Küldetéstudatlanság

 

Giga-mega hipermarket. A kórboncterem-szagot árasztó hentespult felől középkorú asszony iszkol a műanyag-részleg irányába. Márint az olyan műanyagok felé, amelyeket nem álcáztak ehetőnek. Talán jótékony vödrök is akadnak. Háborgó gyomra épp félúton talál nyugalmat, egy polcsornyi Guttenberg-galaxis tövében. Kimerülten kapaszkodik az egyetlen, biztonságosnak tűnő Tolkien-kötetbe. Fitnorogva néz körbe: a választék silányságával verseng viszolygása. S egyébként is, ugyanabba a kosárba tegye az olvasnivalót, amelyikbe kefírt, vécépapírt gyűjtöget? Szórakozottan tapogatja a hobbitokról, tündékről lenyúzott sokadik keménykötést. Várja a család borsóra vadászó tagjait. Találomra belelapoz néhány kötetbe. Böngészi a színes sorok között, cikornyás címek alatt rejtőző semmit. Hirtelen apró köteten akad meg a szeme. Konyhai szakirodalomnak álcázott zsebmerénylet az emberiség ellen. Leszámolás a nagyi főztjével. Ezek a szerzők aztán nem vacakolnak. A témamegjelölés kész hadüzenet, véres húsvillákat idéző csatakiáltás. Az asszony lopva körülnéz, a tizenhétféle alufóliától, harminckétféle folyékony szappantól roskadozó polc mögül hátha újra a jakobinus diktatúra közeleg. Vagy a kommunista diktatúra. Vagy bármilyen diktatúra. Egyre mennek ezek. Mindegyik lobbanékony, hatásos kis jelszavakkal indult. Leszámolás emezzel, leszámolás amazzal. Eleinte csak könyvekben. Aztán az utcán, hangosan. Kiabálva, ordítozva, dühöngve. Végül emberekkel. Többségében ártatlanokkal. Az asszony gyomra összerándul. Két sorral arrébb sejti a gereblyéket. Ha kialakulnak a lövészárkok: utolsó vérig a nagyi főztje mellett kell harcolnia. A nagyin már nincs mit megvédeni, Isten nyugosztalja a nagyit, szerette őt is, a töltött paprikáját is. És más nagyik főztjét is szereti: a férje nagyijának a keze alól kikerülő húsleves a világ legjobb húslevese. És nem lehet hagyni, hogy a főztük áldozatul essen. Bárminek. Eszmei szinten sem. Mert előbb jönnek az ilyen szakácskönyvek. Utána majd országos szinten is betiltják a nagyik főztjét. És a főztjük mentén végül maguk a nagyik is be lesznek tiltva, valami futóbolond gasztronómiai forradalomnak indult vérengző mozgalommal. Rengeteg töltött paprika, rengeteg nagyi hullik el a csatamezőn. Mások nagyijai. Mindenki nagyijai. Nem lehet hagyni, meg kell előzni. Meg kell akadályozni. A család még nem ért ide a borsóktól, jó lesz igyekezni. Az asszony kapkodva nyúl a gyufás polcok felé. A kamerákkal mit sem törődve felkap egy skatulyát, remegő kézzel kibontja, kiszóródik néhány gyufa. Egyszerre négyet-ötöt megmarkol, ahogy sercen a doboz oldalán a láng, kissé meg is pörköli a kezét. Nem számít. Csak tűnjön a könyv a Föld színéről. Váljon hamuvá, szálljon pernyeként az újrahasznosított műanyag evőeszközök és a bűzölgő húsospultok felett. Lassan lobban a kis könyv, szívós műanyagból készült a borító. Ahogy megkapja a láng, rángatózva olvadnak a színes betűk. Pár pillanatra felvillan az előszó, az asszony nézi a betűket. Egy fél mondat kibukkan, tulajdonképpen semmi bajunk a nagyikkal, és szeretjük a töltött káposztát. Meg a mákos rétest. Az asszony gúnyosan elmosolyodik. Ő ugyan nem dől be ezeknek. Zavart akarnak kelteni, az amúgy is zavaros világban. Ég már a bevezető, lassan de biztosan, hamarosan utolsót lobban a Göngyölt borjúhús citrommal és mogyoróvajjal. Vegetáriánus töltelékkel megbolondítva. Egy húst vegetáriánus töltelékkel tenni bolonddá? Hát hová jut a világ? Meg kell ezt állítani. Az élete árán is. Ahogy a lángok tovaterjednek, valahogy nyugalom szállja meg. A veszélyes receptgyűjtemény első példányai már hamvadóban, de hadd égjen a többi könyv is, ami a gúlában érintkezett vele. Lángoljon a bolt, ahol árulják. Az emberek, akik vásárlás közben már mind látták: már beléjük ivódott a fertő. A biztonsági őrök közelítenek. Az asszony vet még egy elégedett pillantást a máglyára, majd kiszalad az oldalsó bejáraton. A férj a saját telefonjáról hívja a tűzoltókat. Szabadkozik. Szerencsére senki nem sérült meg. Két kisgyerek álldogál az elképedt, felháborodott vásárlók csoportjától kissé távolabb. Alig néhányévesek. A kisebb - épp hogy már járni tud - egy borsókonzervet szorongat. A rendőrség hamar beazonosítja az asszonyt biztonsági kamerák felvételéről. Menekülnie kell. Mégis, missziója mintha ettől kapna erőre. Útközben ámokfutóként lobbantja lángra a renitens szakácskönyveket áruló boltokat. Máglyára küldött receptgyűjtemények világítanak útjelzőként, amerre jár. Pár nap múlva már az egész kontinens, pár hér múlva az egész világ ismeri a nevét. Ekkor már időzített bombával és töltött paprikával harsog egy szakácskönyvkiadó tetején, a kéménybe kapaszkodva. Bámészkodó emberek, terrorelhárító egységek, riporterek, kamerák veszik körül a kiűrített épületet. Az asszony arról szaval milliónyi tévénézőnek, internetezőnek, hogy végleg eltörli a konyhai álforradalmakat. Békebeli békét hoz a fazék mellé. A bomba kicsit korábban robban, mint ahogy befejezné szónoklatát. Egy egészen kicsit korábban. Néhány évtized múlva, egy reggeli csevegőműsorban az egyik legnagyobb, legmodernebb, legegészégtelenebb ételeket kínáló gyorsétterem-láncolat tulajdonosnőjét faggatják elképesztő sikerének titkáról. A gyerekkoráról feltett kérdésnél hosszan elmereng: „Csak arra emlékszem, mennyire irigyeltem az óvodában, meg az iskolában a többi gyereket, akikre főzött az édesanyjuk. Bármilyen szörnyűséget, bármi ehetetlen vacakot. Az én anyám nem főzött nekem soha semmit. Meghalt, amikor kétéves voltam.”