Itthon
vagyok
Internetes
közösségi oldal. Fiatal hölgy a fotón. Minden jel arra mutat, hogy a
másod-unokatestvérem. Egy magyar, aki külföldön él. Melyikünknek nincs ilyen
rokona, legyinthet keserű mosollyal bárki e hazában. Hisz naponta tucatjával
zárják életüket bőröndbe a fiatalok, hogy iszkolva elhagyják a süllyedő
országot. Gazdasági tömegmészárlás mártírjaként nyomorodni itthon hősiesebb
dolog? Nem hinném; bár nekem a sors másfajta kérdéseket, másfajta válaszokat
adott.
A rokonomnak is: ő nem itt született. Az egyik képen helyes kislányt ölel. A másik fotó homályos, de ő az, kétségtelen. Egyszer ott aludtam a szobájában. Külföldön. Akkor még ő is kislány lehetett. Olyasforma, mint akit a képen – felnőttként – átölel. Személyesen nem találkoztunk, épp nyaraltak a családdal. Sajnálták, hogy elkerültük egymást. Nagymamám öccse vigyázott a házukra, örömmel adtak szállást. Érezzük magunkat otthon! Ők vajon otthon érzik magukat egy másik országban? Végig ez járt akkor gyerek-fejemben. Mindent emlékezetembe véstem náluk, egy hétig szívtam magamba az otthonuk tiszta illatát. Hallgattam külföldiek közt a hibátlanul megőrzött magyar szót. Nagymamám öccsének szeretetteli hangját. Sógornőjük szelídségéből, s az ő lányaitól: anyám unokatestvéreitől mi bölcset tanultam! Ők voltak a biztonság a turista-lét közepette. Beleborzongtam: ők éjjel-nappal, bajban-örömben ezt jelentették, jelentik ott egymásnak. Valahová tartozást. Nem egy héten, hanem évtizedeken át. Mi pedig az elhagyott hazát vittük oda. A családot. Ahogy anyám unokanővére nevezte: a láthatatlan gyökereket. Találkozásokban szavak, érintések, mosolyok: életek cserélődtek.
Nézem a monitort, sok-sok év után. Másik fotó. Idős néni fogja egy kislány kezét. Háttal állnak a szemből sugárzó napban, az exponálás kiadja az alakok jellegzetes kontúrjait. A kép felett szív, mellette angolul: forever. Hogy a világ minden sarkában megértsék, mit jelent az öreg és az apró gyerekkéz összefonódása. Talán a kislány az előző képről. Talán az egykori gyerek. A néni alakja fájdalmasan ismerős. Nem rég könnyek nélkül fuldokoltam a párnában, mert megtudtam, hogy meghalt. Csak néhány személyes alkalom, csak pár levél adatott meg nekünk – angyalsága mégis beragyogta kamaszból felnőtté válásom idejét.
A férje katonatiszt volt: a nagyanyám bátyja. Az egyik székely határőr-zászlóalj parancsnoka. Szinte magam előtt látom. Az ablak mellett ül, jegyzetel, naplójában taglalja, melyik irányból zárható ki a románok áttörése. Nagyanyám is az ablaknál ül, épp ugyanakkor, a Zemplénben. A fronton lévő bátyjára gondol. Aztán az öccsére, aki egész nyáron katonai repterek földjét egyengette. Nagyanyám kinéz a kertbe, ott játszanak a gyerekek. Édesanyám is köztük botorkál. Szalad velük a Zsuzsi kutya. Gyönyörű magyar vizsla. Nagyapám vadászebe. A gyerekek néha meghúzkodják a farkát, a Zsuzsi fel sem veszi. Türelmesen odébb kocog. Hol van már az a bohém kölyökkutya, aki dédapámék gyógyfürdőjében apportírozta a szállóvendégek harisnyáját, papucsát. Most a kapu felé orront, nagyapám ilyentájt szokott megjönni. Nyikordul is a kovácsoltvas, paskolás a fül mögé, megvan a gazdi. Nem sejti a Zsuzsi kutya, hogy nem lesz több közös vadászat.
A gyerekek visítoznak, nekiesnek a verandán a maradék dinnyének. Édesanyámat félretolná a két bátyja: „Maga csak egy lány, maga később jön!” Nagymamám odabent feláll, hogy jobban lássa, mi a következő visítás tárgya. Megszédül, az ablakpárkánynak támaszkodva számolgat magában. A három csemete hangja száll az udvar felett. Odaképzeli a negyediket. Elfér. Még kettő is. Múlik a rosszullét. Csak a világban ez a kis, büszke ország, ez hogyan fog elférni. Az élet a halállal hogyan fér meg. A jó a rosszal. Postás jön, levél a rokonoktól. Közeledik a front a Keleti-Kárpátokhoz. Nagymamám sógornője akkor indul útnak, mikor négy kilométer közelségbe érnek a harcok. Vajon találkoznak még? Kergetőznek együtt valaha anyámék és az unokatestvéreik?
Zsuzsi kutya hétről hétre feszültebben ébred. Odabent csomagol nagyanyám. Pocakos lekvárok, befőttek ládába, borsó, bab, lencse zsákokba kerül. Meleg ruhácskák télire. Zsuzsi a sarokba húzódik. Alig eszik valamit. A gazdája Pesten. Behívták tartalékos tisztként minisztériumi munkára. Nagyanyámék hozzá készülődnek, és a fővárosban élő rokonokhoz. A légi csatáktól talán jobban védve lennének a kis hegyvidéki városban, mégis a szőnyegbombázásnak, ágyúzásnak kitett Budapestet választják. A közelgő démoni szovjet hadsereg „felszabadító” indulatainál égen-földön nincs mitől jobban rettegniük. A várandós asszonynak, meg a három apró gyereknek.
A pesti bérház udvarában a falnál szőnyegporoló áll. A szomszéd épület függőfolyosóján egy kislány körbe-körbe rollerezik. Anyám megigézve bámulja. Hetven év múltán is éles a kép. A Zsuzsi kutya hiányzik, ő nem jöhetett Pestre.
Nagymama öccse még otthon, a bodrogközi tanyán. Bezártak az iskolák, nincs hol befejezze utolsó tanévét. Otthon segít a ház körül, az egyre agresszívabb munkásaikkal hadakoznak. A kertész, pár hete még nyilaskeresztes, hirtelen beállt a kommunista pártba. Be akar költözni dédanyámék házába. Pár napon belül úgyis itt a Vörös Hadsereg, röhögi. Dédanyámék az utolsó Pestre induló vonattal hagyják maguk mögött a letűnő világot. Bekopog velük a december a fővárosba. Nagyanyám öccse ekkor áll be önkéntesen a hadseregbe. Szüléje utolsó integetését viszi magával cseh földre. Onnan tovább a világba. Örökre.
Nagyanyám bátyja a vesztett háború józan tudatában rohan a fővárosba, kimenekíteni szeretteit. Még pár nap, és bezárul az ostromgyűrű. A katonatisztek hozzátartozói mindent felülmúló megtorlásra számíthatnak. Szorongva indítja családját Nyugat felé, ő visszatér egységéhez. Nagyanyámék a szűk, pesti pincében, a rokonok háza alatt. Már mindent elvittek a szovjet katonák, ami mozdítható. Jönnek, szednék össze a spájzban az ennivalót. Öregek, gyerekek szigorúan beosztott falatja az éhínség közepén. A kicsik már így is folyton kiszedik várandós anyjuk kezéből a neki járó extra tejadagot. Ha az ételüket elviszik, éhen fognak halni. A katonák mustrálják a készletet. A kívánatos lekvárral kezdik a próbát, egyikük találomra lekap egy kis csuprot, átböki a celofánt. Lenyalja az ujját. Undorodva hajítja el a zsákmányt. Köpköd, kiabál, oroszul káromkodik, milyen szart esznek ezek, nem kell tőlük semmi. A banda elvonul. Nézi a család a csodát, a megmaradt összes élelmiszert. Aztán az eldobott corpus delictit. Az összes közül az az egyetlen üveg lekvár volt penészes. Nagyanyám öccse halad Nyugat felé. Drezda bombázása mellett éjszakázik.
Zsuzsi kutya a Bodrog-közben keresi gazdáit. Az állomásfőnökék minden nap látják, amint a vizsla elindul otthonról, a megállóhoz megy és várja a reggeli kisvonatot. Felszáll. Leutazik a tanyához. A magas töltésen, a kanyar után leszáll. Jól ismeri a járást, nagyapám ide udvarolt nagyanyámnak; Zsuzsi kölyökként gyakran futkosott mellette végig a fák között. Most szomorúan kocog az ösvényen. A tanyán maradt idős alkalmazottak rácsodálkoznak, megpaskolják Zsuzsi nyakát. Széttárják karjukat. Nincs itt senki más. A kutya bejár minden szegletet. Csalódottan visszaüget a vasúti megállóhoz. Órákig vár a vonatra egyedül. A kalauz messziről jelez, akadt egy felszálló. A szerelvény lassít. Az öreg vizsla visszazötykölődik a városba, a házhoz lohol. Sehol senki. Másnap a vasutasok kora hajnalban már újra az állomáson látják. Megint várja a kutya a kisvonatot, felszáll, utazik. Ez így megy nap nap után, hosszú időn át.
A tél tavaszba fordul. Pesten már a vég közeleg. A minisztérium költözködik. Felajánlják mindenkinek, hogy családostól mehetnek külföldre. Nagyapám azt mondja, Magyarországról ő sehova. Itt az anyja sírja. A családja. A hazája... A rokonság másik része Nyugat felé tart. A zászlóaljparancsnok keresi feleségét, gyermekeit. Az apró, törékeny, de erős asszonyka, két kislánnyal az oldalán, eggyel a szíve alatt férje nyomát kutatja. Katonavonatra fel, tehervagonból le. Nyomukban jár a halál. Osztrák parókián kapnak szállást, távozásuk után egy nappal bomba dönti romba a paplakot. Állomásról állomásra araszolnak, gyalogszerrel a hidegben. Újabb vonat. Nagymamám bátyja és családja egy irányba tartanak, néha ugyanazon város utcáin lépegetnek, anélkül, hogy tudnák. Egy másik vonat, messze tőlük Kelet felé halad, anyámék marhaszállító vagonban utaznak haza Pestről. Dédanyám sűrű fésűvel szántja a gyerekek haját, tetvesség ellen. Édesanyám haja hosszú, születése óta nem vágták. Sokáig tart a fésülés. Ausztriában, Knittelfeld után a gondviselés egymás mellé vezet két vonatot, párhuzamos sínen vesztegelnek az apró állomáson. Az egyik vagon szűk ablakán kikukucskál egy kislány, s felkiált: Apuka! Ott van Apuka! Édesanyja el sem hiszi. Bohó gyerek, persze, hogy hiányzik az apja. Hónapok óta nem látták, s talán sosem fogják többé. De mégis. Isten úgy akarta. Nagyanyám bátyja a családjára talál, hogy aztán újra elváljanak, s majd újra egymásra találjanak megint.
Nagyanyámék hazaérkeznek, az intarziás szekrény, ebédlőbútor az udvaron. A gyerekszobából, konyhából semmi nem maradt. Az ágyakat az oroszok föltüzelték, némelyiket szintén az udvarra vitték. A Zsuzsi kutya elveszett. Senki nem tudja, mi lett vele. Nagyanyám öccse Dél-Németországban találkozik a bátyjával. Ezer kilométert gyalogolt, át a totális háborún. S még mekkora út áll előttük. Csak a messzi jövőben tér majd vissza egy-egy családtag a szülőföldre. Látogatóba.
Nagymamám lelke és tudata lassan őrlődik fel az évtizedek alatt, belehomályosul a veszteségek fájdalmába. Mennyien elmentek mellőle. Ki így, ki úgy - számára megbocsáthatatlanul és értelmetlenül. Hallgatag húgát egy elmebeteg férj vitte sírba, még a háború előtt. Erős és vidám bátyját, s féltve dédelgetett kisöccsét, kit egykor karjain hordozott, elvágta tőle, idegenbe szórta egy hazát, nemzetet vesztő háború. Felvidéki szülőhelye végleg más ország térképére került. Egy aljas rendszer méltóságában alázta férjét, lassú mérget csepegtetve mindennapjaiba; nagyapám őszinte, tiszta szíve végül megszakadt. Drága nagymamám cipelte ezt a keresztet. Hosszú életet, hosszú penitenciát szabott ki rá a Mindenható. Mindenki helyett vezekelt és szenvedett. S közben helyt állt a gondjaira bízott itt maradottakért. Halálos ágyán már jobbára önmagát sem ismerte fel. Anyám fogta a kezét, simította ezüst haját, s ő nem tudta, hogy a lánya szól hozzá. Tudata az utolsó hónapokban furcsa dimenziókat utazott át, összefüggéstelen foszlányokban dobálva vissza a túlpartról a szavakat. Ám a vég közeledtével váratlanul kivilágosodott tekintettel mélyen az időkbe nézve felsóhajtott. Hangja is másként csengett, nyugodtan, bölcsen, szomorúan. „Vajon ki veszített többet? Aki elment, vagy aki itt maradt?”
Nézem a képet, a távoli rokont az interneten. Bármikor megszólíthatom. Nem érzem vesztesnek egyikünket sem. Körém gyűlnek, láthatatlanul, mindannyian. Nem érdekel, mitől fosztott meg kívül az élet. Az érdekel, amim belül van, ami vagyok. Ami egyikük nélkül sem lehetnék. A láthatatlan gyökér, ahogy édesanyám unokanővére nevezte, eltéphetetlen, erős. Érzem, ahogy őket mesélem. Az itt maradottakkal, a máshol élőkkel, az eltávozottakkal örökre összeköt. A láthatatlan gyökér nem a földbe kapaszkodik. Az egekből száll alá, úgy fonja be, úgy tartja meg ezt a darabka földet. Rajta engem is. Bennem mindnyájukat. Itthon vagyok.
A rokonomnak is: ő nem itt született. Az egyik képen helyes kislányt ölel. A másik fotó homályos, de ő az, kétségtelen. Egyszer ott aludtam a szobájában. Külföldön. Akkor még ő is kislány lehetett. Olyasforma, mint akit a képen – felnőttként – átölel. Személyesen nem találkoztunk, épp nyaraltak a családdal. Sajnálták, hogy elkerültük egymást. Nagymamám öccse vigyázott a házukra, örömmel adtak szállást. Érezzük magunkat otthon! Ők vajon otthon érzik magukat egy másik országban? Végig ez járt akkor gyerek-fejemben. Mindent emlékezetembe véstem náluk, egy hétig szívtam magamba az otthonuk tiszta illatát. Hallgattam külföldiek közt a hibátlanul megőrzött magyar szót. Nagymamám öccsének szeretetteli hangját. Sógornőjük szelídségéből, s az ő lányaitól: anyám unokatestvéreitől mi bölcset tanultam! Ők voltak a biztonság a turista-lét közepette. Beleborzongtam: ők éjjel-nappal, bajban-örömben ezt jelentették, jelentik ott egymásnak. Valahová tartozást. Nem egy héten, hanem évtizedeken át. Mi pedig az elhagyott hazát vittük oda. A családot. Ahogy anyám unokanővére nevezte: a láthatatlan gyökereket. Találkozásokban szavak, érintések, mosolyok: életek cserélődtek.
Nézem a monitort, sok-sok év után. Másik fotó. Idős néni fogja egy kislány kezét. Háttal állnak a szemből sugárzó napban, az exponálás kiadja az alakok jellegzetes kontúrjait. A kép felett szív, mellette angolul: forever. Hogy a világ minden sarkában megértsék, mit jelent az öreg és az apró gyerekkéz összefonódása. Talán a kislány az előző képről. Talán az egykori gyerek. A néni alakja fájdalmasan ismerős. Nem rég könnyek nélkül fuldokoltam a párnában, mert megtudtam, hogy meghalt. Csak néhány személyes alkalom, csak pár levél adatott meg nekünk – angyalsága mégis beragyogta kamaszból felnőtté válásom idejét.
A férje katonatiszt volt: a nagyanyám bátyja. Az egyik székely határőr-zászlóalj parancsnoka. Szinte magam előtt látom. Az ablak mellett ül, jegyzetel, naplójában taglalja, melyik irányból zárható ki a románok áttörése. Nagyanyám is az ablaknál ül, épp ugyanakkor, a Zemplénben. A fronton lévő bátyjára gondol. Aztán az öccsére, aki egész nyáron katonai repterek földjét egyengette. Nagyanyám kinéz a kertbe, ott játszanak a gyerekek. Édesanyám is köztük botorkál. Szalad velük a Zsuzsi kutya. Gyönyörű magyar vizsla. Nagyapám vadászebe. A gyerekek néha meghúzkodják a farkát, a Zsuzsi fel sem veszi. Türelmesen odébb kocog. Hol van már az a bohém kölyökkutya, aki dédapámék gyógyfürdőjében apportírozta a szállóvendégek harisnyáját, papucsát. Most a kapu felé orront, nagyapám ilyentájt szokott megjönni. Nyikordul is a kovácsoltvas, paskolás a fül mögé, megvan a gazdi. Nem sejti a Zsuzsi kutya, hogy nem lesz több közös vadászat.
A gyerekek visítoznak, nekiesnek a verandán a maradék dinnyének. Édesanyámat félretolná a két bátyja: „Maga csak egy lány, maga később jön!” Nagymamám odabent feláll, hogy jobban lássa, mi a következő visítás tárgya. Megszédül, az ablakpárkánynak támaszkodva számolgat magában. A három csemete hangja száll az udvar felett. Odaképzeli a negyediket. Elfér. Még kettő is. Múlik a rosszullét. Csak a világban ez a kis, büszke ország, ez hogyan fog elférni. Az élet a halállal hogyan fér meg. A jó a rosszal. Postás jön, levél a rokonoktól. Közeledik a front a Keleti-Kárpátokhoz. Nagymamám sógornője akkor indul útnak, mikor négy kilométer közelségbe érnek a harcok. Vajon találkoznak még? Kergetőznek együtt valaha anyámék és az unokatestvéreik?
Zsuzsi kutya hétről hétre feszültebben ébred. Odabent csomagol nagyanyám. Pocakos lekvárok, befőttek ládába, borsó, bab, lencse zsákokba kerül. Meleg ruhácskák télire. Zsuzsi a sarokba húzódik. Alig eszik valamit. A gazdája Pesten. Behívták tartalékos tisztként minisztériumi munkára. Nagyanyámék hozzá készülődnek, és a fővárosban élő rokonokhoz. A légi csatáktól talán jobban védve lennének a kis hegyvidéki városban, mégis a szőnyegbombázásnak, ágyúzásnak kitett Budapestet választják. A közelgő démoni szovjet hadsereg „felszabadító” indulatainál égen-földön nincs mitől jobban rettegniük. A várandós asszonynak, meg a három apró gyereknek.
A pesti bérház udvarában a falnál szőnyegporoló áll. A szomszéd épület függőfolyosóján egy kislány körbe-körbe rollerezik. Anyám megigézve bámulja. Hetven év múltán is éles a kép. A Zsuzsi kutya hiányzik, ő nem jöhetett Pestre.
Nagymama öccse még otthon, a bodrogközi tanyán. Bezártak az iskolák, nincs hol befejezze utolsó tanévét. Otthon segít a ház körül, az egyre agresszívabb munkásaikkal hadakoznak. A kertész, pár hete még nyilaskeresztes, hirtelen beállt a kommunista pártba. Be akar költözni dédanyámék házába. Pár napon belül úgyis itt a Vörös Hadsereg, röhögi. Dédanyámék az utolsó Pestre induló vonattal hagyják maguk mögött a letűnő világot. Bekopog velük a december a fővárosba. Nagyanyám öccse ekkor áll be önkéntesen a hadseregbe. Szüléje utolsó integetését viszi magával cseh földre. Onnan tovább a világba. Örökre.
Nagyanyám bátyja a vesztett háború józan tudatában rohan a fővárosba, kimenekíteni szeretteit. Még pár nap, és bezárul az ostromgyűrű. A katonatisztek hozzátartozói mindent felülmúló megtorlásra számíthatnak. Szorongva indítja családját Nyugat felé, ő visszatér egységéhez. Nagyanyámék a szűk, pesti pincében, a rokonok háza alatt. Már mindent elvittek a szovjet katonák, ami mozdítható. Jönnek, szednék össze a spájzban az ennivalót. Öregek, gyerekek szigorúan beosztott falatja az éhínség közepén. A kicsik már így is folyton kiszedik várandós anyjuk kezéből a neki járó extra tejadagot. Ha az ételüket elviszik, éhen fognak halni. A katonák mustrálják a készletet. A kívánatos lekvárral kezdik a próbát, egyikük találomra lekap egy kis csuprot, átböki a celofánt. Lenyalja az ujját. Undorodva hajítja el a zsákmányt. Köpköd, kiabál, oroszul káromkodik, milyen szart esznek ezek, nem kell tőlük semmi. A banda elvonul. Nézi a család a csodát, a megmaradt összes élelmiszert. Aztán az eldobott corpus delictit. Az összes közül az az egyetlen üveg lekvár volt penészes. Nagyanyám öccse halad Nyugat felé. Drezda bombázása mellett éjszakázik.
Zsuzsi kutya a Bodrog-közben keresi gazdáit. Az állomásfőnökék minden nap látják, amint a vizsla elindul otthonról, a megállóhoz megy és várja a reggeli kisvonatot. Felszáll. Leutazik a tanyához. A magas töltésen, a kanyar után leszáll. Jól ismeri a járást, nagyapám ide udvarolt nagyanyámnak; Zsuzsi kölyökként gyakran futkosott mellette végig a fák között. Most szomorúan kocog az ösvényen. A tanyán maradt idős alkalmazottak rácsodálkoznak, megpaskolják Zsuzsi nyakát. Széttárják karjukat. Nincs itt senki más. A kutya bejár minden szegletet. Csalódottan visszaüget a vasúti megállóhoz. Órákig vár a vonatra egyedül. A kalauz messziről jelez, akadt egy felszálló. A szerelvény lassít. Az öreg vizsla visszazötykölődik a városba, a házhoz lohol. Sehol senki. Másnap a vasutasok kora hajnalban már újra az állomáson látják. Megint várja a kutya a kisvonatot, felszáll, utazik. Ez így megy nap nap után, hosszú időn át.
A tél tavaszba fordul. Pesten már a vég közeleg. A minisztérium költözködik. Felajánlják mindenkinek, hogy családostól mehetnek külföldre. Nagyapám azt mondja, Magyarországról ő sehova. Itt az anyja sírja. A családja. A hazája... A rokonság másik része Nyugat felé tart. A zászlóaljparancsnok keresi feleségét, gyermekeit. Az apró, törékeny, de erős asszonyka, két kislánnyal az oldalán, eggyel a szíve alatt férje nyomát kutatja. Katonavonatra fel, tehervagonból le. Nyomukban jár a halál. Osztrák parókián kapnak szállást, távozásuk után egy nappal bomba dönti romba a paplakot. Állomásról állomásra araszolnak, gyalogszerrel a hidegben. Újabb vonat. Nagymamám bátyja és családja egy irányba tartanak, néha ugyanazon város utcáin lépegetnek, anélkül, hogy tudnák. Egy másik vonat, messze tőlük Kelet felé halad, anyámék marhaszállító vagonban utaznak haza Pestről. Dédanyám sűrű fésűvel szántja a gyerekek haját, tetvesség ellen. Édesanyám haja hosszú, születése óta nem vágták. Sokáig tart a fésülés. Ausztriában, Knittelfeld után a gondviselés egymás mellé vezet két vonatot, párhuzamos sínen vesztegelnek az apró állomáson. Az egyik vagon szűk ablakán kikukucskál egy kislány, s felkiált: Apuka! Ott van Apuka! Édesanyja el sem hiszi. Bohó gyerek, persze, hogy hiányzik az apja. Hónapok óta nem látták, s talán sosem fogják többé. De mégis. Isten úgy akarta. Nagyanyám bátyja a családjára talál, hogy aztán újra elváljanak, s majd újra egymásra találjanak megint.
Nagyanyámék hazaérkeznek, az intarziás szekrény, ebédlőbútor az udvaron. A gyerekszobából, konyhából semmi nem maradt. Az ágyakat az oroszok föltüzelték, némelyiket szintén az udvarra vitték. A Zsuzsi kutya elveszett. Senki nem tudja, mi lett vele. Nagyanyám öccse Dél-Németországban találkozik a bátyjával. Ezer kilométert gyalogolt, át a totális háborún. S még mekkora út áll előttük. Csak a messzi jövőben tér majd vissza egy-egy családtag a szülőföldre. Látogatóba.
Nagymamám lelke és tudata lassan őrlődik fel az évtizedek alatt, belehomályosul a veszteségek fájdalmába. Mennyien elmentek mellőle. Ki így, ki úgy - számára megbocsáthatatlanul és értelmetlenül. Hallgatag húgát egy elmebeteg férj vitte sírba, még a háború előtt. Erős és vidám bátyját, s féltve dédelgetett kisöccsét, kit egykor karjain hordozott, elvágta tőle, idegenbe szórta egy hazát, nemzetet vesztő háború. Felvidéki szülőhelye végleg más ország térképére került. Egy aljas rendszer méltóságában alázta férjét, lassú mérget csepegtetve mindennapjaiba; nagyapám őszinte, tiszta szíve végül megszakadt. Drága nagymamám cipelte ezt a keresztet. Hosszú életet, hosszú penitenciát szabott ki rá a Mindenható. Mindenki helyett vezekelt és szenvedett. S közben helyt állt a gondjaira bízott itt maradottakért. Halálos ágyán már jobbára önmagát sem ismerte fel. Anyám fogta a kezét, simította ezüst haját, s ő nem tudta, hogy a lánya szól hozzá. Tudata az utolsó hónapokban furcsa dimenziókat utazott át, összefüggéstelen foszlányokban dobálva vissza a túlpartról a szavakat. Ám a vég közeledtével váratlanul kivilágosodott tekintettel mélyen az időkbe nézve felsóhajtott. Hangja is másként csengett, nyugodtan, bölcsen, szomorúan. „Vajon ki veszített többet? Aki elment, vagy aki itt maradt?”
Nézem a képet, a távoli rokont az interneten. Bármikor megszólíthatom. Nem érzem vesztesnek egyikünket sem. Körém gyűlnek, láthatatlanul, mindannyian. Nem érdekel, mitől fosztott meg kívül az élet. Az érdekel, amim belül van, ami vagyok. Ami egyikük nélkül sem lehetnék. A láthatatlan gyökér, ahogy édesanyám unokanővére nevezte, eltéphetetlen, erős. Érzem, ahogy őket mesélem. Az itt maradottakkal, a máshol élőkkel, az eltávozottakkal örökre összeköt. A láthatatlan gyökér nem a földbe kapaszkodik. Az egekből száll alá, úgy fonja be, úgy tartja meg ezt a darabka földet. Rajta engem is. Bennem mindnyájukat. Itthon vagyok.
(Megjelent a Barikád Magazin 2014. szeptember 4-i számában.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése