Holdidő

A kerítés nélküli kertben kóborolt a kislány. A nap már szalmaszínűre festtette a füvet. Néhol a bokájáig, máshol a feje búbjáig ért. Bizalmas szélben hajladozott a világ: felkapott egy-egy méhet, madarat – alacsonyan megröptette, letette. Közel volt a talaj minden repedése. Gyíkfarkak villantak, póklábak szaporáztak. Csíkos kő hevert egy apró tócsa partján. Üres csigahéj, törött, keresztül lehet kukucskálni rajta. A csigaház-távcsövön át nézett arrafelé, ahol a ház oldala fehérlett. Aprócska pont volt csupán. Becsukta a szemét, kinyitotta. Nézte a távoli, körömfehérnyi házat. Aztán a csigaház apró nyílásain át egész nagynak és közelinek látta. Egyik szemét becsukta, másikat kinyitotta. A ház távol-közel váltakozott. Óvatosan ráhelyezte az üres csigahéjat a pocsolya vizére. Lebegett. A méhet nézte az orra előtti virágon. Közelebb hajolt, a földre ült. Ellepte a fű. Behunyta a szemét, kinyitotta. A méh egyik lábával virágport dörzsölgetett le a másikról. Becsukta a szemét, kinyitotta. A méh apró fejét a virág kelyhébe fúrta. A kislány elfeküdt a fűben. Hunyorított. A tócsa tengernek látszott, csigahéj-hajóval, messzi túlparttal. Újra a méhet figyelte. Hatalmas volt. Lenyűgöző. Nyitva próbálta tartani erősen nehezülő szemhéjait.

Luna, merre vagy? Luna! Csengő hangú kiáltások a fehér ház felől. Fiatal, fehér ruhás asszony gázol a fűben. Távolodik a háztól, nyitva hagyta az ajtaját. Mindig csatangol ez a kölyök. Pedig vizet kellett volna hoznia a kútról. Megint elfelejtette. Belefeledkezik a világba és elfelejti. Futni kezd az asszony, egész az erdő széléig szalad. A közelben sehol nem látja a kis kék szoknya libbenését, a vörös fürtmókusok ugrálását a szőke fűben. Először csak bosszankodik, az idő múlásával összeszorul a szíve. Hiába szólongatja, hiába keresi. Csak az a tudat vigasztalja, hogy a világ végéről nincs hová megszökni.

A kislány a fűben álmodott. A világ közepén járt, erdőmélyi kunyhóban. Vénséges vén anyókánál. Az öregasszony háttal ült neki, arccal a kemence felé. Kezei serényen dolgoztak. Talán varrt. Hiába ágaskodott a kislány, nem látott át a néne válla fölött. Akárhogy próbált közeledni, nem tudta kilesni, min dolgozik.  

A fehér ruhás asszonyka az erdő felé szalad. Megfeledkezik a zöldségről, amiért a kertbe kilépett, a levesről, amit a tűzre tett, az ajtóról, amit tárva-nyitva hagyott. A kis Luna jár az eszében. Patakba fúlt, rönkökön szétzúzott, vadállatoktól tépett alakban. Futtában legyeket hessent az arca elől, mintha rémképeit hessentené. Megtorpan az erdő szélén. Bekiabál a fák közé, lombok nyelik a hangot. Elátkozott erdő ez, jutnak eszébe rég hallott szavak. Ki mondta őket? Kimondta őket valaki vagy csak képzelte? Magas fák tövében a kis kék szoknyát keresi. Bokrok közt a vörös kis fürtöket. Minden néma és mozdulatlanul zöld. Néha egy-egy madár fojtott hangon rikolt.

A kislány álmában leül a kunyhó sarkában. Türelmesen várta eddig, hogy az öregasszony felé forduljon. Szólongatta is: Nénje, mit varr? Nénje, nem mutatja meg? Végül: éhes vagyok, fáradt vagyok. Az anyóka egyszer csak válaszol, de nem fordul hátra. Mintha titkos nyelven beszélne. Barátságos a hangja. A kislány szót sem ért belőle. Ekkor kuporodik a sarokba. Álmában elnyomja az álom.

Messze, az országúton fegyveresek közelednek. Gyűlölettel, haraggal telt, minden ellen lázadók és igazszívű harcosok szedett-vedett, fejetlen csapata. Meglátják a fehér házat, megállnak. Vitatkoznak, összecsapnak. Néhányan elveszik a fegyvert a többiektől, néhányan meghalnak. Az életben maradtak a ház felé veszik az irányt.  

A szakadt fehér ruhás asszony az erdő mélyén csüggedten-bolyongva kicsiny kunyhót pillant meg. Tűzvilágos az ablaka, fénypont a lombok éjszakája alatt. Talán ott lesz a kis Luna. Óvatosan benyit az ajtón. Öregasszony üldögél a tűzzel szemben, háttal az ajtónak. Kezei serényen dolgoznak. Talán varr. A sarokban kis takaró, szépen összehajtva.

A fegyveresek a fehér házhoz érnek. Az udvaron eldobálják a szablyát, fejszét, puskát, kaszát. Ki az udvaron dől le, a fa alá, ki a nyitott házban szédeleg, szobáról szobára. Nincs itt senki, éjszakára meghúzódhatnak. Egy szótlan férfi a szobába téved. Megtorpan a vetett ágy előtt. Halálosan kimerült, de érinteni sem meri ismeretlenek tiszta dunyháját. Csak úgy, az ágy elé heveredik, mint egy hű kutya. Imából álomba zuhan, felriad. Édesen alvó sudár, fiatal lányról álmodott. Itt feküdt, a háztól nem messze, a fű rejtekén. Gyönyörű arcát méhek dongták körül. Mint egy különös virágot. Kék szoknyája, vörös haja szétterült a földön, vidám gyíkok szaladgáltak kecses nyakszirtje alatt. Álmában is mosolygott. 

Az öregasszony elkészült. Megsimítja a kék szoknyácskát. Még mindig gyönyörűen varr. Isten örömére. Kissé reszkető térdekkel feláll, megfordul. Az ajtó melletti falon szinte észrevehetetlen poros tükör lapul. Lopva körülnéz, senki sem látja. Maga elé tartja a szoknyát, közelebb hajol a tükörhöz, lefújja a port. Ráncoktól gyűrt kezei szorosabbra fogják a csípőnél a kacér ruhaderekat. A tükörből fiatal lány néz vissza rá. Kócos, vörös hajában fűszálak, virágok. Huncut szemei most ébredtek. Jól áll neki a szoknya, jól a fiatalság. Nevetve lép hátra. A sarokban fehér ruhás fiatalasszony alszik. Odalép hozzá, derekára hajtja a kis takarót, halkan kioson a házból. Egyre fürgébben szalad, tévedhetetlenül tudja az erdőből kivezető utat. Puha, mezítlen talpacskáit nem sérti tüske, göröngy. A kis kék szoknya néhol piszkos, de sehol nem szakadt. A vörös copfok kibomlanak, ahogy szalad a réten, gyereklábain, a csigaházas tócsa felé.

A fehér ruhás asszonyka a fehér házban ébred. Különös álmokat látott. A tiszta vánkosra támaszkodik, az ablakon benyújtózó, lusta árnyak irányából próbálja kitalálni, hány óra lehet.  

A férfi óvatosan lépdel a fűben. Társai továbbálltak. A fehér háztól távolodva pókokat kerülget, gyíkokat figyel. A fű közt, a földön feltűnik egy alak, gyönyörű öregasszony fekszik ott. Kezében valami apró, fehér. Talán álmodik. Talán halott. A férfi tenyerébe fogja a csigaházat markoló, ráncos kezet. Szeméből mint lassú eső, a fáradt könny úgy ered. Álomtalan, üres alvással kucorodik az anyóhoz, mint édesanyja ölébe. Egyedül ébred, mellette a kardja. Virrasztva vigyázza a holdatlan éjszakát. 

A kislány a magas fűben ébredve a csigaház után kutat. Itt volt a tócsa, itt kell lennie. Elég a fehér házat a távolban keresnie. A fehér ház nincs sehol. Bármerre fordul, mindenütt mező. A sárga fűszálakat szél sem rezzenti. Egy hatalmas, új érzés mindennek fölébe nő. Csavarja gyomrát, gyorsan dobog a szíve. Kapkodva forog, nincs hová mennie. A földre fekszik, szédül, a szikekre könny csorog. Egy árnyék borul fölé, eltakarja a napot.

A fehér ruhás asszony kilép a házból. Bebámul a sűrű fák közé. Leül a küszöbre, hallatszik a csend. Az erdő puhán öleli körül, a lombok közt holdfény dereng. Kizökken az idő, körbe-körbe leng.  

Az árnyék nem mozdul a könnyes föld, a kék szoknya felől. Gazdája megkönnyebbülten rémül halálra: nincs egyedül. Maszatos arcát a férfi felé emeli, bizalmatlan-kíváncsin méregeti. A férfi mosolyog. Szerelmes szemét a vörös fürtökről, karcsú derékról le sem veszi. Kezébe fogja a sudár leány finom tenyerét. Az apró csigaházat féltőn belehelyezi.

A híd

 

A vándor át akart kelni a feneketlen szakadék felett. Közel s távol egyetlen vékonyka függőhíd vezetett. Feltétlen át kellett jutnia a másik hegyre, különben itt reked örökre. Ahol már semmi újat nem lát, semmit nem tanul. A hídőr a szakadék szélén útját állta.

-          Egy tapodtat se tovább. Csak akkor léphetsz a függőhídra, ha utána örökre itt maradsz velem.

-          Ha örökre itt maradok, nincs értelme a hídra lépnem. Hiszen át akarok kelni.

-          Akkor vissza is fordulhatsz – vont vállat a hídőr. – Akár most, rögtön, hogy ne tarts fel tovább.

Ugyan, mi a fenében, gondolta a vándor, de nem akart udvariatlan lenni. Így inkább csak mosolygott, mert az egész egyszerre volt kilátástalan és remekül szórakoztató. Ráért. A hídőr kiismerhetetlen arcát fürkészte. Az pedig bizalmasan közelebb hajolt. Mintha bárki hallaná semmi -szavait itt, a világ végén.

 -  A hídról a túlsó hegyeket mégiscsak közelebbről láthatod.

A vándor fáradt volt. Mögötte a táj gyűlöletesnek tűnt, a feneketlen szakadék pedig valóban feneketlennek. Ösvény, kapaszkodó a sziklafalakon sehol nem sejlett. Az ég… Az ég egyszerűen túl magasan feszült. És erősen sötétedett.

-          Rendben – mondta, de maga sem gondolta, hogy ez valóban megtörténik. Az egész olyannak tűnt, mint egy jó társaságban elkapott, felejtésre méltó anekdota.

Remegő lábakkal lépett a hídra. Ha túléli, kinek fogja ezt mesélni? Jó történet lesz, az bizonyos. Valószerűtlen, merész. Korsók koccanását hallotta, otthonos kandallómeleg villant át erein.  A szél cibálni kezdte a kötélből, fából tákolt, nevetséges alkotmányt. Amilyen semminek tűnt, oly erősen állta az elemek harcát a híd. Eső kezdte csapkodni a vándor vállát. Az ázott deszkákon kissé csúszott viseletes csizmája, de szépen haladt előre. Alatta szakadék, fölötte az ég. Maga mögött hagyta a régi tájat. Olyat érzett, amit még soha. Félelme alábbhagyott, majd hirtelen teljesen elmúlt. Levette tekintetét a szemközti csúcsról. Kezét figyelte, mely a durva, koszos kötélbe kapaszkodott. Hallgatta, ahogy dobog belül a hit. Ahogy föld és ég között lebeg, mégis szilárdan áll.

A híd közepén a bátorság új mámorát ízlelte, mikor vaskos kéz érintette a vállát. Egy pillanatra meg is billent. A mélység kívánatosan szédítette. Csodálta a kis hidat, mely hajszálon tartotta az életét. Csodálta önmagát, aki rendíthetetlen biztonsággal kapaszkodott. A szél elállt, s ő lengedett kézzel, vakmerőn fordult a mögötte várakozó hídőr felé. Az meglepődött a hirtelen mozdulattól, de mélyen a vándor szeme közé nézett. 

-          Nem mehetsz át, ugye tudod?

Nem nézett fenyegetően, dühösen. Nem beszélt haragosan. A vándor mégis újra megmarkolta a kötelet. Szinte a húsába vájt. A híd meg sem rezdült, ő mégis úgy kapaszkodott, mintha ismét forogna vele a világ. 

-          A híd végéig – intett a hídőr a fejével. – Innen figyellek – tette hozzá, szinte közömbösen.

A vándor a válla felett átnézett a vágyott, messzi célra. A túloldali hegycsúcs kacér magasságaira, bölcs szikláira. Az előbb még karnyújtásnyira magasodtak előtte. Most mögötte feszültek, elérhetetlenül távol. Kirekesztő, vádló, lenéző messzeségben. De valóban tisztábban és szebben látszottak, mint valaha. Oly élesen, gyönyörűen, mint még soha. A régi oldalról egyszer sem tudta ilyen jól szemügyre venni őket. A hála mint tiszta hópehely hullott szívére, s egy pillanat alatt odafagyott. Visszafordult a hídőr felé, és lassan megrázta a fejét.

-          Ha nem, hát nem – vont vállat az őr, és visszacsattogott a meredély szélére. Pimaszul fütyörészett hozzá. Vagy csak pimasznak tűnt abban a pillanatban. Minden lépésénél enyhe hullámot vetett a híd.

A vándor állt, és bámult maga elé. Hosszú idő múlt így. Lassan elindult visszafelé. Nem kapaszkodott. A hídőr ott ült a híd tövében. Falatozott. Testével elzárta a régi oldalra visszavezető utat. A vándor megállt előtte, várta, amíg a másik felnéz. A hídőr épp valami állat bőrén rágódott. Nem kérdezett semmit. Hunyorogva emelte tekintetét, ráérősen méregette a fölé tornyosuló vándort. Ölében az állat feje, kezében nyúzókés villant. Elég volt egyszer nemet inteni a fejével.

A vándor leült a hídon, lábait a szakadékba lógatta, jobbfelé. Hosszan nézett a régi, elhagyott hegyekre, aztán a vágyott, el nem ért túloldal felé. Aztán vissza, a régi hegyekre. Kerülte a hídőr tekintetét. Az megbökte, és a kezébe adott egy jókora darabot a zsákmányból.

-          Nézd, ez a legjobb falat. Sült bőr is maradt rajta, itt, oldalt. Ezen elrágódhatsz. Várj, kapsz kést is hozzá. Nem éles, mint az enyém, de a sült húst szépen reszeli. Legalább nem vágod fel az ereid. És ha belém vágnád dühödben, azzal sem okozol nagy kárt – vigyorgott olyan természetességgel, mintha olvasna a jövevény gondolataiban.

A vándor mosolya önmagát gúnyolta. Szavak értelmén rágódott, a bőrt inkább kiköpte. Szavak súlyát méregette. Más dolgok súlya - húsé, késé, hídé, testé, hegyeké – a szavakéhoz képest szinte semmi volt. Csendben nézte a mélység felett lógó lábait. Nem tudta eldönteni, a feneketlen mélységnek van-e súlya vagy nincs. 

A hídőr – ki tudja, honnan - előszedett egy nagy szőrmedarabot, a vándor mellé dobta. A híd a súlyos mozdulattól meglendült, mint egy hinta.

-          Fogd ezt is. Neked adom a melegebb takarómat. Éjszakánként borzalmasan lehűl itt fent a levegő.

A vándor megérintette a szőrmét. Felnézett. Az égbolt a szavak helyére nehezedett. Magára vonta a hatalmas, puha takarót. Teljesen súlytalannak érezte. Nem látta sem a régi, sem az új hegyeket. Korsócsengést hallott. Otthonillatot érzett. Kandalló-meleget.

Két nem, egy igen

Hát persze, hogy a nőnek nincs kedve alárendelni önmagát…  a rosszul értelmezett férfiasságnak. Meg a férfiatlan férfiembernek. Annak semmiképp. A frusztrált-üvöltöző agresszorra nem lehet felnézni. Az nem férfi, aki kocsmai provokációval és családtagok rendszeres püfölésével biztosítja saját gyerekkori sérüléseihez a levezető edzést. S valljuk be, nehéz férfiként értelmezni a nőcselédet játszó, szerepzavaros fickót is. Lehet őt értékelni, lehet vele egyenrangúskodni. Lehet bírni, milyen jófej, hogy eltett vagy húsz üveg lekvárt télire. Az élete valószínűleg gyesre benevező apukakorában sem eszkalálódik látványos katasztrófává. Ám a férfiasság útjáról csendben és biztosan legurul a pasas, ha nincs magasabb rendű célja az életben, mint reggeltől estig ugrálni a nőstény és az utódok körül. (Lényegében mágikusan alávetni magát a Boszorkánynak, aki nagy kegyesen „hajlandó a kedvéért” szüléssel „eltorzítani” tökéletesnek képzelt testét. No meg „pár hónapot beáldozni a karrierből”.)

Mókás és szeretetteljes látvány a kíváncsiságból óvatlanul pelenkát cserélő apa, amint fintorogva elhúzza az orrát. Vicces lehet neki is – egyszer-kétszer. De ha a százezredik lassított ismétlését éli valaki ennek az abszurd showműsornak… Lassan megérzi, hogy a fároszként világító férfiúi szellem helyett hervadt fallosz sem marad. Tévedés ne essék: nem a pelenkacsere férfiatlanít önmagában. A mögötte feszülő, valódi miértek. A lappangó okok és tisztázatlan célok azok, amelyek hosszú távon férfiatlanítanak.  

A felnőni elfelejtő agyrém-világ férfiatlanít. És nőietlenít is. Ahol a férj néha kényetelen a felesége anyuja helyett anyának lenni: megtanítani a portörlést, levezényelni a lelkizést. Máskor a feleség lép elő szigorú apává; előveszi a férjet olyasmiért, amiért az apjának kellett volna, de elmulasztotta. Még kiskölyökkorában.  

Az enyhe náthától nyafogva ágynak eső kortárs ficsúr messze áll sárkányölő hérosztól, akire a nő büszke tartással és tisztelettől sugárzó szemmel felnézhet. Akire rábízhatja életét is, ha kell. Ehhez képest a törődést kikövetelő, a gondoskodást megparancsoló hím zsigeri ellenállást vált ki a nőből. Csoda tudja: valahogy az anyu szoknyája mellett ragadt, dacos és hisztis kölyökre emlékeztet.  

Az igazi nő ugyanakkor – még a legharciasabb, legönfejűbb amazon is – varázslatos módon képes szelíd, gondoskodó és alázatos üzemmódba kapcsolni, ha megérzi maga mellett a valódi férfit. Azt az embert, aki önmagáról egyébként minden tekintetben gondoskodni tud, ha úgy adódik. Igazi férfi az, aki szellemi, lelki és fizikai értelemben senkire és semmire rá nem szorul. Nem azért vesz maga mellé egy nőt, mert képtelen kibírni szex nélkül, és ahhoz is béna, hogy egyedül benyomjon egy gombot a fullautomata, fullextrás, helyette gondolkodó mosógépen. Az igazi férfi profán értelemben (is) kiválóan alkalmas a túlélésre. S még valamire képes, ami a puszta túlélésnél magasabbrendű: a halállal való szembenézésre.

Jól feltolták a mércét a régiek, amikor az életét is feláldozni képes Férfit tették meg ideállá. Aki képes meghalni a szeretet törvényét s az erkölcs mércéjét neki adó Istenért. Képes meghalni a hazáért, mely az anyaföldből táplál és otthont ad az Ég alatt. Képes meghalni a királyáért – aki persze nem korrupt, ostoba politikus, nem zsarnok diktátor, hanem - szintén az Ég kegyelméből - alattvalóit szolgáló, igazi államférfi. Óvó-védelmező, bölcs és példamutató uralkodó. Egyben minta is a többi férfi számára, milyen irányba kell törekedni. Igen, a régiek magasra tették a mércét. De legalább jó helyre.

Az igazi nő ma is megérzi a bölcsességet és a Nap-módra sugárzó, valódi férfierőt. Annak hiányát is. Megérzi a különbséget az önállótlan emberizing, a nyavalyásan lusta, önző kan és az igazi férfi között. A királyi úton járó férfit még a maga tökéletlenségében, úton-levőségében is képes tisztelni. Akit nem kell rohammentővel megmenteni önmagától, azt felemelő érzés tiszta szívből, teljes odaadással, önként szolgálni. A többi hímpéldányt legfeljebb kiszolgálni lehet, s önmagát is csak kiszolgáltatni tudja nekik a nő. A felnőtt élet első nehézségei láttán éves kocsmabérletet váltó szuperhősből, titkos szerető karjaiba iszkoló pondróból nehezen és ritkán lesz király…

De az a nő is messze áll (még) a királynőtől, aki nem képes különbséget tenni a férfiak között. Aki válogatósan félretolja mindet az útjából vagy az összeset begyűjtené. Akinek senki nem elég jó, mégis, bárkinek odaadja magát. Aki senkihez sem alkalmazkodik, de akinek mindenki kellene. Aki önállótlan emberizingekkel próbálkozik makacsul. Nyavalyásan lusta, önző kanok nyakába varrja magát. Beül a félkészbe, csodálkozva tátja a száját, miért nem megy magától a kapcsolatszekér.  Tökéletlen példányokat istenít vagy gyaláz - felemelni, meggyógyítani, szeretettel férfivá érlelni őket viszont már nincs türelme, ereje.  

Könnyebb látványosan csalódni a másik nemben. Csattogva elindulni önmagát megvalósítani (bármit is jelentsen ez a kifejezés). Felkapcsolni a színes, ezoterikus neonlámpát. Megvilágítani vele néhány „komoly” magazin konzumbölcsességét. Műkörmökkel hadonászva bizonygatni… Mit is? Hogy nem tud engedni abból, ami „csak rajta múlik”? Hamis vágyaiból, melyeket nem ő talál ki magának, ő csak hagyja, hogy a világ megsúgja neki? Sietni kell wellnessbe, fitnessbe….? Miért is? Megtalálni elveszettnek hitt szépségét? Fiatalságát? Egészségét? Boldogsághormonjait?

Feszesen tartani bőrét, a hamis vágyakat súgdosó világ kínálta eszközök és pótcselekvések segítségével. Belegebedni, hogy egészséges támasza legyen az őt használó, és nőiességétől megfosztó civilizációnak. Amitől aztán visszakoldulhatja vagy erőszakkal visszaküzdheti magának eredendő szépsége műanyag visszfényét.  

Kifelé él. Amikor azt hiszi, hogy befelé, akkor is. Nem akar megöregedni. Nem akar elhasználódni. Nem fogadja el, hogy a test, a lélek változik. Hogy mindennek rendelt ideje van, s az idővel együtt a nőnek meg kell birkózni saját metamorfózisaival is.

El kellene fogadnia, már kislánykorban, hogy nővé érik, s onnantól minden holdhónappal egyszerre ketyeg benne élet és halál órája. A nő minden hónapban termékeny élet-virágot növeszt magában, s minden leszakítatlan virággal, tovább nem adott élettel újra és újra tudomásul veszi, elvérzi, elsiratja a Halált.

Hajadonként lélekben is felkészül, megérik arra, hogy a Férfinak, akit majd mellérendel az Ég, odaadja önmagát. Ha jól figyel befelé és kifelé, igazi férfira lel. Olyanra, aki nem csak a testét, de lelkét és szellemét is megtermékenyíti majd. Megmutat valamit a Világból, amit a nő nem ismer, de boldogan befogad.

S akkor a nő örömmel rendeli alá magát. Magától értetődően. A férfi által Istennek. Aki egymáshoz vezette őket. Aki a szeretet törvényét, az erkölcs mércéjét adta nekik. Akitől szabad akaratot kaptak, hogy újra és újra Őt választhassák. S Őáltala egymásban, önmagukban a valódi Férfit és a valódi Nőt.

 

Ébredések

Ezer helyzetben, millió módon ébredtünk már életünk során. Vidám rigófüttyre, érces kakasszóra. Az alattomos gyilkosra: az álmunkba is beépülni képes ébresztőóra hangjára. Ébredtünk a legyőzött betetség csatájának verejtékében úszva. Fülünket cibálva göcögő gyermekre. Artikulálatlan táborvezetői üvöltésre, a faház kicsapódó ajtajára. Az eső makacs, ütemes kopogására. Postás csengetésére. Arcunkba csaholó kutyára. Vesénkre települő, kétezer decibellel doromboló macskára. Gyomrunkra települő, azt kétezres fordulatszámmal pörgető macskajajra. Testvériesen hozzánk vágott kispárnára. Termékbemutatóra balekokat toborzó, „sürgős” telefonhívásra. Kulcsát vesztett albérlőtárs akut dörömbölésére. Saját kirobbanó életszeretetünk hegymozgató energialöketére. Alvásunk intim folyamatát bámuló exünk eszelős tekintetére. Szaharai torokszárazságra. Lángoló álomvízió prófétikus elragadtatására. Anyaillatra, szeretet-suttogásra. Sikoltó neonfényre, kémcsövek kocogására, gyógyszerneveket mantrázó nővérsereg műszakváltó inváziójára. Biztonságot nyújtó karok szerelmes ölelésére. Vasárnapi hajnalórán szorgosan flexelő (fűrészelő, ütve fúró, polírozó stb. - a megfelelő aláhúzandó) szomszéd Józsira (Pistára, Ferire stb. – a megfelelő aláhúzandó).  Ébredtünk már hasogató fogfájásra. Bundáskalács illatára. Zsigeri halálfélelemre. Napsugár bűvös simogatására. Arra, hogy pisilni kell. Ébredtünk már légszomjas pánikrohamra: lekéstük Életünk Legfontosabb Eseményét (nem késtük le, nem is volt a legfontosabb). Ébredtünk testi vágyban égve. És a közönséges influenza ragacsos lázában is. Ébredtünk arra, hogy fogalmunk sincs, hol vagyunk. És a Mindenséget átölelő, boldog teljesség érzetére (gyorsabban szétpukkadt, mint a cukormentes rágólufi). Ébredtünk már egynyári slágerzeneszóra, pattogó hangú televíziós hírolvasóra. Kisvödörből nyakunkba zúdított, kagylószagú tengervízre. Zseniális gondolatokra.  Arra, hogy eszméletlen benyomást gyakorolt derekunkra a hálózsák alatti földgöröngy. Ébredtünk képtelen álomból sok álmatlan képre. Végtelennek tűnő reménytelenségre. Aztán csendben és lassan valami egészen másra. A tőlünk függetlenül létező Igazság tudatára. 

A tömeg

Húsz tonna hús, száz mázsa krumpli.
A tömeg a tömeget nem tudja unni.
A tömeg mészárol, a tömeg halad.
A tömegnek torkán akad a falat,
kiokádja, és visszanyeli,
és bólogat, mert így jó neki.
Ha rossz neki, bőszen ordít, vonaglik.
Habzik a szája egészen addig,
míg mind megvész. Fetreng, hörög,
nyáladzik, fellök, betör, leköp.
Trónokat borít, kordont tarol.
Azt élteti, aki cifrán papol.
A jólétről akar csak hallani.
Bűnökről ne kelljen vallani.
Nagyobb ketrecet, szebb rácsokat
bárkitől örömmel elfogad,
s önként zárja a börtönt magára,
ha „Szabadság” van írva ajtajára.
A tömeg arra lett oktatva-művelve,
követelje jussát. Teljen kénye-kedve.
Joga van bírálni, joga van panaszra.
Mindenhez ért, aminek semmi haszna.
Csak néhány jó szlogen kell neki:
mantrázva önmagát hergeli.
Önnön arcát tapossa a sárba -
az emberség jelszavát skandálva.
Tolerancia, nyitottság nevében
ujjal mutogat, megbélyegzésképpen.
Kiveti magából, aki különb nála,
amit nem ért: legyűri, gyalázza, alázza.
A tömeg nem állandó. A tömeg egyenlő.
A tömeg mennyisége kritikussá megnő.
Összevegyül benne húgy és bomlott salak,
formálódik belőle sátáni rémalak.
Retteg és riogat. Hazudik és vádol.
Meglepő módon nem fél önmagától.

Gázlóviszonyok az Idő folyamán

 

Viszonylagos idő

 

Jó pár évvel ezelőtt kedves egyetemi tanárom a bergsoni időfelfogásról mesélt az óráján. Próbálta humorban feloldva az álmos bölcsészekbe injekciózni, mi a különbség a szubjektív (egyénileg érzékelt) idő és az objektív (mindenki számára egyformán mérhető) idő között. Beül a hallgató a padba, ránéz az órájára, pont nyolc óra. A professzor elkezdi az előadást, beszél, beszél… a hallgató másfél óra elteltével újra megnézi az időt… nyolc óra öt perc. Aki nem akarta, az is felfogta, miben sántikált Bergson (azon túl, hogy szubjektíve és objektíve annyira veszettül ráért, hogy csak úgy kedvtelésből szemlélgette az időt). Egyébként tényleg jó előadások voltak, nem az a fajta, amiből másfél órának tűnik öt perc. A vizsgát követő évben is beültem néha, amikor (objektív) időm engedte. Új témák és régiek is sorra kerültek, egy alkalommal sikerült másodjára is kifognom Bergsont. Nem bántam. Még egy füzetet is beüzemeltem, hirtelen támadó filozofikus gondolatok eshetőségére. Toll is kellene, pásztázok körbe - csupa ismeretlen arc -, s hirtelen elképesztő dolog üti meg a fülem. A táska felé kotorászó kezem ijedten húzódik vissza, mintha harapna a szövetbélés. Ott visszhangzik a teremben a döbbenetes mondat. A tanár szó szerint megismételte a tavalyi professzoros viccét az új évfolyamnak. Egyszerre omlik össze és épül fel bennem a világ egy másodperc alatt. Az idő (a szubjektív, az objektív, a mindegyik) apró szövetdarabokra szakad. Mérhetetlen csalódás és hiábavalóság árad szét bennem. Miért is? Nem tudom. Minden bizonnyal az összes utánunk következő évfolyam (s feltehetőleg az összes előző is) ezen a jó kis példán keresztül érthette meg az anyagot. Talán azt hittem, a csoportunk kivételes, ez a vicc csak nekünk szólt? Vagy úgy gondoltam, a tanárunk mindenható? Évről évre ontja magából az egyszer használatos intellektuális poénokat? Sosem lép kétszer ugyanabba a humorfolyóba, mint valami stand upos Hérakleitosz? Nem volt az egészben semmi rendkívüli, az én időmben akkor mégis egymásnak feszült körkörös és egyenes. Önző és önzetlen idő. Kettévált a történet, egyik szálon kirohantam a teremből, s futottam sikítva a világ végéig, még azon is túl, és még azon is. Azóta is csak futok. A másik szálon ott maradtam, a padhoz cövekelve, némán, az idő foglyaként. Egy folyton ismétlődő pillanatban, másfél óra egyenlő öt perc, ánégyzet plusz bémásodperc, egy helyben ülve, mindegy. S akkor megláttam. Mindkét jelentéktelen történet fölött mitikus birodalmak forognak szédítő sebességgel, égbe nyúló, pokolba fúródó tengelyen. Őrült erő hányja kifelé a körből a világ összes idejét a semmibe. Karórák repülnek szanaszéjjel, toronyórák, ingaórák, vekkerek. Egész épülettömbök, hasukra festett napórákkal. Nappali, éjszakai világok. Homokórákból kiömlő sivatagnyi homok, víz nélküli örvények, tengerré nőtt láthatatlan patakok. Előadótermek, egész padsorok, iskolák, templomok, paloták, évezredek. Az áradó időben önmagam tükrét is láttam. Újra és újra, bokáig vizesen, tetőtől talpig vizesen, elázott könyveket bújva, elmosódott betűkre pislogva. Ugyanabban a folyóban álldogálva végtelen hosszúságig. Köröttem áradt, apadt, áradt, apadt, áradt, apadt, majd elcsendesült az Idő. Lassult a forgás, a Mindenség összehúzódott. Már csak kilégzés volt, belégzés. Egyre halkuló. Szabályos, csendes szívverés. Szétnéztem a köröttem összegyűlteken, végigpásztáztam minden arcot. Magukba mélyedtek, néma, méltóságteljes csendben. A templom órája nyolcat ütött.

Live fast, die alone („Élj gyorsan, halj meg egyedül”) -idő

A fővárosban várakozom, egy áruház előterében. Olvasni próbálok, hogy teljen az idő. Persze, milyen hülyeség, ha nem olvasok, akkor is telik. Két elegáns fiatalember épp a támaszpontom előtt egy méterrel fut össze, és dekkol le jó hangosan beszélgetni. Néhány hét kihagyás után, ahogy szavaikból kihámozom. Főként egyikük szavaiból. Mint a legtöbb párbeszédben, itt is akad egy domináns fél. Egy relatíve alfább, egy viszonylagos hím, aki homéroszi rutinnal egyből a dolgok közepébe vág és ott is ragad. Eposzának hőse ő maga. Előző részek tartalmára semmi utalás, az élet tök-mindegy-melyik fejezetéből csobbanunk egyből a múlt hétvégi céges macskajaj szellemi meddőségi centrumába (szerencsére csak rövid epizód formájában). Lopva felnézek, divatos bőrcipő, finom anyagú ing. Mindezt trendi parfümillat és a fontosság súlyos tudata lengi körül. Tudod… fut neki az új körnek, hangszínt vált. Meg is ijedek, itt érzelmi szakasz jöhet, talán nem illene hallanom. Szemvillanás alatt bútorozom el a kézikönyvtárat, angolos távozásra felkészülni, vigyázz… Kész. Teljesen. Tudod, múltkor vettem lakást, be kellene már rendezni, de alig van időm, ez a stílus, mondjad már, az art deco, igen, abban gondolkodom, de nem is tudom… gyorsan szétnézek itt, nincs valami ötleted…? Van ötlet, hát hogyne lenne. A másik fél végre elemében: ő is szóhoz jutott. Sőt. Egyből hatékonnyá minősülhet mint kreatív kapcsolati tőke. A szorongató léthajsza közepette látszólag megálltak egy pillanatra: a Hasznos Csapattag és a Modernkori Hősmenedzser. Valójában pörögnek most is tovább.  Útszéli spontán meatinggé fajulnak. Intenzív lakberendezési felsővezetői tréninggé. Azonnali ötletbörzévé. Csak úgy, mellékesen össze is dobnak itt, a pláza előterében, az én vadidegen orrom előtt egy háromperces otthon-projektet. Gondolom, később akad majd hozzá ab-ovo-exnej-menedzsment (avagy: hogyan lehet a házasságot rögtön válással kezdeni). Jöhet az instant vasárnapigyerek-workshop is (promóajándék: Vakondbőr tartásdíj-csekkfüzet). Vagy gyorsan kiírnak a mélygarázsba menet egy új tendert, formatervezett, külön gondozást nem igénylő, eleve csonka családokra. Eszméletlen jól passzolnak olyan lakásokba, amit senkinek nincs ideje még berendezni sem.

Körkörös idő

Erősen gyúrtam idén az adventre, már előre vártam a Várakozást. Végre valami szakrális, ami a hétköznapoktól elemel. Lelki szemeim előtt művészi asztaldíszek koszorús alakja lebegett. Lelki füleimmel szinte hallottam az éteri sercegést, amint a cukormáz a helyére csusszan, és harmonikus mintává változik a mézes sütemény felszínén. Ötlethadak sorakoztak a fejemben, az adventi dobozban Szentestéig minden napra kis elmélkednivaló ajándék Leánygyermek részére. A tökéletes vacsoraillat felszállásának pillanatában épp betoppanó Családfő víziója. És előbb-utóbb érkeznie kell a hónak is, ez a nyálkás eső csak valami otromba félreértés, mondjuk, legalább lemossa a ferde ablakainkat, már csak törölni kell rajta. Jöhet a mindent misztikusan körüllengő, súlyosan könnyed érzés, itt vagyok. Nagyon jó lesz ez az advent, nyitottam gondolatban a lelki ajtót, tárt karoknak éreztem magam, mocorgott odabent a megbékélő szív, készülődött a vendég- és ünnepvárás. Annyira sugároztam az éterbe az elő-előkarácsonyi eufóriát, rögtön az első csapat erre járó vírus komolyan is vette, micsoda engedjétek-hozzám-jönni-a-bárkit-hangulatban utazom. Meg sem kérdezték, szabad-e felcsöngetni ide betlehemmel, itthon van-e Katze, hozzanak-e néki is valami illendő macskainfluenzát, satöbbi. Se szó, se beszéd, a nyavalya fogta magát és családon belülre települt. Előbb a gyerekkel barátkoztak a vírusok: kaparászták a torkát, húzogatták a fülét, befogták az orrát. Föl-le tologatták a lázmérőjén a higanyszálat. Nem ezt ígérted, kiabálták aztán az őket felváltó bacik, úgy a harmadik hét nálunklebzselés után. Mármint nekem kiabálták, félig már valahonnan belülről. Azt ígérted, nem a nagymama lesz itthon bébiszitternek, amíg álnokul dolgozol, hanem Te, Személyesen, ez így azért nem fair advent. Van benne valami, még ha csak egysejtűek hányták is a szememre. Át is vettem a beteg Leánygyermek felett az ügyeletet, magam is egyre betegedőben. Persze, nem hittem, hogy ez tényleg így fog menni, pedig ment, folyamatosan, és én folyamatosan nem hittem el. Csak bámultam az eddig széttartó idő helyén támadó fegyelmezett körkörösséget. Mogorva ízű antibiotikumok jelölték ki a bűvösen kimért huszonnégy órákat. Csípős hangvételű orrsprayk választották el szigorúan a nappaltól az éjszakát, éjszakától a nappalt. Szabályos időközönként rituális melegítés járta át az orrmelléküregeket. Ismétlődő teafőzések mágikus köreit róttuk folyamatosan, mágikus illatokkal töltve a teret. A torokfertőtlenítést mindig rövid böjt követte. A nap végére a horizont összemosódott, s - mintha gongot ütött volna meg egy távol-keleti szerzetes –, minden éjjel pontosan ugyanabban a halálra fáradt időpillanatban kihullott kezemből egy könyv, egy vasalnivaló ruha, egy félig írt jegyzetlap vagy egy megsúrolt gyógyszeres kanál. Nem egészen így képzeltem a szertartásosan körkörössé simuló időt: ima helyett náthától zsongó fejjel, illatfelhők puha ölelése helyett köröttem összecsapó tárgyhullámokkal. Várva várt baráti, rokoni találkozókat orvoslátogatásra cserélve. Hótlan-csendetlen, felkotort tengerfenékre hasonlított a világ. S kénytelen voltam neki megadni magam, megadni mindannyiunk összes, méltó várakozásra gyűjtögetett, titkos idejét. Felemésztette, s most is kéri még, az összes eldugott percet, amit az idei adventre tartogattam. Nincs már mire tartogatni. A várakozásra várni az idő rabjává, beteggé tesz. S ha még a világ ellenében is várakozol: az időben, idővé porladva fogyatkozol. Vigye a világ, az idő az övé! Nem térek ki a sötét percek elől. A Fénybe még lassan és csendben sem ronthat be valami elől menekülve az ember. Az Örökkévalónak ott a hely mindig a szívben, az a folyamatos, a szent Jelen. Megvédeni mindentől bátran - s ő is megvéd mindent köröttünk és bennünk.  

Csillagközi idő

Töredelmesen bevallom: gyerekkori álmaim közt előkelő helyen szerepelt, hogy egyszer asztronauta leszek. Nem érdekelt a színésznőmesterség, a doktornéni-pálya, de még az ovis munkaerőpiac slágertémája, a királylány-karrier sem vonzott. Kizárólag a csillagos ég. Talán ösztönösen éreztem, hogy az egy főre jutó hülyék száma a galaxis bármely pontján kedvezőbb eloszlást mutat, mint a saját bolygómon. A nővérem elég hamar lenullázta bennem a lelkesedést. Egy tévéadásmentes hétfő délután bizalmasan, ám hidegvérrel közölte: a bal felső amalgámtömött nagyőrlőmmel esélyem sincs a kozmosszal köszönőviszonyba kerülni. Az SZTK-keretes szemüvegemmel pedig egy leselejtezett antigravitációs szimulátor közelébe sem engednek. Még Lajkakutya- jelmezben sem. Ha egyáltalán valaha nagy leszek, tette hozzá kegyelemdöfésképpen. Néhány nap intenzív orrlógatás után a csillagászlexikon-emelgető erőnléti edzésekről így nyergeltem át a sci-fik ovlasására. Elképzelhetetlen távlatok nyíltak térben, időben. Néhanap, mikor sikítófrászt kaptam a köröttem zajló-örvénylő, méltányolhatatlan anyagi világtól, a képzeletbeli űrkalandozás ideig-óráig felvidított. Harminc évvel később olvasom a hírt: a „nem is olyan távoli jövőben az ember a Marsra lép”. 2030 körül - idézem a cikket - „emberes küldetés” fogja érni a szomszédos bolygót. Még jó, hogy nem írták mellé, milyen emberes lépés lesz ez az emberiségnek. Gyerekként bizonyára kómába estem volna az örömtől a környező égitesteken viháncoló űrhajósok híre hallatán. Ma már sokkal boldogabb lennék - főleg így karácsony táján -, ha a marsbéli emberes küldetés krónikája helyett itt, a Földön mutatnánk a dolgainkhoz Istenesebb hozzáállást. Sokkal-sokkal Istenesebbet.

Kvízválasztó

 

Melyik hírességgel kellene összejönnöd 2015-ben? Valódi panda vagy, vagy csak egy kutya, akit pandakinézetűre festettek? Ilyen húsbavágó önismereti kérdésekre lehet választ kapni, ha kitöltünk egy (kábé kilenc kérdésből álló) tesztet az interneten. A közösségi oldalakon meg is osztható az eredmény. Így értesültem például, hogy az egyik ismerősömnek önzetlen szíve van. A másiknak viszont zöld színű (!) a neve.  Nem viccelek, erre is van teszt.

Sorozatfüggők se sírjatok: amíg újra feltűnnek a képernyőn a manhattani éjszakában körtúrázó szinglicsajok vagy az agyfolyató zombik, millió változatban tesztelhetitek, melyik karakter lennétek a kedvenc szériátokból. Gyengébb idegzetűeknek pedig ott A Mikulás melyik rénszarvasa… vagy a Melyik Disney-figura lennél?

Aki intim kérdések helyett a számokra esküszik, kilóra lemérheti, mennyire művelt. Ez úgy derül ki, hogy egy listán bejelöli az ember, a Stephen King (miért pont Stephen King?) által ajánlott 180 (miért pont 180?) könyvből mennyit olvasott. Én például csak tizenötöt. Igaz, mellette még vagy háromezer másik könyvet is, de ez elég szánalmas mentegetőzés, ha egyszer a tesztben egyik sem szerepel. Míg stephenkingi mércével mérve szénné égek a kémprogramok előtt, konstatálom, hogy ez a kérdőív-mánia tipikusan amerikai dolog. Esküszöm, semmi bajom Amerikával, azon kívül, amit nem tudok letagadni, bár onnantól, hogy lelkes, magyar változata is bőven akad az onlájn hülyekvízeknek, igazából mindegy is, mi folyik ott, a tengeren túl.   

A hazai oldalon például a legjobb kérdőívek rovat csúcstartója stílusosan a „Melyik országban kellett volna születned?”  című. Meglehetősen szilárd vagyok hitemben, miszerint pontosan abban az országban születtem, ahol kellett volna. Ugyanakkor az agyzsibbasztás olcsó trükkje komolyan felcsigáz, bevállalok egy próbát.

„Mi az, ami különösen idegesít?” Elsőre még nem jutna eszembe azt felelni: az ilyen ordas, ostoba kérdések. Itt még az indító válaszok is komoly pszichológiának festik magukat. „Nagy, nyitott terek.” „Sötétség.” „Nagy embertömegek.” Megfontoltan bökök a „nagy embertömegekre”, azok tényleg idegesítenek. Jöhet a durva mélylélektan, mindenre felkészültem. Nem, mindenre mégsem. „Az alábbiak közül melyik élelmiszert nem szeretnél semmiképp sem nélkülözni?” Lenyűgöz a tudományos szókinccsel összeházasított antimagyar nyelvhelyesség; nála jobban már csak a választás paradoxona. Komoly lételméleti dilemma, sőt, trilemma számomra, vajon csokoládé, rizs vagy sajt nélkül lennék képtelen elviselni e földi siralomvölgyet. Nem tudok dönteni. Merthogy teljesen egyformán elvagyok mind csokoládé, mind rizs, mind pedig sajt nélkül. Akár egyszerre is. Ilyen válasz viszont nincs! A teszt könyörtelen, addig nem enged tovább, amíg meg nem tagadom valódi önmagam. Itt a kutyát nem érdekli, hogy engem a hal, a kávé és a tejföl nélkülözése viselne meg leginkább, nemzetközi viszonylatban is. Ezen a ponton kéne gyorsan kiszállni. Úgyis tudja a teszt, amit én; menthetetlenül odatartozom, amelyik országba születtem. Azért beerőltetek egy rizses választ, találomra, mert gyötör a kíváncsiság. El is jutunk a mélypontig hamarosan. „Hiszel abban, hogy létezik olyasmi, mint a karma?” Ez a mondat konkrétan értelmetlen, cserébe viszont gondoltak az önerőből hülyékre is, megadva egy eldöntendő tesztkérdésre a visszakérdezés szőke lehetőségét. „Az egy indiai étel?” Csak abból gondolom, hogy komoly a felvetés, mert poénnak katasztrofális.

Már nincs hátra sok szenvedés, jön a végkövetkeztetés. Hong Kongban kellett volna születnem. Ott indiai ételektől nem kell tartanom (kár), legfeljebb a nagy embertömegektől. Hajlok rá, hogy a rizs (vagy a karma) miatt kaptam ezt az eredményt, már csak azt nem értem, mihez kellett a többi kérdés. Lefuttatom újra a tesztet, ugyanazokkal a válaszokkal egy percbe sem telik… Ezúttal Mexikóban kellett volna születnem. Harmadjára Franciaországban, majd az Egyesült Államokban. Nem tudom, ezek után milyen ország jött volna még ki. Van, amit a csúcson kell abbahagyni.