, cipeltem kézben, mint a csellót, tokkal-vonóval, esőben, napfényben. Vagy vitettem magam a hullámain. Azóta sem hagyott el soha. Búvópatakként néha meglapul, aztán a legjobbkor újra és újra a felszínre bukkan. Mintha mindig megtalálna, mintha újra és újra rácsodálkoznék, mintha újra és újra a zenét választanám. Magamban, másokban. Odabent, legbelül most is hallom. Pokoltól égig növő szimfónia. Kolostorkerengő oszlopai közt körbe-körbeúszó gregorián dallam. Kívül apokaliptikus csend fülel felém.

 

(Megjelent a Barikád Magazin 2014. augusztus 14-i számában.)