Mindig csodálkoztam az Arachnophobia (Pókiszony) című
filmen. Miért van szükség a nézők riadalmához veszett iramban szaporodó óriáspókok
százaira? Vagyunk jó páran, akiket már egyetlen, kétmilliméteres testhosszt
meghaladó példány látványa is képes teljesen ledermeszteni. Nem tudom,
kinél honnan ered a rettegés. Érdekesebb, hogy merre halad. Akadnak, akik örök
pókiszonyosnak könyvelik el magukat, beletörődve sorsukba. Jómagam azt vallom, akármilyen
cudar mélypontról indul az ember, szorgos munkával valamelyest meg lehet
edződni póktűrés tekintetében. Állítólag terápia is van erre: eleinte az ember
csak nézegeti a pókok fotóit, aztán meg is érinti a képeket, s így tovább.
Meddig is? Talán a kezelés végére madárpóksimogatót nyit otthonában az egykori
araknofóbiás? Fogalmam sincs, én kihagytam a pókterápiát. Biztos, ami biztos.
Hiszen a pszichológus díványa alatt is rejtőzhetnek hálólakók… J Inkább a lassú idő és
a tudatos türelem öngyógyító hatását választottam. Ráérek. S hogy beválik-e? Túlzás
lenne azt mondani, hogy ma már felhőtlenül élvezem a nyolclábúak társaságát, de
a pókok láttán rám törő pánikrohamok idővel felnőttesen csökkentek, csendesültek.
Mostanában konszolidált döbbenet és rettegéssel vegyes tisztelet fog el, ha
meglátok egy-egy példányt. Az egyedenként leosztott lábmennyiség… két
strandröplabdacsapatnak is elegendő volna. Zavarba ejtő tekintet(ek)… soha nem
tudom, az azonos állathoz tartozó rengeteg szem merre néz, mit vizslat épp.
Pöffedt potroh - félő, már ránézésre is kicsattan az egészségtől. Sok haszontalan
ismeretet birtoklok, de máig nem tudom, mit tart a pók feszes kis (?) potrohában.
A tevepúp titka megvan, a pókoknál viszont erősen háríthattam hajdan biológiaórán.
Lezárt tudat, sötétkamra, fehér folt, filmszakadás. Csak találgatok: ha egyszer
valóban történne egy pókpotrohpukkasztó baleset az orrom előtt, vajon egy adag
ragacsos méreg vagy egy fészekalja viháncoló pigmenthiányos pókbébi robbanna az
arcomba? Nem olvasok utána. Legyen elég egyelőre, hogy igyekszem legyőzni a
pókiszonyt, és minden viszolygásom dacára próbálom csodálni e különös teremtményeket.
Wei wu wei létmódjukat, mely időnként tökéletes, meditatív mozdulatlanságban teljesedik
ki, máskor meg elképesztő sebességű ízletláb-szedegetésben, pókfonalas bungee
jumpingolásban vagy sztahanovista hálórekonstrukciós munkálatokban ölt formát. Tisztes
távolságból már óvatosan el-elnézegetem őket. Más kérdés, hogy tisztes
távolságból nemigen látszanak: a nézegetéshez közel kell hajolni hozzájuk.
Már-már ijesztően közel. Komoly bátorságpróba, de legalább fel lehet rá
készülni. Nem úgy, mint a váratlan kontaktusra, amit a pók kezdeményez, nem pedig
én. Ilyenkor mindig kiújul a trauma, különösen ha a delikvens egyszerre több
lábbal próbál rajtaütésszerűen érintkezésbe lépni velem. Mégsem vagyok hajlandó
soha eltenni láb alól egyetlen pókot sem. Szigorú szabály, hogy a jelenlétemben mások
sem követhetnek el szándékos pókgyilkosságot. Újabban a pókokkal történő baleseteket
is igyekszem megakadályozni. Mentem őket, ahol tudom. Nehogy kihaljon az
állomány, és a végén rettegnivaló nélkül maradjak.
