Lázadás és csíkos szatyor

Lázadás és csíkos szatyor

 

A városba vezető úton haladunk. Kertes övezet, már elkezdtek kinőni a földből a családi házak. Az egyik mellékút kijelölte torkolatban kisebb csoport álldogál. Három ember, jól láthatóan összetartoznak. Az idős hölgy lehet a nagymama, a fiatalabb talán a menye vagy a lánya. A gyerek bizonyára az unoka. Csomagokkal felszerelve hangolják magukat az expedícióra: toporgás, nyaknyújtogatás. Át szeretnének kelni a forgalmas főút túlpartjára. Öt komoly méternyire a legközelebbi zebrától. Elöl az öregasszony. Molett testével és csíkos szatyrával védelmezi a következő generációk képviselőit. Arckifejezése elszántságról árulkodik: előbb-utóbb igenis meg fogja elégelni ezeket a mihaszna gépjárművezetőket. Eljön a szent pillanat, amikor ő bizony megmutatja nekik. A mögötte sorakozó családnak is. Meg a technikai fejlődésnek is, ami képes volt elérni önnön elátkozottságának legmélyebb pontját: autókban nyilvánult meg. Autókban, amelyek nem átallnak a számukra kijelölt autóúton furikázni. Oda meg vissza. Ez ösztönös ellenállásért kiált. A zebrától ötméternyire átkeléssé fajulni – ím, a tökéletes forradalom. A nagyi az a lény, akinek nem parancsol senki és semmi. Sem a Jóisten, sem a józan ész. Pláne a KRESZ. Két pont között az egyenes a legrövidebb út, ezt őneki így tanították. Ennek ellenkezőjét nem fogja bebizonyítani senki, ha belefeszül az arca, akkor sem. Ott fognak átkelni, ötméternyire a zebrától, és punktum. Csak ki kell várni, dacosan, amíg megfelelően gyors autó jön. Aztán kilépni a sarki bokrok takarásából, hirtelen elhatározást színlelve. Csatába vezetve a rokonokat, a csíkos bevásárlószatyor zászlaja alatt. Együttes erővel, a haladás lángoló eszméjével valami piti kis úrvezető elé szaladni. Hadd jusson infarktus közeli állapotba a bitang sofőr. Hadd forogjon kockán a lány-meny, no meg az unoka élete. Életveszély nélkül nincs forradalom. Majd védi őket az eszme. Vagy az eszme hiánya. No meg a csíkos szatyor. A csökönyös öszvér-dac, amely inkább cövekel fél órát az általa szabad akarattal kiválasztott ponton, mint alkalmazkodjon bármihez. Nagy, szabad akarásában észre sem véve, hogy némelyik szabály őérte (is) van. Hogy ugyanannyi idő alatt, amíg makacsul érvényesítette akaratát, rég megtehette volna azt az öt, komoly métert. Rég átjutott volna a túloldalra, s haladna háborítatlanul célja felé. Talán már el is érte volna azt, baj nélkül, szép rendben. Ő, a rokonság, meg a csíkos szatyor.

 

 

 

Tekints felfelé!

 

Mit érzel, ha az éjszakai égre nézel? Távolságot, hideg borzongást? Megnyugtató, örök bizonyosságot? Felemeled tekinteted, láthatod az űr csillagporral teleszórt,
magas boltozatán a Tejutat. A szédítő távolságból visszahőköl a szem, közelebbi pontot keres. A balzsamos Hold elvékonyodó arcát. Kráterek sebhelyeivel teleharcolt, hű csatlósa a Földnek. Mennyi mindent tűr alázattal! Áltudományos fantazmagóriák sorát, neki tulajdonított sötét, babonás hiedelmeket. Múltjáról szőtt, lelketlen ütközés- és robbanástörténeteket. Anyag-testére pályázó kizsákmányolók sci-fi-be illő terveit. Őt nem érinti mindez, kering egykedvűen, rendületlenül. Mozog vele az ár, az apály. Növekedik és fogy az éjszaka mélysége; a hangulatok hullámzása vele erősödik, vele halkul. Közös ritmust táplál a befogadó, női minőség létének természetes körforgásával. A Hold mögött egy égi hatalmasság, a Szaturnusz. Szabad szemmel épp csak látható - a távcsőbe pillantva rabul is ejt szépsége. Az éles kontúrú, sárgásfehér, tökéletes forma. Jól kirajzolt, apró, gyűrűs csoda. Egyedül üldögél a láthatatlan keretre feszített, mélyfekete vásznon. A küszöb őre. A tündöklő magány lassú vándora. Félelmetes méretei a Földet sokszorosan elnyelnék, most mégis pici ékkőként ragyog a távcső mélyén. Naptól kölcsönzött fénye: akár a kis szentjánosbogáré... Kutathatod a bolygók anyagát, sűrűségét, hőmérsékletét. Kifürkészheted jelképes jelentésüket, a bölcs asztrológia róluk szóló, valódi üzenetét – csak ne felejts el időnként visszanézni a könyvekből, a távcsőből magára a tiszta égre! Amitől semmi nem választ el, csak a mondvacsinált távolság. Pattoghat az ember földre szegezett tekintettel - gravitáló, kicsiny gumilabda marad csupán. Felfelé tekintve azonban mindig emelkedik a lélek is; ez az egyik legegyszerűbb törvény. Az egyik legfontosabb, jelképes lépés az Úton. Felfelé tekintve mindig tisztul a szellem, csendesül a zaj, lelassul és megnő a Lét. Az égre nézni a legegyszerűbb gyógymód: sárban tévelygő múlandóságunk magától értetődően közelebb kerül az Örökkévalóhoz. Kapcsolatot talál a Teremtés lenyűgöző hatalmasságához, s rajta keresztül önmaga lényegével.
 

 

A szellemi tekintély hordozója

 

Van, aki fel sem ismeri. Ha az orra előtt áll, akkor sem. Egyesekben távolról is félelmet kelt létezésének lehetősége. Másokban kíváncsiságot ébreszt. A valódi találkozás azonban akkor jöhet létre, amikor megérett rá az idő. Arról fogod felismerni, hogy végtelenül tágas körötte a tér, s annak minden pontja biztonságos. Nyugodtan helyet foglalhatsz bárhol, az úgy lesz természetes. Azt látod majd, hogy körülötte rend van. Nem a tárgyak kényszeresen precíz, mesterséges párhuzamossága, merőlegessége. Hanem annak érzete, hogy mindennek helye van a térben, s ami ott van, annak feltétlenül épp ott kell lennie. Az idő is saját tempójára talál. Minden akkor kezdődik és végződik, fordul át egy újabb történésbe, amikor annak rendje van. S könnyedén adod meg magad ennek a ritmusnak. Magától értetődően. Nem sürgetnéd, nem lassítanád az eseményeket. Erőlködés és rajongás nélkül fogadod el a vezetést. Időben és térben. Valójában nem történik semmi különös, mégis jó vagy. Önmagad őszinte, legjobb kiadása, ami abban a pillanatban csak lehetsz. Sallangoktól mentessé válsz. S nem leszel ettől a felismerésétől sem önelégült, sem büszke, sem beképzelt. Nincs a hétköznapi értelemben jelentősége. Csupán természetessége van. Megbékélten tudomásul veszed saját lényeged. Amit soha nem éreztél, soha nem értettél még ennyire világosan. Akárcsak a Többiekét. Biztonságban vagy. Nem kell sietned vagy hangoskodnod. Nem kell visszahúzódnod vagy tétováznod,  alakoskodnod vagy szégyenkezned. Maradéktalanul kiáradhatsz a világba - mégsem szóródsz szét a céltalan semmibe. Maradéktalanul befogadhatod a világ kiáradását: nem fog téged felemészteni, megrontani, idegenné lényegíteni. Végre minden és mindenki az, ami. A testtel rendelkező lények, növények, állatok, az ember alkotta dolgok valós szereppel, feladattal bírnak. Nem látszanak sem többnek, sem kevesebbnek önmaguknál. A szellemi tekintély a hordozójához közvetlenül tartozók arcán is átragyog. Odaadó, őszintén figyelő társ tüsténkedik oldalán. Hatókörében csodatekintetű gyermek próbálgatja szárnyait: játékos komolyságában, tiszta szavában felsejlik az eljövendő bátor szívű, valódi férfi. Látni abból, ahogyan az édesanya szelíden támaszkodik reá; ahogyan az apával együtt betűzgetett örök törvények tartást és formát adnak mozdulatainak. A szellem ereje átsugároz a lélek és az anyag síkjára is. Az érzelmek zavarodott ráncai kisimulnak. Mindent a szabadság ölel át. Nem a sokaság által harsogva követelt, éhes féktelenség érzete, ami mindig többre és többre vágyik. Nem az önjelölt guruk által kínált fapados lélekrepülés, mely az ego számára hamis megvilágosodást ígér - s helyette ijesztő magasból hajít ismeretlen irányokba. Ahol talán semmi keresnivalód. Ahol a zuhanás után, a földről feltápászkodva ugyanúgy eltévedve bolyongsz, mint előtte. Az csupán a szabadság megcsúfolása: extázisig csalogat, aztán magadra hagy a szemfényvesztés után maradt végtelen űrrel. Legmélyebb kérdéseid felkavart tavával. Válaszok helyett újabb és újabb, izzó és maró kételyekkel. Felkorbácsolt spirituális kielégületlenséggel, ami sorsod elől futva bolyongni űz. Aközben soha  nem engedheted el önmagad: félő, hogy a végső ponton elnyel valami ostoba, fekete, rettegett semmi. A valódi szabadság érzete más. Megnyugtató. Rendezett. Pontosan érzed, meddig tartanak határaid. Nem kell osonva lopakodnod, hogy kitapintsd őket. S nem akarod kétségbeesve széttépni a nem létező rácsokat. Nem érzed, hogy a mester lábai elé kell cövekelned, belekapaszkodva, görcsösen lesve útmutatásait, mintha rajta múlna, az üdvösséget mely percben, mely tetteddel hány százalékosan érheted majd el. A valódi szellemi tekintély hordozója semmi ilyen gesztusra nem sarkall. Hiszen tudja, hogy tudod: ő maga is az út része, nem pedig a cél. Nem reklámozza önmagát. Nem bújik az álszerénység nyirkos, tapadós ruhájába sem. Nem akarsz majomként azzá válni, aki ő. Tudni akarsz mindent, amit ő is tud, de tisztában vagy vele, hogy ez csak saját utadat járva, a saját ritmusodban lehetséges. Most csak tenni akarod a dolgod, csendesen. Erőltetés nélkül. A kérdések helyén világos feladatokat látsz magad előtt. Valódi lépéseket. Nem világmegváltó, teljesíthetetlen ideákat. Hanem a természetednek, lényednek megfelelő tennivalókat, lehetőségeket. A felismert igazság kötelez, ahogy a mondás tartja, s ez immár visszavonhatatlanul önmagadra is vonatkozik. Nem alázhatod meg a Teremtést azzal, hogy saját színvonalad alatt nyilvánulsz meg, alulmúlva azt, aki vagy, aki lehetsz. Néhány területen ez bizonyára erőfeszítést jelent. De a szellemi tekintély súlyát tapasztalva megérzed, hogy a nehézség nem lehetetlenség. Az akadály lényege pedig - természetből adódóan - az, hogy legyőzésre vár. Megkaptad hozzá az útlevelet, abban a pillanatban, amikor valaki a személyiségeden túl az Isten felé igyekvő Lényegre ügyelt benned, minden szavával azt szólította meg. A szellemi tekintély nem hordoz erőszakot. Nem akar megnevelni, megkérdőjelezni, átformálni, legyőzni és uralkodni rajtad. Példájával félreérthetetlenné teszi azonban, hogy az önmagad feletti uralom a legfőbb és egyetlen út, ami e világon bármi lényeges célhoz elvezet.

 

(Megjelent a Barikád Magazin 2014. július 24-i számában.)