Holdidő

A kerítés nélküli kertben kóborolt a kislány. A nap már szalmaszínűre festtette a füvet. Néhol a bokájáig, máshol a feje búbjáig ért. Bizalmas szélben hajladozott a világ: felkapott egy-egy méhet, madarat – alacsonyan megröptette, letette. Közel volt a talaj minden repedése. Gyíkfarkak villantak, póklábak szaporáztak. Csíkos kő hevert egy apró tócsa partján. Üres csigahéj, törött, keresztül lehet kukucskálni rajta. A csigaház-távcsövön át nézett arrafelé, ahol a ház oldala fehérlett. Aprócska pont volt csupán. Becsukta a szemét, kinyitotta. Nézte a távoli, körömfehérnyi házat. Aztán a csigaház apró nyílásain át egész nagynak és közelinek látta. Egyik szemét becsukta, másikat kinyitotta. A ház távol-közel váltakozott. Óvatosan ráhelyezte az üres csigahéjat a pocsolya vizére. Lebegett. A méhet nézte az orra előtti virágon. Közelebb hajolt, a földre ült. Ellepte a fű. Behunyta a szemét, kinyitotta. A méh egyik lábával virágport dörzsölgetett le a másikról. Becsukta a szemét, kinyitotta. A méh apró fejét a virág kelyhébe fúrta. A kislány elfeküdt a fűben. Hunyorított. A tócsa tengernek látszott, csigahéj-hajóval, messzi túlparttal. Újra a méhet figyelte. Hatalmas volt. Lenyűgöző. Nyitva próbálta tartani erősen nehezülő szemhéjait.

Luna, merre vagy? Luna! Csengő hangú kiáltások a fehér ház felől. Fiatal, fehér ruhás asszony gázol a fűben. Távolodik a háztól, nyitva hagyta az ajtaját. Mindig csatangol ez a kölyök. Pedig vizet kellett volna hoznia a kútról. Megint elfelejtette. Belefeledkezik a világba és elfelejti. Futni kezd az asszony, egész az erdő széléig szalad. A közelben sehol nem látja a kis kék szoknya libbenését, a vörös fürtmókusok ugrálását a szőke fűben. Először csak bosszankodik, az idő múlásával összeszorul a szíve. Hiába szólongatja, hiába keresi. Csak az a tudat vigasztalja, hogy a világ végéről nincs hová megszökni.

A kislány a fűben álmodott. A világ közepén járt, erdőmélyi kunyhóban. Vénséges vén anyókánál. Az öregasszony háttal ült neki, arccal a kemence felé. Kezei serényen dolgoztak. Talán varrt. Hiába ágaskodott a kislány, nem látott át a néne válla fölött. Akárhogy próbált közeledni, nem tudta kilesni, min dolgozik.  

A fehér ruhás asszonyka az erdő felé szalad. Megfeledkezik a zöldségről, amiért a kertbe kilépett, a levesről, amit a tűzre tett, az ajtóról, amit tárva-nyitva hagyott. A kis Luna jár az eszében. Patakba fúlt, rönkökön szétzúzott, vadállatoktól tépett alakban. Futtában legyeket hessent az arca elől, mintha rémképeit hessentené. Megtorpan az erdő szélén. Bekiabál a fák közé, lombok nyelik a hangot. Elátkozott erdő ez, jutnak eszébe rég hallott szavak. Ki mondta őket? Kimondta őket valaki vagy csak képzelte? Magas fák tövében a kis kék szoknyát keresi. Bokrok közt a vörös kis fürtöket. Minden néma és mozdulatlanul zöld. Néha egy-egy madár fojtott hangon rikolt.

A kislány álmában leül a kunyhó sarkában. Türelmesen várta eddig, hogy az öregasszony felé forduljon. Szólongatta is: Nénje, mit varr? Nénje, nem mutatja meg? Végül: éhes vagyok, fáradt vagyok. Az anyóka egyszer csak válaszol, de nem fordul hátra. Mintha titkos nyelven beszélne. Barátságos a hangja. A kislány szót sem ért belőle. Ekkor kuporodik a sarokba. Álmában elnyomja az álom.

Messze, az országúton fegyveresek közelednek. Gyűlölettel, haraggal telt, minden ellen lázadók és igazszívű harcosok szedett-vedett, fejetlen csapata. Meglátják a fehér házat, megállnak. Vitatkoznak, összecsapnak. Néhányan elveszik a fegyvert a többiektől, néhányan meghalnak. Az életben maradtak a ház felé veszik az irányt.  

A szakadt fehér ruhás asszony az erdő mélyén csüggedten-bolyongva kicsiny kunyhót pillant meg. Tűzvilágos az ablaka, fénypont a lombok éjszakája alatt. Talán ott lesz a kis Luna. Óvatosan benyit az ajtón. Öregasszony üldögél a tűzzel szemben, háttal az ajtónak. Kezei serényen dolgoznak. Talán varr. A sarokban kis takaró, szépen összehajtva.

A fegyveresek a fehér házhoz érnek. Az udvaron eldobálják a szablyát, fejszét, puskát, kaszát. Ki az udvaron dől le, a fa alá, ki a nyitott házban szédeleg, szobáról szobára. Nincs itt senki, éjszakára meghúzódhatnak. Egy szótlan férfi a szobába téved. Megtorpan a vetett ágy előtt. Halálosan kimerült, de érinteni sem meri ismeretlenek tiszta dunyháját. Csak úgy, az ágy elé heveredik, mint egy hű kutya. Imából álomba zuhan, felriad. Édesen alvó sudár, fiatal lányról álmodott. Itt feküdt, a háztól nem messze, a fű rejtekén. Gyönyörű arcát méhek dongták körül. Mint egy különös virágot. Kék szoknyája, vörös haja szétterült a földön, vidám gyíkok szaladgáltak kecses nyakszirtje alatt. Álmában is mosolygott. 

Az öregasszony elkészült. Megsimítja a kék szoknyácskát. Még mindig gyönyörűen varr. Isten örömére. Kissé reszkető térdekkel feláll, megfordul. Az ajtó melletti falon szinte észrevehetetlen poros tükör lapul. Lopva körülnéz, senki sem látja. Maga elé tartja a szoknyát, közelebb hajol a tükörhöz, lefújja a port. Ráncoktól gyűrt kezei szorosabbra fogják a csípőnél a kacér ruhaderekat. A tükörből fiatal lány néz vissza rá. Kócos, vörös hajában fűszálak, virágok. Huncut szemei most ébredtek. Jól áll neki a szoknya, jól a fiatalság. Nevetve lép hátra. A sarokban fehér ruhás fiatalasszony alszik. Odalép hozzá, derekára hajtja a kis takarót, halkan kioson a házból. Egyre fürgébben szalad, tévedhetetlenül tudja az erdőből kivezető utat. Puha, mezítlen talpacskáit nem sérti tüske, göröngy. A kis kék szoknya néhol piszkos, de sehol nem szakadt. A vörös copfok kibomlanak, ahogy szalad a réten, gyereklábain, a csigaházas tócsa felé.

A fehér ruhás asszonyka a fehér házban ébred. Különös álmokat látott. A tiszta vánkosra támaszkodik, az ablakon benyújtózó, lusta árnyak irányából próbálja kitalálni, hány óra lehet.  

A férfi óvatosan lépdel a fűben. Társai továbbálltak. A fehér háztól távolodva pókokat kerülget, gyíkokat figyel. A fű közt, a földön feltűnik egy alak, gyönyörű öregasszony fekszik ott. Kezében valami apró, fehér. Talán álmodik. Talán halott. A férfi tenyerébe fogja a csigaházat markoló, ráncos kezet. Szeméből mint lassú eső, a fáradt könny úgy ered. Álomtalan, üres alvással kucorodik az anyóhoz, mint édesanyja ölébe. Egyedül ébred, mellette a kardja. Virrasztva vigyázza a holdatlan éjszakát. 

A kislány a magas fűben ébredve a csigaház után kutat. Itt volt a tócsa, itt kell lennie. Elég a fehér házat a távolban keresnie. A fehér ház nincs sehol. Bármerre fordul, mindenütt mező. A sárga fűszálakat szél sem rezzenti. Egy hatalmas, új érzés mindennek fölébe nő. Csavarja gyomrát, gyorsan dobog a szíve. Kapkodva forog, nincs hová mennie. A földre fekszik, szédül, a szikekre könny csorog. Egy árnyék borul fölé, eltakarja a napot.

A fehér ruhás asszony kilép a házból. Bebámul a sűrű fák közé. Leül a küszöbre, hallatszik a csend. Az erdő puhán öleli körül, a lombok közt holdfény dereng. Kizökken az idő, körbe-körbe leng.  

Az árnyék nem mozdul a könnyes föld, a kék szoknya felől. Gazdája megkönnyebbülten rémül halálra: nincs egyedül. Maszatos arcát a férfi felé emeli, bizalmatlan-kíváncsin méregeti. A férfi mosolyog. Szerelmes szemét a vörös fürtökről, karcsú derékról le sem veszi. Kezébe fogja a sudár leány finom tenyerét. Az apró csigaházat féltőn belehelyezi.