A minap is, zuhanyzás közben felnézek a csempére, mert komolyan
érzem, hogy figyel valaki. Kontaktlencse nélkül homálygok közelebb, hirtelen indokolatlanul
farkasszemet néz velem a kék mozaik újdonsült barna koszfoltja. Aminek
közelebbről nézve lába is van. Nem akármennyi, de nyolc. Vészjóslón meg is
mozdít belőle rögtön vagy négyet, mire figyelmesen hátrahőkölök, direkt úgy
tartva a zuhanyt, nehogy ijedtemben lelocsoljam a pókot. Az erőviszonyok
egyértelműen felém hajlanak, mégis, pavlovi reflexként indul a gyomromban az
áhitatos undor, a halálra vált kíváncsiság. Eszem ágában sincs ráirányítani a
tust. Vagy hozzávágni egy hipós szivacsot. Lespriccelni vízkőoldóval. Arcon
nyomni borotvahabbal. Inkább mereven rászegezem tekintetem a pók elejére (?), ahol
a szemeit sejtem, közben kihátrálok a kádból, hogy vizesen magamra rángassam a
pizsamát. Szemmel tartva a pókot, saját túlélési esélyeim latolgatva. F1-es
futamokon egy pizsamafelvételnyi idő alatt akár öt kört megtesznek, plusz három
kerékcserét is végrehajtanak. Míg a nyakrészen átcibálom a fejem (persze, hogy
beakad), számítgatom, 300 km/h-s sebességgel mikorra érne felém a nyolchengeres
nyolclábú. Végül megúszom a pizsamaöltést, nem is mozdult a beste, unottan
gubbasztotta végig pánikszerű ruházkodásomat. Lekapcsolom a villanyt a pókra.
Mintha sötétben nem tudna tájékozódni. Gondosan rázárom a fürdőszoba ajtaját
is. Mintha a kulcslyukon vagy a küszöbrésen nem férne ki. Talán egy éjszaka
alatt szublimál… Nem teszi. Másnap délelőtt ugyan nem mutatkozik, ám délután, a
felmosóvödör töltése közben ott terem (a semmiből) a kádban kígyózó
zuhanycsövön. Közben jön a víz. Hogyne jönne, pókra nem számítottam, pedig esküszöm,
nem akarom bántani. Nem tudom, elhiszi-e, állapota kétségbeesett. Semmi ijesztő
szemkontaktus, érzi a zubogás közelségét, fejtor- valamint potrohvesztve próbálna
menekülni. Felébred bennem a menetrend szerinti pókéletmentő ösztön. Reflexből
zárom a csapot, emelem a vödröt, zuhanyt. Minden igyekezet hiábavaló, a pók
belepottyan a kádba, az utolsó cseppek lesodorják a lefolyó irányába. Eltűnik. Szeretném
hinni, hogy visszatér, hogy nem folyt le végérvényesen. Aggódva nézek utána. A
gyerek biztat, ő az ügyeletes optimista a családban, szerinte egy ilyen
kisméretű állat ennyi lábbal simán képes visszatérni a lefolyóhalál torkából.
Igen, akkor is, ha nem vízipók, csak sima. Szerintem lehetetlen, mégis azonnali
kádzárlatot léptetek életbe. A vödörrel átköltözök a kagylóhoz, onnan töltöm tovább,
tiszta kínlódás, még megdöntve sem fér a csaphoz, a víz fele rám borul, másik
fele a padlóra, de pókért mindent. Azért az undorító, ijesztő, gusztustalan
nyavalyásért.
Felmosás közben félpercenként rohanok a lefolyóhoz, ellenőrizni,
lesz-e túlélés. Alig hiszem, de azért nézem. Az ötödik kontrollrohamnál
megtörténik a csoda. A pók épen és sértetlenül tántorog kifelé a lefolyóból.
Örömömben mellérakom a vödröt, el is indul szédült iramban felfelé az oldalán.
Gyorsan újra meg kell menteni, nagyon abszurd lenne, ha megúszván a
csatornahalált lendületből belefulladna egy fél vödör vízbe. Azonnal felkapok
egy Hunyadi-kötetet a mosógépről. Szerencsére a fürdőszoba praktikusan tele van
regénysorozatokkal. De egy könyvet mégsem illik összevizezni, összepókozni, jó
lesz akkor helyette az a pár hivatalos papír is, ami benne lapul könyvjelző
gyanánt. Ránézésre a férjem munkájához kellenek: az egyiken ultraszigorú pecsétek,
olvashatatlan aláírások és kilométer hosszú bürokratikus mondatok éktelenkednek.
A másikon meg világrengetően fontos jegyzetek valami nyilvános beszédhez.
Vagyis mindkettő kiválóan alkalmas életmentő dokumentumnak. Biztatóan lenyújtom
az iratokat a pók negyedik és hatodik lábának. Hálásan bele is kapaszkodik
rögtön. Mondjuk, túl gyorsan kezd iszkolni felém, kénytelen vagyok egy méterre
magam elé kitartani a lapokat, és rohanvást nekiszaladni a hálószobának, ahol
legközelebb ablakot sejtek. A pók életben maradt. Ez végtelenül csodás. Én is
szívesen életben maradnék. Itt az idő, hogy szakszerűen evakuáljuk a menekültet.
Versenyt futok a pókkal. Ő a nyomtatványon száguld felém, én a parkettán siklok
az ablak irányába. Röptében mindig gondosan fordítok egyet a papírokon, amikor
a pók túl közel kerül hozzám. Útközben megnyugtatóan duruzsolok neki. Mint egy
állatpszichológus. Tartom a szemkontaktust megint az összes szemével, és
győzködöm: ne aggódjon, vigyázok rá. Velem pedig ne törődjön, mert én sajnos
nem fogom tudni visszatartani a sikításom, ha még egy fél milliméterrel
közelebb rohan hozzám. Végre feltépem az ablakot, jól van, pókocska, artikulálom
enyhén hisztérikusan, ám annál nagyobb szeretettel. Megpróbálom kirázogatni a
napfényes sátortetőre a padlástéri ablakon át. Mindketten menekülünk: én a
póktól, ő pedig hozzám. Tárt karokkal (lábakkal) rohan felém a papíron. Minden jel
arra mutat, hogy inkább maradna nálunk, mint kívül, ahol sokkalta tágasabb. Nem
akar a tetőn napozni, legszívesebben a nyakamba ugrana, már rugaszkodik is az
ötös-hatos lábpárral. El is éri a pontot, ahol a kezem a papírt tartja, nos, itt
szakad el végleg nyugalmam fonala. Visítva hajítom ki az ablakon az igen
fontos, hivatalos iratokat (pókostól). A kellemes nyári szellő hátán tova is
lebbennek a papírok. Az egyik az ereszcsatornába, a másik csak úgy, spontán, a
belváros iránt. A pók ugyanebben a pillanatban halált megvető bátorsággal katapultál.
Befelé. A szobába. Egész pontosan az ablak alatti hatalmas zoknis kosárba ugrik
fejest, látom, ahogy eltűnik a felemás és páros lábravalók, plusz a tonnányi
vasalnivaló mélyén. Isten hozott ismét
nálunk. A gyermek készségesen leszalad az udvarra, utcára, összevadászni az
irdatlanul fontos, repkedő nyomtatványokat. Magamra maradok a pókkal. Bizonyára
jól van. Csak nem tudom, pontosan hol. Mindegy, úgyis meglesz. Váratlanul
felhúzom majd egy zoknival együtt, talán már holnapután. Hadd gyógyuljon tovább
a fóbia… Végül nem is kell sokat várni a találkozásra. Már másnap reggelre kiderül,
hogy eszméletlenül hálás a jószág. Onnan tudom meg, hogy pókmódra agyoncsókolgatta
a lábszáramat. Viszkető-szúró-vöröslő marást hagy maga után a vádlimon, kedves
emlékül. Mert az teljesen kizárt, hogy ennyi tartalmas közös pillanat után az ő
részéről emberiszonyról lenne szó…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése