Elmúlik

Elmúlik

Faluhelyen kis társaság gyűlik össze. Táborozó városi gyerekek, szülők, helybéliek találkoznak. A kisebbek játszanak, a nagyobbacskák kíváncsiskodnak. Ismerkednek. Egy teltkarcsú, falubéli fiatalasszony karján, lábán, s egyéb testhelyeken tetoválások villannak elő. Hatalmas szirmú virágminta a boka fölött. Gótikus formájú betűk a csuklón. Az egyik kiskamasz lány érdeklődve figyeli. – Mi van a kezedre írva? – A hölgy - válasz helyett - felmutatja az alkarját. Mintha tabu lenne a néven, nem mondja ki, csupán mágikus mozdulattal odatartja az írást a beavatandó fél orra elé. Úgy, hogy azért mindenki más is jól lássa. Egyetlen, tintakék szó az ütőér fölött, szépen olvasható: Elmúlik. A lányka némán betűzi, mozgó ajakkal. Tizenhárom sudár éve csodálkozva közelebb hajol, szemöldöke zavart ráncba fut. Egy pillanat az egész; láthatóan nem tudja hova tenni az üzenetet. Talán ha olyasmi lenne a bőrbe vésve, hogy LOVE. Vagy PEACE. MUSIC. Hidrogénszőke énekes csajszik vagy kölyökképű filmsztárok művészneve. Egyszarvú hátán szuperhős, amint átugrat néhány kontinens fölött. Az világos képlet. De mit kezdjen saját anyanyelvén egy szimpla ikes igével, mely a létezés és a történés határán billeg? A tetkótulajdonos megtöri a csendet, hátha segít a megfejtésben. - Minden elmúlik. Nem? - és derűsen mosolyog. Titokzatosan. Senki nem kérdez, nem szól. Mágikus a csend. Itt sűrűsödik a létezés misztériuma. Az elmúlik, súlyos szó. Hát még a minden. Klímaváltozás lesz. Nagyon nagy hőség. Vagy nagyon nagy hideg. Aztán elmúlik. Szökőár. Elmúlik. Talán háború. Aztán elmúlik. Mint minden háború. Jön a béke időszaka, hosszú vagy rövid - elmúlik. Atomtámadás. Szürke hamufelhő. Nukleáris tél. Elmúlik. Élelem híján egymást harapdáló túlélők. Fájdalom. Elmúlik. Lelkiismeret-furdalás. Elmúlik. Földbe csapódó meteorraj. Világvége. Elmúlik. Minden elmúlik. Erre gondolt? Mindenki mindenére? Vagy a saját maga számára mindent jelentő mindenre? Képzelt riport keretében faggatják a jelenlévők a saját lelkükben lakó, mosolygó falusi asszonykát: vajon minek az elmúlása volt (van, lehet) oly meghatározó, hogy az ember a bőrébe véseti? S mi járhat a fejében annak, aki valóban magára írta a szót? Talán családi tragédiák emléke tanította a józan bölcseletet: a rosszat ki lehet bírni, ki kell bírni, mindent túl lehet élni? Ne félj, nem fáj örökké. A borzalmakból is van kiút. Vajon ezt olvassa ki az asszonyka a saját karjára pillantva, mikor a falu határában dolgozik? Mikor kisgyermekkel az ölében mesél, vagy a tésztás fazék felett görnyed? Netán egy szép szerelem súgja a figyelmeztetést az őszi avarba hullás kötelező ígéretéről? Ókori filozófia vegyül a szénaboglya illatával? Óvatosságra inti az ifjúkort: az emelkedettség, a gyönyör pillanatában se feledkezzen meg arról, hogy a boldogság érzete – miként az ártéren átvezető földút – könyörtelenül véges? Olyasmi ez, hogy itt ülünk a teraszon, és holnap már nem ülünk itt pont mi, pont ugyanígy. Nem lesz még egyszer ez a mai nap. Elmúlik. És még rengeteg nap elmúlik. Ugyanígy. Ezek a teli szájjal dinnyét tömő, papírsárkányt hajtogató gyerekek elmúlnak gyereknek lenni, és kiteljesedett vagy idegbeteg felnőttek lesznek. (Rajtunk múlik, elmúlik.) A felnőttségükön túl majd végtelenül magányos vagy végtelenül bölcs öregek válnak belőlük. Vagy a kettő között bármi. Aztán az ő idejük is elmúlik. Ezek a magas fák sem lesznek itt; emlékszem, amikor még nem voltak, amikor még romos épületek, kerítésdarabok omladoztak oldalt. Aztán egymásra számító, egymásnak fontos emberek jöttek, cselekedtek, és elmúlt a fátlanság. És elmúlt az üres romosság korszaka. És most van helyette épület, játék, együttlét, ég előtt hajbókoló rezgőnyár. A falubéliek sem jöttek át régebben, de az az idő elmúlt, a távolság időszaka. És most itt vannak. Csúnya vihar volt tegnap, elmúlt. Holnap is lesz, a holnapi is elmúlik. A kiskamasz lány azt válaszolta előző este a felnőttek kérdésére, még nem tudja, volt-e szerelmes. A felnőttek azt mondták erre, ha nem tudja, volt-e akkor még nem volt. Elmúlik az az idő, amikor nem tudja, milyen a szerelem. Amikor tudni fogja, boldog lesz. Kimondhatatlanul. Atán elmúlik. Fájni fog. Kimondhatatlanul. Az is elmúlik.  A hölgy derűsen nézi a kislányát. Egy szerelem gyümölcsét. Vajon a szerelem elmúlt? A kamaszlány tekintete már máshol jár, repdeső kíváncsisága újabb érdekes tárgyat keres. Nevet. Nevetnek. Az egész világ egy hatalmas felfedezés, ha elmúlik, ha nem. Ebben a pillanatban nem érdekes. Tovább folyik a beszélgetés, esőről, dinnyéről. A tetovált kéz tesz-vesz, ölel, rajzol, néha még felvillan egy-egy pillanatra a titokzatos szó. Egy amerikai történet ugrik be, egy könyvből. Arrafelé akad olyan ember, aki sportmárkajelet tetováltat a hasára. Például egy karcsú pipát. Az illető minden zuhanyzásnál, öltözésnél, mikor megpillantja a jelet önmagán, eszébe jut, hogy „Just do it”. És ettől tevékenynek és okénak érzi magát. Élnek emberek ezen a bolygón, akik multicégek logójával ösztönzik magukat életre, cselekvésre. Mások meg azzal barátkoznak, egy másik földrész közepén, hogy elmúlik.  A rossz – elmúlik. A jó – elmúlik. Mantra lesz az elmúlásból, addig olvassa, addig mondja az ember, amíg se nem jó, se nem rossz szó, csak egy egyszerű ige marad. Létezés, történés határán semlegesen billegő.  

 

Zene

 

A nyári vakáció idejére bezárt zeneiskola előtt haladok. Minden csendes, nem lógnak ki bohókás, zilált dallamfoszlányok az ablakon. Forró pára ül a sudár fák törzsén. Feszítő a némaság. Lassan itt a beiratkozás, villan be a naptár, ne felejtsük otthon előkészíteni a papírokat. Itt tanul a lányom, ide jártam én is valaha, éveken át, heti kétszer, délután. A hangszer megszólaltatásán kívül annyi minden mást megtanulni. A tanítványokkal egyenként foglalkozó tanár néni somolygó figyelmét. Humorba mártott, kritikusan őszinte világát. Azt, hogy nemcsak dajkás ölelésből csordulhat ki szeretet, hanem átperzselhet a viccesen dorgáló szavakon, a szigorú fejcsóváláson is. Félreérthetetlenül. Megtanultam a gyakorlás néha idegtépően unalmas, önfegyelmező erejét. Az egyenként kitapogatott hangjegyekből lépésről lépésre felépülő dallamot: visszamenőleg (és előre is) értelmet adott a (néha idegtépően unalmas) gyakorlásnak. Felismerhetővé tette, hogy az anyag világában képesek vagyunk bűntelenül, károkozás nélkül teremteni, formálni, alakítani. Később megtanultam az egymáshoz alkalmazkodó szólamokat. A közösen alkotott harmóniát; az erre való hajlandóságot, készséget. Reflexszerűen velem maradt a szomjúság iránta. A zene akkoriban soha, senkitől nem választott el, mindig csak összekötött. Ezt idézem föl, ezt keresem benne mai napig. A létezésben is. Az alá-, fölé-, mellérendelődés tiszta, éteri játékát. Ahogyan hangszer hangszerrel, szólam szólammal, lélek lélekkel találkozik. Most csend van. A csendben is ott lapul minden hang. Nézem az épületet, emlékezem a szerelmeket, barátságokat, huncutságokat. Azok is odatapadtak a dallamok oldalához, nem is tudom elválasztani már őket.  Nem is tudom, hogy volt ennyire tágas az idő, hogy fért bele annyi minden. Milyen magas volt a tér, hogy egymásra rétegződhetett benne annyi dallam. Akkor olyan magától értetődőnek tűnt. Megszoktuk, hogy a zene hozzánk tartozik, a napjainkból áldozunk rá, áldozunk neki. Mint régmúlt korok emberei a hatalmas isteneknek. Kérdés nélkül. S akármennyi percet, órát adományoztunk, az időnk ettől nem csökkent soha. Sőt, mintha gyarapodott volna tőle. Nem hiányzott sehonnan, jutott bőven másra is. Úgy emlékszem, mindenre. Még a várakozás sem tűnt elviselhetetlennek, mert a zenében ott voltak benne mindig mások, ott voltak benne a találkozások. A zenét megdolgoztuk magunkban, megdolgoztuk egymás között, időnként odaálltunk vele mások elé. Akinek van füle, hallja. S amihez nem fért kétség: ha néha egy-egy hang félre is csusszant, mindig túlmutattunk a szavakon. Nem tudtam még, gyerekfejjel, mire való ez. Cél-e vagy eszköz, tartalom vagy forma. Együtt éltem mindet, egyszer kavargó nyugtalanságban, máskor színes nyugalomban. Nyűgét, örömét egyként magamra öltöttem. Hol lelkesen, hol megadóan, hol morcosan. Vittem a hátamon, cipeltem kézben, mint a csellót, tokkal-vonóval, esőben, napfényben. Vagy vitettem magam a hullámain. Azóta sem hagyott el soha. Búvópatakként néha meglapul, aztán a legjobbkor újra és újra a felszínre bukkan. Mintha mindig megtalálna, mintha újra és újra rácsodálkoznék, mintha újra és újra a zenét választanám. Magamban, másokban. Odabent, legbelül most is hallom. Pokoltól égig növő szimfónia. Kolostorkerengő oszlopai közt körbe-körbeúszó gregorián dallam. Kívül apokaliptikus csend fülel felém.

 

(Megjelent a Barikád Magazin 2014. augusztus 14-i számában.)