2015. december 15., kedd

A híd

 
A vándor át akart kelni a feneketlen szakadék felett. Közel s távol egyetlen vékonyka függőhíd vezetett. Feltétlen át kellett jutnia a másik hegyre, különben itt reked örökre. Ahol már semmi újat nem lát, semmit nem tanul. A hídőr a szakadék szélén útját állta.
-          Egy tapodtat se tovább. Csak akkor léphetsz a függőhídra, ha utána örökre itt maradsz velem.
-          Ha örökre itt maradok, nincs értelme a hídra lépnem. Hiszen át akarok kelni.
-          Akkor vissza is fordulhatsz – vont vállat a hídőr. – Akár most, rögtön, hogy ne tarts fel tovább.
Ugyan, mi a fenében, gondolta a vándor, de nem akart udvariatlan lenni. Így inkább csak mosolygott, mert az egész egyszerre volt kilátástalan és remekül szórakoztató. Ráért. A hídőr kiismerhetetlen arcát fürkészte. Az pedig bizalmasan közelebb hajolt. Mintha bárki hallaná semmi -szavait itt, a világ végén.
 -  A hídról a túlsó hegyeket mégiscsak közelebbről láthatod.
A vándor fáradt volt. Mögötte a táj gyűlöletesnek tűnt, a feneketlen szakadék pedig valóban feneketlennek. Ösvény, kapaszkodó a sziklafalakon sehol nem sejlett. Az ég… Az ég egyszerűen túl magasan feszült. És erősen sötétedett.
-          Rendben – mondta, de maga sem gondolta, hogy ez valóban megtörténik. Az egész olyannak tűnt, mint egy jó társaságban elkapott, felejtésre méltó anekdota.
Remegő lábakkal lépett a hídra. Ha túléli, kinek fogja ezt mesélni? Jó történet lesz, az bizonyos. Valószerűtlen, merész. Korsók koccanását hallotta, otthonos kandallómeleg villant át erein.  A szél cibálni kezdte a kötélből, fából tákolt, nevetséges alkotmányt. Amilyen semminek tűnt, oly erősen állta az elemek harcát a híd. Eső kezdte csapkodni a vándor vállát. Az ázott deszkákon kissé csúszott viseletes csizmája, de szépen haladt előre. Alatta szakadék, fölötte az ég. Maga mögött hagyta a régi tájat. Olyat érzett, amit még soha. Félelme alábbhagyott, majd hirtelen teljesen elmúlt. Levette tekintetét a szemközti csúcsról. Kezét figyelte, mely a durva, koszos kötélbe kapaszkodott. Hallgatta, ahogy dobog belül a hit. Ahogy föld és ég között lebeg, mégis szilárdan áll.
A híd közepén a bátorság új mámorát ízlelte, mikor vaskos kéz érintette a vállát. Egy pillanatra meg is billent. A mélység kívánatosan szédítette. Csodálta a kis hidat, mely hajszálon tartotta az életét. Csodálta önmagát, aki rendíthetetlen biztonsággal kapaszkodott. A szél elállt, s ő lengedett kézzel, vakmerőn fordult a mögötte várakozó hídőr felé. Az meglepődött a hirtelen mozdulattól, de mélyen a vándor szeme közé nézett. 
-          Nem mehetsz át, ugye tudod?
Nem nézett fenyegetően, dühösen. Nem beszélt haragosan. A vándor mégis újra megmarkolta a kötelet. Szinte a húsába vájt. A híd meg sem rezdült, ő mégis úgy kapaszkodott, mintha ismét forogna vele a világ. 
-          A híd végéig – intett a hídőr a fejével. – Innen figyellek – tette hozzá, szinte közömbösen.
A vándor a válla felett átnézett a vágyott, messzi célra. A túloldali hegycsúcs kacér magasságaira, bölcs szikláira. Az előbb még karnyújtásnyira magasodtak előtte. Most mögötte feszültek, elérhetetlenül távol. Kirekesztő, vádló, lenéző messzeségben. De valóban tisztábban és szebben látszottak, mint valaha. Oly élesen, gyönyörűen, mint még soha. A régi oldalról egyszer sem tudta ilyen jól szemügyre venni őket. A hála mint tiszta hópehely hullott szívére, s egy pillanat alatt odafagyott. Visszafordult a hídőr felé, és lassan megrázta a fejét.
-          Ha nem, hát nem – vont vállat az őr, és visszacsattogott a meredély szélére. Pimaszul fütyörészett hozzá. Vagy csak pimasznak tűnt abban a pillanatban. Minden lépésénél enyhe hullámot vetett a híd.
A vándor állt, és bámult maga elé. Hosszú idő múlt így. Lassan elindult visszafelé. Nem kapaszkodott. A hídőr ott ült a híd tövében. Falatozott. Testével elzárta a régi oldalra visszavezető utat. A vándor megállt előtte, várta, amíg a másik felnéz. A hídőr épp valami állat bőrén rágódott. Nem kérdezett semmit. Hunyorogva emelte tekintetét, ráérősen méregette a fölé tornyosuló vándort. Ölében az állat feje, kezében nyúzókés villant. Elég volt egyszer nemet inteni a fejével.
A vándor leült a hídon, lábait a szakadékba lógatta, jobbfelé. Hosszan nézett a régi, elhagyott hegyekre, aztán a vágyott, el nem ért túloldal felé. Aztán vissza, a régi hegyekre. Kerülte a hídőr tekintetét. Az megbökte, és a kezébe adott egy jókora darabot a zsákmányból.
-          Nézd, ez a legjobb falat. Sült bőr is maradt rajta, itt, oldalt. Ezen elrágódhatsz. Várj, kapsz kést is hozzá. Nem éles, mint az enyém, de a sült húst szépen reszeli. Legalább nem vágod fel az ereid. És ha belém vágnád dühödben, azzal sem okozol nagy kárt – vigyorgott olyan természetességgel, mintha olvasna a jövevény gondolataiban.
A vándor mosolya önmagát gúnyolta. Szavak értelmén rágódott, a bőrt inkább kiköpte. Szavak súlyát méregette. Más dolgok súlya - húsé, késé, hídé, testé, hegyeké – a szavakéhoz képest szinte semmi volt. Csendben nézte a mélység felett lógó lábait. Nem tudta eldönteni, a feneketlen mélységnek van-e súlya vagy nincs. 
A hídőr – ki tudja, honnan - előszedett egy nagy szőrmedarabot, a vándor mellé dobta. A híd a súlyos mozdulattól meglendült, mint egy hinta.
-          Fogd ezt is. Neked adom a melegebb takarómat. Éjszakánként borzalmasan lehűl itt fent a levegő.
A vándor megérintette a szőrmét. Felnézett. Az égbolt a szavak helyére nehezedett. Magára vonta a hatalmas, puha takarót. Teljesen súlytalannak érezte. Nem látta sem a régi, sem az új hegyeket. Korsócsengést hallott. Otthonillatot érzett. Kandalló-meleget.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése