2015. október 15., csütörtök

Két nem, egy igen

Hát persze, hogy a nőnek nincs kedve alárendelni önmagát…  a rosszul értelmezett férfiasságnak. Meg a férfiatlan férfiembernek. Annak semmiképp. A frusztrált-üvöltöző agresszorra nem lehet felnézni. Az nem férfi, aki kocsmai provokációval és családtagok rendszeres püfölésével biztosítja saját gyerekkori sérüléseihez a levezető edzést. S valljuk be, nehéz férfiként értelmezni a nőcselédet játszó, szerepzavaros fickót is. Lehet őt értékelni, lehet vele egyenrangúskodni. Lehet bírni, milyen jófej, hogy eltett vagy húsz üveg lekvárt télire. Az élete valószínűleg gyesre benevező apukakorában sem eszkalálódik látványos katasztrófává. Ám a férfiasság útjáról csendben és biztosan legurul a pasas, ha nincs magasabb rendű célja az életben, mint reggeltől estig ugrálni a nőstény és az utódok körül. (Lényegében mágikusan alávetni magát a Boszorkánynak, aki nagy kegyesen „hajlandó a kedvéért” szüléssel „eltorzítani” tökéletesnek képzelt testét. No meg „pár hónapot beáldozni a karrierből”.)
Mókás és szeretetteljes látvány a kíváncsiságból óvatlanul pelenkát cserélő apa, amint fintorogva elhúzza az orrát. Vicces lehet neki is – egyszer-kétszer. De ha a százezredik lassított ismétlését éli valaki ennek az abszurd showműsornak… Lassan megérzi, hogy a fároszként világító férfiúi szellem helyett hervadt fallosz sem marad. Tévedés ne essék: nem a pelenkacsere férfiatlanít önmagában. A mögötte feszülő, valódi miértek. A lappangó okok és tisztázatlan célok azok, amelyek hosszú távon férfiatlanítanak.  
A felnőni elfelejtő agyrém-világ férfiatlanít. És nőietlenít is. Ahol a férj néha kényetelen a felesége anyuja helyett anyának lenni: megtanítani a portörlést, levezényelni a lelkizést. Máskor a feleség lép elő szigorú apává; előveszi a férjet olyasmiért, amiért az apjának kellett volna, de elmulasztotta. Még kiskölyökkorában.  
Az enyhe náthától nyafogva ágynak eső kortárs ficsúr messze áll sárkányölő hérosztól, akire a nő büszke tartással és tisztelettől sugárzó szemmel felnézhet. Akire rábízhatja életét is, ha kell. Ehhez képest a törődést kikövetelő, a gondoskodást megparancsoló hím zsigeri ellenállást vált ki a nőből. Csoda tudja: valahogy az anyu szoknyája mellett ragadt, dacos és hisztis kölyökre emlékeztet.  
Az igazi nő ugyanakkor – még a legharciasabb, legönfejűbb amazon is – varázslatos módon képes szelíd, gondoskodó és alázatos üzemmódba kapcsolni, ha megérzi maga mellett a valódi férfit. Azt az embert, aki önmagáról egyébként minden tekintetben gondoskodni tud, ha úgy adódik. Igazi férfi az, aki szellemi, lelki és fizikai értelemben senkire és semmire rá nem szorul. Nem azért vesz maga mellé egy nőt, mert képtelen kibírni szex nélkül, és ahhoz is béna, hogy egyedül benyomjon egy gombot a fullautomata, fullextrás, helyette gondolkodó mosógépen. Az igazi férfi profán értelemben (is) kiválóan alkalmas a túlélésre. S még valamire képes, ami a puszta túlélésnél magasabbrendű: a halállal való szembenézésre.
Jól feltolták a mércét a régiek, amikor az életét is feláldozni képes Férfit tették meg ideállá. Aki képes meghalni a szeretet törvényét s az erkölcs mércéjét neki adó Istenért. Képes meghalni a hazáért, mely az anyaföldből táplál és otthont ad az Ég alatt. Képes meghalni a királyáért – aki persze nem korrupt, ostoba politikus, nem zsarnok diktátor, hanem - szintén az Ég kegyelméből - alattvalóit szolgáló, igazi államférfi. Óvó-védelmező, bölcs és példamutató uralkodó. Egyben minta is a többi férfi számára, milyen irányba kell törekedni. Igen, a régiek magasra tették a mércét. De legalább jó helyre.
Az igazi nő ma is megérzi a bölcsességet és a Nap-módra sugárzó, valódi férfierőt. Annak hiányát is. Megérzi a különbséget az önállótlan emberizing, a nyavalyásan lusta, önző kan és az igazi férfi között. A királyi úton járó férfit még a maga tökéletlenségében, úton-levőségében is képes tisztelni. Akit nem kell rohammentővel megmenteni önmagától, azt felemelő érzés tiszta szívből, teljes odaadással, önként szolgálni. A többi hímpéldányt legfeljebb kiszolgálni lehet, s önmagát is csak kiszolgáltatni tudja nekik a nő. A felnőtt élet első nehézségei láttán éves kocsmabérletet váltó szuperhősből, titkos szerető karjaiba iszkoló pondróból nehezen és ritkán lesz király…
De az a nő is messze áll (még) a királynőtől, aki nem képes különbséget tenni a férfiak között. Aki válogatósan félretolja mindet az útjából vagy az összeset begyűjtené. Akinek senki nem elég jó, mégis, bárkinek odaadja magát. Aki senkihez sem alkalmazkodik, de akinek mindenki kellene. Aki önállótlan emberizingekkel próbálkozik makacsul. Nyavalyásan lusta, önző kanok nyakába varrja magát. Beül a félkészbe, csodálkozva tátja a száját, miért nem megy magától a kapcsolatszekér.  Tökéletlen példányokat istenít vagy gyaláz - felemelni, meggyógyítani, szeretettel férfivá érlelni őket viszont már nincs türelme, ereje.  
Könnyebb látványosan csalódni a másik nemben. Csattogva elindulni önmagát megvalósítani (bármit is jelentsen ez a kifejezés). Felkapcsolni a színes, ezoterikus neonlámpát. Megvilágítani vele néhány „komoly” magazin konzumbölcsességét. Műkörmökkel hadonászva bizonygatni… Mit is? Hogy nem tud engedni abból, ami „csak rajta múlik”? Hamis vágyaiból, melyeket nem ő talál ki magának, ő csak hagyja, hogy a világ megsúgja neki? Sietni kell wellnessbe, fitnessbe….? Miért is? Megtalálni elveszettnek hitt szépségét? Fiatalságát? Egészségét? Boldogsághormonjait?
Feszesen tartani bőrét, a hamis vágyakat súgdosó világ kínálta eszközök és pótcselekvések segítségével. Belegebedni, hogy egészséges támasza legyen az őt használó, és nőiességétől megfosztó civilizációnak. Amitől aztán visszakoldulhatja vagy erőszakkal visszaküzdheti magának eredendő szépsége műanyag visszfényét.  
Kifelé él. Amikor azt hiszi, hogy befelé, akkor is. Nem akar megöregedni. Nem akar elhasználódni. Nem fogadja el, hogy a test, a lélek változik. Hogy mindennek rendelt ideje van, s az idővel együtt a nőnek meg kell birkózni saját metamorfózisaival is.
El kellene fogadnia, már kislánykorban, hogy nővé érik, s onnantól minden holdhónappal egyszerre ketyeg benne élet és halál órája. A nő minden hónapban termékeny élet-virágot növeszt magában, s minden leszakítatlan virággal, tovább nem adott élettel újra és újra tudomásul veszi, elvérzi, elsiratja a Halált.
Hajadonként lélekben is felkészül, megérik arra, hogy a Férfinak, akit majd mellérendel az Ég, odaadja önmagát. Ha jól figyel befelé és kifelé, igazi férfira lel. Olyanra, aki nem csak a testét, de lelkét és szellemét is megtermékenyíti majd. Megmutat valamit a Világból, amit a nő nem ismer, de boldogan befogad.
S akkor a nő örömmel rendeli alá magát. Magától értetődően. A férfi által Istennek. Aki egymáshoz vezette őket. Aki a szeretet törvényét, az erkölcs mércéjét adta nekik. Akitől szabad akaratot kaptak, hogy újra és újra Őt választhassák. S Őáltala egymásban, önmagukban a valódi Férfit és a valódi Nőt.
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése