Katze, az ajándék

Katze, az ajándék

Gyerekként nagyon akartam egy kutyát. Német juhászos poszterrel tapétáztam, a Kutyakalauzt szó szerint idéztem. Pedáloztam, hogy szakszerű ebtulajdonos lehessek. S havonta műsorra tűztem a könyörgést, előbb a mennybéli Mindenhatónál, majd a szülőknél. Hiába. Édesanyámék a kutyát kizárólag széles hasú kúriák, tornácos porták, Hortobágy-méretű puszták képi összefüggésében tudták értelmezni. Hetedik emeletre?! Nem vagyunk mi állatkínzók, hallgattam újra és újra.

Hegyvidéki rokonlátogatások alkalmával rendre felajánlottak nekünk egy adag macskát. Elvitelre, hagyma-csípős mellé. Mindannyiszor udvariasan vissza illett utasítanunk. Pedig kutya helyett ekkor már egy fél macskával is beértem volna. Hiába. Sosem hittem, hogy valaha véget ér a négylábúmentes gyerekkor. Pedig véget ért, minden hazatéréskor szembesülök vele, midőn Katze cica a bejáratnál nyakamba veti magát, kieresztett karmokkal igazolva heves ragaszkodását.

Nem tudom, hivatalosan mennyi időbe telik összehaverkodni egy macskával, nekünk az építészet jelentősen megkönnyítette dolgunk. Padlástéri otthonunk tervezője ugyanis eldöntötte: a függőleges állású ablak nem humán létfeltétel. Nem is jutott a lakásunkba egy darab sem; kizárólag a nyeregtető dőlésszögén át ellenőrizhetjük a külvilágot. Megbékéltem sorsommal: tetőablakhoz nem jár otthonos belső párkány, amire a Hamvas-életmű 10. kötete mellé méhviasz gyertyát, gőzölgő teás bögrét és egyéb női hiábavalóságokat pakolhatok. Elfogadtam: kívülről elmarad a hagyományőrző muskátlis láda. Beletörődtem: a kistérségi madárpopuláció számára rézsút üvegtábláink nyilvános dizájn-WC-ként üzemelnek. Alázattal viseltem: míg nőismerősök függönykölteményeinek színe a szőnyeggel, stílusa a fotel karfájával harmonizál, nekem a tologatós egyenrolók és a barkácsmód felszögezhető tüllcsíkok maradnak (inkább lemondtam róluk). Katze érkezésével a krónikus függönyhiány új értelmet nyert. Lakberendezésileg hendikepes háziasszonyból egy csapásra átléptem a macskájával remekül kijövő gazdi státuszába. A macska ugyanis egy dologra nem tud foggal-körömmel felkapaszkodni: arra, amit nem talál a lakásban. Szétszaggatott selyembrokát? Lerántott karnis? Katzéval nem ismerjük ezt a konfliktusforrást. Isteni bónusz a habos torta tetején: a macska még színben is jól megy a kanapéhuzathoz.

E kedvező indítás – és Katze varázsos személyisége – sok apró, létmódbeli különbséget tompított köztünk. Sejtettem például, hogy macskát tartó embernek előbb-utóbb macskaszőrös lesz a pulóvere. A füle. Kedvenc takarója. Hűlni kitett ebédje. De olyan univerzumig sosem merészkedett a fantáziám, ahol macskaszőr bukkanhat fel az eddig olvasatlan könyvben. A 125. és 126. oldal között. Vagy a tőzegáfonyás teafilterben. Bontatlan tusfürdőben. Meg kellett ezt szokni, miként a spontán Katze-történéseket is. Amikor egy perccel indulás előtt teszi le voksát a WC-ben. A tiszta padlóra, közvetlenül az alom mellé. Meg kellett szokni az időről időre görcsbe ránduló gyomrot: Katze elveszett. Szublimált a zárt lakás közepéről. (Valójában fekvőhelyet váltott, és beleolvadt a környezetbe). De a legbénítóbb érzéstípus a „semmi kétség: elrontottuk a macskát”. Például az eleje vérzik, a bemeneti nyílásnál. Hátat fordít, a sarokra fókuszál, közben elszántan köpköd a padlóra, mint egy kivénhedt futballhuligán. Lányom szerint valami csont jött ki belőle. De nem vágtam szájba, anya, esküszöm, csak kicsit játszottunk. Ránézek a gyerekre. Sosem szokott szájba vágni senkit. Próbálom nyugtatni: valószínűleg nem ő helyezte üzemen kívül a macskát. Annak a jószágnak, aki a gyermeki átlaggyömöszöléstől apró darabokra esik, Isten bizonyára másfajta sorsot szán. S ha az Úr mégsem így tervezte, kizárásos alapon még én is lehetek a hunyó. Pörgetem is a fejemben a menüt, mit tömtem legutóbb Katzéba, amitől nemcsak akut gyomorvérzést kapott, de visszaúton még a torkán is akadt. Zacskós csirkefilé, halfilé, zacskós. Nem túl változatos, aláírom, de jelenleg nem áll módomban külön szakácskodni rá. S hát elég szűk a világpiaci kínálat junior macskamenü témakörben. (Na jó, lenne még a zacskósnyúl, meg a zacskósbárány, de azokat közérthetően ottfelejti a tányéron). Nyúlós állagú űrhajóskaját fogyaszt tehát, puha egyenkocsonyát. Nemhogy csont, még hús is alig akad abban. Más tehát a bajforrás. Legót, pónipatkót, ceruzahegyet a gyerek csak felismerné, félig emésztett alakban is. Hova is köpte, amit köpött? Az előbb még itt volt, a padlón, ilyen pici izé, háromszög alakú, aggodalmaskodik a gyerek. Fixírozzuk a macskát, a hidegburkolatot, amire eregeti szakszerűen a véres nyálat maga előtt. De amúgy jól van Katze, nem úgy fest, mint aki beteg, néz rám szorongva a lányka. Várja az anyai megerősítést, nekem viszont kevés a tehetségem hollywoodi stílusban. Több évtized alatt sem sikerült még egy pánikolónak sem olyat ígérnem, hogy „minden rendben lesz”, „megcsinálod”, „át fogjuk vészelni”. Most sem jön a számra, hogy tutira megmarad a macska. Őszintén: fogalmam sincs, ilyet még nem pipáltam. Kazte ráérősen, egykedvűen nyáladzik. Semmi fájó vinnyogás, mint mikor télen beakadt a lába a karácsonyfaizzók huzalkötegébe. A padlón időközben megtalálom az elhullajtott izét. Szúrós, kicsi, fehér. Katze hirtelen produkál magából egy másik ugyanilyet. Miután befejezte a műveletet, elégedetten tátogatja véres száját. Ahonnan határozottan hiányzik két apró, hegyes fog. Összenézünk a kölyökkel. Már csak az a kérdés, ez vajon mennyire normális? Miután úgyis totál leégtünk állattanból, bátran jöhet a google, macskapontlapponthu, még a gyakorikérdések sötét alvilágába is leszállunk. Számolgatjuk Katze életkorát, aki már békésen mozizik a ferde ablakban. Épp idejében hajította el a tejfogait.

Kezdeti macskaismereti hiányosságaink mentségére legyen mondva: Katze nem tervezett családtag. Röpke negyedóra alatt landolt mindennapjainkban, gyorstalpalón kellett felkészülnünk belőle. A dolog úgy adódott, hogy a hobbitelken gyanúsan elszaporodtak az egerek. Vegyi fegyverek alkalmazása helyett célszerűnek tűnt beszerezni odakintre néhány macskát. Volt némi homályos pont a stratégiában, például mi fogja a bio-egérirtókat a kerítésen belül tartani? S főként ki fogja az ott élő két bohém komondor és a kamasz német vizsla figyelmét a zsír új macskákról annyira elterelni, hogy örömükben ne nagyon tépjék szét őket? Vagy legalább ne azonnal… Állatos ismerősök elő, közvélemény-kutatás indít. Jöttek is csőstül az egymásnak ellentmondó városi legendák. Falusi babonákkal megspékelve. Interneten, élőszóban. Végül egész komoly tábor állította határozottan: addig köll a friss macskát a háznál lévő kutyákkal megismertetni, amíg tejszagú. Akkor a régi kutyák biztosan elfogadják az új jövevényt. (Vacsorára, ezt nem tette hozzá senki.) Felbátorodva kerítettünk két kölyökcicát. A precíz beszoktatási művelet ellenére egyikükkel mégis megtörtént a baleset. Még csak haragudni sem tudtam a kutyusokra: játszani akartak. Életem első, észvesztő sírásói tevékenysége következett. A tehetetlen, tiszta düh kihajtott a folyópartra, forgatta kezemben az ásót, hányta a földet. Éreztem a senkit nem vádló, természetesen fájó indulat markolását, termékeny ízét. A fekete rögök közt, a nyirkos ég alatt. Az állati ösztönök kendőzetlen munkáját, a nagy körforgást megpillantva én is a természet rendje szerint kezdtem működni. A céltalanul előtörő erők azonnal irányt kerestek. A feltoluló tehetetlen harag pusztítás helyett rendteremtésbe fogott. Kezeim maguktól dolgoztak, temettek, imádkoztak. Kívülről láttam magam, amint szó nélkül felnyalábolom a kamrából a vizes tálkát, pokrócot és az életben maradt cicát. Hazajött velünk, a ferde ablakok alá. Most is itt ül az ölemben, néha belenyúl a monitorba. Bebújik a számítógépes polcra, ölelgeti a modemet, dorombol neki. Ahogy a lányom mondja: zúg a macska. Él. Egeret ritkán fog, a billentyűzetre fekve pont eléri.

Mert Katze (a zúgáson kívül) ideje nagy részét lehetséges pihenőhelyek tesztelésével tölti (eddig minden vízszintes felület jó eredményt ért el nála). Aktív programból a konyhai teremfoci és az érintő fogóval kombinált bújócska vonzza. Legkomolyabban vett elfoglaltsága azonban a reggeli utáni mozizás. A matiné témája a (ferde) ablakból figyelt külvilág. Hálás közönség, minden érdekli. A szemközti óvodaudvaron pattogó alacsony emberek és gömbölyű labdák. A madzagon vonszolt kétlábúak, akiket ugató négylábúak rángatnak maguk után. Persze, meglehet, hogy Katze titkosügynök. Ártatlan nézelődést színlel, közben rejtett üzeneteket dekódol a világméretű chemtrail-támadások égre rajzolt jeleiből. Októberi eperérést okozó HAARP-akciókat ellenőriz. Gyanús országok kémrepülőit regisztrálja fejben. Biológiai fegyverhordozókat figyel meg, különös tekintettel a szárnyuk alatt madárinfluenza-vírust utaztató duci galambokra. Ez utóbbiakat különösen mély szakértelemmel szemléli. Katze igen megbízható ügynök: eddig még nem tudtunk kiszedni belőle egy szót sem a legvadabb összeesküvés-elméletekről.

Amíg ő kémkedik, én cikket olvasok a zseniális képeket festő autista kislányról. Akinek mindennapjait egy macska segíti. Közös fürdés, művészkedés, biciklizés az állattal. Katze is komoly terápiás feladatokat lát el nálunk, talán nem is tud róla, mennyi jót tesz velünk. Arcüreggyulladás idején három napig mászkáltam a doromboló állatot a fejemhez szorítva. Orrspray nem használt, belőle meg amúgy is áradt a fölös zúgás, gyógyító frekvencián. Nem is kellett végül antibiotikum. Más alkalommal a konyhából hallgattam végig, amint lányom komplex világdiagnózist zúdít a macskára. Sok feldolgoznivaló akadt, majdnem egy fél órát tárgyaltak a (macskához színben passzoló) kanapén. A gyermek öt centiről szemébe nézett Katzénak, majd közölte: ez egy jobbikos macska. Magához ölelte az állatot, és komolyan faggatni kezdte. Tudod, ki az a Vona Gábor? Most jön a vallatás! Na? Ismered? (Miau). Ezzel nem megyünk sokra. (Miau). Végre bevallottad: jobbikos tag lettél!!! Most megvallatjuk, ismered-e Orbán Viktort? Na, ki az az Orbán Viktor? Gyurcsány Ferenc? Medgyessy Péter? Bajnai Gordon? Tudod, ki az Karácsony Gergely? Schiffer András? Morvai Krisztina? Mit hallottál róluk? És Murienikő? Lédigaga? Tudtad, hogy ő leszbi? És Pitbull? Ő meg meleg. És Britniszpírsz… róla meg nem is beszélek. Tudtad, hogy ez a mandarin honnan való? A génmódosított tehenek földjéről. Ahol kénsavval kezelik a génmódosított teheneket és csirkéket és malacokat. És te is génmódosított leszel, ha odamész.... És így tovább. A kibeszélős terápia végeztével szépen leteszi a macskát. Kicsit járkál, újra felveszi, megszeretgeti: Bocs az előbbi tárgyalásokért, kissé zaklatott voltam. Katze békésen dorombol, lehunyja a szemét. Elnyeli a szőnyeg alá söpörhetetlen, civilizatórikus sötétségeket, a sok zavart az erőben. Csendben gyógyítja az érthetetlen, őrült világot, a gyerekhez simulva.

(Megjelent a Barikád Magazin 2014. október 16-i számában.)   

 

 

Itthon vagyok

Itthon vagyok

 

Internetes közösségi oldal. Fiatal hölgy a fotón. Minden jel arra mutat, hogy a másod-unokatestvérem. Egy magyar, aki külföldön él. Melyikünknek nincs ilyen rokona, legyinthet keserű mosollyal bárki e hazában. Hisz naponta tucatjával zárják életüket bőröndbe a fiatalok, hogy iszkolva elhagyják a süllyedő országot. Gazdasági tömegmészárlás mártírjaként nyomorodni itthon hősiesebb dolog? Nem hinném; bár nekem a sors másfajta kérdéseket, másfajta válaszokat adott.
A rokonomnak is: ő nem itt született. Az egyik képen helyes kislányt ölel. A másik fotó homályos, de ő az, kétségtelen. Egyszer ott aludtam a szobájában. Külföldön. Akkor még ő is kislány lehetett. Olyasforma, mint akit a képen – felnőttként – átölel. Személyesen nem találkoztunk, épp nyaraltak a családdal. Sajnálták, hogy elkerültük egymást. Nagymamám öccse vigyázott a házukra, örömmel adtak szállást. Érezzük magunkat otthon! Ők vajon otthon érzik magukat egy másik országban? Végig ez járt akkor gyerek-fejemben. Mindent emlékezetembe véstem náluk, egy hétig szívtam magamba az otthonuk tiszta illatát. Hallgattam külföldiek közt a hibátlanul megőrzött magyar szót. Nagymamám öccsének szeretetteli hangját. Sógornőjük szelídségéből, s az ő lányaitól: anyám unokatestvéreitől mi bölcset tanultam! Ők voltak a biztonság a turista-lét közepette. Beleborzongtam: ők éjjel-nappal, bajban-örömben ezt jelentették, jelentik ott egymásnak. Valahová tartozást. Nem egy héten, hanem évtizedeken át. Mi pedig az elhagyott hazát vittük oda. A családot. Ahogy anyám unokanővére nevezte: a láthatatlan gyökereket. Találkozásokban szavak, érintések, mosolyok: életek cserélődtek.
Nézem a monitort, sok-sok év után. Másik fotó. Idős néni fogja egy kislány kezét. Háttal állnak a szemből sugárzó napban, az exponálás kiadja az alakok jellegzetes kontúrjait. A kép felett szív, mellette angolul: forever. Hogy a világ minden sarkában megértsék, mit jelent az öreg és az apró gyerekkéz összefonódása. Talán a kislány az előző képről. Talán az egykori gyerek. A néni alakja fájdalmasan ismerős. Nem rég könnyek nélkül fuldokoltam a párnában, mert megtudtam, hogy meghalt. Csak néhány személyes alkalom, csak pár levél adatott meg nekünk – angyalsága mégis beragyogta kamaszból felnőtté válásom idejét.
A férje katonatiszt volt: a nagyanyám bátyja. Az egyik székely határőr-zászlóalj parancsnoka. Szinte magam előtt látom. Az ablak mellett ül, jegyzetel, naplójában taglalja, melyik irányból zárható ki a románok áttörése. Nagyanyám is az ablaknál ül, épp ugyanakkor, a Zemplénben. A fronton lévő bátyjára gondol. Aztán az öccsére, aki egész nyáron katonai repterek földjét egyengette. Nagyanyám kinéz a kertbe, ott játszanak a gyerekek. Édesanyám is köztük botorkál. Szalad velük a Zsuzsi kutya. Gyönyörű magyar vizsla. Nagyapám vadászebe. A gyerekek néha meghúzkodják a farkát, a Zsuzsi fel sem veszi. Türelmesen odébb kocog. Hol van már az a bohém kölyökkutya, aki dédapámék gyógyfürdőjében apportírozta a szállóvendégek harisnyáját, papucsát. Most a kapu felé orront, nagyapám ilyentájt szokott megjönni. Nyikordul is a kovácsoltvas, paskolás a fül mögé, megvan a gazdi. Nem sejti a Zsuzsi kutya, hogy nem lesz több közös vadászat.
A gyerekek visítoznak, nekiesnek a verandán a maradék dinnyének. Édesanyámat félretolná a két bátyja: „Maga csak egy lány, maga később jön!” Nagymamám odabent feláll, hogy jobban lássa, mi a következő visítás tárgya. Megszédül, az ablakpárkánynak támaszkodva számolgat magában. A három csemete hangja száll az udvar felett. Odaképzeli a negyediket. Elfér. Még kettő is. Múlik a rosszullét. Csak a világban ez a kis, büszke ország, ez hogyan fog elférni. Az élet a halállal hogyan fér meg. A jó a rosszal. Postás jön, levél a rokonoktól. Közeledik a front a Keleti-Kárpátokhoz. Nagymamám sógornője akkor indul útnak, mikor négy kilométer közelségbe érnek a harcok. Vajon találkoznak még? Kergetőznek együtt valaha anyámék és az unokatestvéreik?
Zsuzsi kutya hétről hétre feszültebben ébred. Odabent csomagol nagyanyám. Pocakos lekvárok, befőttek ládába, borsó, bab, lencse zsákokba kerül. Meleg ruhácskák télire. Zsuzsi a sarokba húzódik. Alig eszik valamit. A gazdája Pesten. Behívták tartalékos tisztként minisztériumi munkára. Nagyanyámék hozzá készülődnek, és a fővárosban élő rokonokhoz. A légi csatáktól talán jobban védve lennének a kis hegyvidéki városban, mégis a szőnyegbombázásnak, ágyúzásnak kitett Budapestet választják. A közelgő démoni szovjet hadsereg „felszabadító” indulatainál égen-földön nincs mitől jobban rettegniük. A várandós asszonynak, meg a három apró gyereknek.
A pesti bérház udvarában a falnál szőnyegporoló áll. A szomszéd épület függőfolyosóján egy kislány körbe-körbe rollerezik. Anyám megigézve bámulja. Hetven év múltán is éles a kép. A Zsuzsi kutya hiányzik, ő nem jöhetett Pestre.
Nagymama öccse még otthon, a bodrogközi tanyán. Bezártak az iskolák, nincs hol befejezze utolsó tanévét. Otthon segít a ház körül, az egyre agresszívabb munkásaikkal hadakoznak. A kertész, pár hete még nyilaskeresztes, hirtelen beállt a kommunista pártba. Be akar költözni dédanyámék házába. Pár napon belül úgyis itt a Vörös Hadsereg, röhögi. Dédanyámék az utolsó Pestre induló vonattal hagyják maguk mögött a letűnő világot. Bekopog velük a december a fővárosba. Nagyanyám öccse ekkor áll be önkéntesen a hadseregbe. Szüléje utolsó integetését viszi magával cseh földre. Onnan tovább a világba. Örökre.
Nagyanyám bátyja a vesztett háború józan tudatában rohan a fővárosba, kimenekíteni szeretteit. Még pár nap, és bezárul az ostromgyűrű. A katonatisztek hozzátartozói mindent felülmúló megtorlásra számíthatnak. Szorongva indítja családját Nyugat felé, ő visszatér egységéhez. Nagyanyámék a szűk, pesti pincében, a rokonok háza alatt. Már mindent elvittek a szovjet katonák, ami mozdítható. Jönnek, szednék össze a spájzban az ennivalót. Öregek, gyerekek szigorúan beosztott falatja az éhínség közepén. A kicsik már így is folyton kiszedik várandós anyjuk kezéből a neki járó extra tejadagot. Ha az ételüket elviszik, éhen fognak halni. A katonák mustrálják a készletet. A kívánatos lekvárral kezdik a próbát, egyikük találomra lekap egy kis csuprot, átböki a celofánt. Lenyalja az ujját. Undorodva hajítja el a zsákmányt. Köpköd, kiabál, oroszul káromkodik, milyen szart esznek ezek, nem kell tőlük semmi. A banda elvonul. Nézi a család a csodát, a megmaradt összes élelmiszert. Aztán az eldobott corpus delictit. Az összes közül az az egyetlen üveg lekvár volt penészes. Nagyanyám öccse halad Nyugat felé. Drezda bombázása mellett éjszakázik.
Zsuzsi kutya a Bodrog-közben keresi gazdáit. Az állomásfőnökék minden nap látják, amint a vizsla elindul otthonról, a megállóhoz megy és várja a reggeli kisvonatot. Felszáll. Leutazik a tanyához. A magas töltésen, a kanyar után leszáll. Jól ismeri a járást, nagyapám ide udvarolt nagyanyámnak; Zsuzsi kölyökként gyakran futkosott mellette végig a fák között. Most szomorúan kocog az ösvényen. A tanyán maradt idős alkalmazottak rácsodálkoznak, megpaskolják Zsuzsi nyakát. Széttárják karjukat. Nincs itt senki más. A kutya bejár minden szegletet. Csalódottan visszaüget a vasúti megállóhoz. Órákig vár a vonatra egyedül. A kalauz messziről jelez, akadt egy felszálló. A szerelvény lassít. Az öreg vizsla visszazötykölődik a városba, a házhoz lohol. Sehol senki. Másnap a vasutasok kora hajnalban már újra az állomáson látják. Megint várja a kutya a kisvonatot, felszáll, utazik. Ez így megy nap nap után, hosszú időn át.
A tél tavaszba fordul. Pesten már a vég közeleg. A minisztérium költözködik. Felajánlják mindenkinek, hogy családostól mehetnek külföldre. Nagyapám azt mondja, Magyarországról ő sehova. Itt az anyja sírja. A családja. A hazája... A rokonság másik része Nyugat felé tart. A zászlóaljparancsnok keresi feleségét, gyermekeit. Az apró, törékeny, de erős asszonyka, két kislánnyal az oldalán, eggyel a szíve alatt férje nyomát kutatja. Katonavonatra fel, tehervagonból le. Nyomukban jár a halál. Osztrák parókián kapnak szállást, távozásuk után egy nappal bomba dönti romba a paplakot. Állomásról állomásra araszolnak, gyalogszerrel a hidegben. Újabb vonat. Nagymamám bátyja és családja egy irányba tartanak, néha ugyanazon város utcáin lépegetnek, anélkül, hogy tudnák. Egy másik vonat, messze tőlük Kelet felé halad, anyámék marhaszállító vagonban utaznak haza Pestről. Dédanyám sűrű fésűvel szántja a gyerekek haját, tetvesség ellen. Édesanyám haja hosszú, születése óta nem vágták. Sokáig tart a fésülés. Ausztriában, Knittelfeld után a gondviselés egymás mellé vezet két vonatot, párhuzamos sínen vesztegelnek az apró állomáson. Az egyik vagon szűk ablakán kikukucskál egy kislány, s felkiált: Apuka! Ott van Apuka! Édesanyja el sem hiszi. Bohó gyerek, persze, hogy hiányzik az apja. Hónapok óta nem látták, s talán sosem fogják többé. De mégis. Isten úgy akarta. Nagyanyám bátyja a családjára talál, hogy aztán újra elváljanak, s majd újra egymásra találjanak megint.
Nagyanyámék hazaérkeznek, az intarziás szekrény, ebédlőbútor az udvaron. A gyerekszobából, konyhából semmi nem maradt. Az ágyakat az oroszok föltüzelték, némelyiket szintén az udvarra vitték. A Zsuzsi kutya elveszett. Senki nem tudja, mi lett vele. Nagyanyám öccse Dél-Németországban találkozik a bátyjával. Ezer kilométert gyalogolt, át a totális háborún. S még mekkora út áll előttük. Csak a messzi jövőben tér majd vissza egy-egy családtag a szülőföldre. Látogatóba.
Nagymamám lelke és tudata lassan őrlődik fel az évtizedek alatt, belehomályosul a veszteségek fájdalmába. Mennyien elmentek mellőle. Ki így, ki úgy - számára megbocsáthatatlanul és értelmetlenül. Hallgatag húgát egy elmebeteg férj vitte sírba, még a háború előtt. Erős és vidám bátyját, s féltve dédelgetett kisöccsét, kit egykor karjain hordozott, elvágta tőle, idegenbe szórta egy hazát, nemzetet vesztő háború. Felvidéki szülőhelye végleg más ország térképére került. Egy aljas rendszer méltóságában alázta férjét, lassú mérget csepegtetve mindennapjaiba; nagyapám őszinte, tiszta szíve végül megszakadt. Drága nagymamám cipelte ezt a keresztet. Hosszú életet, hosszú penitenciát szabott ki rá a Mindenható. Mindenki helyett vezekelt és szenvedett. S közben helyt állt a gondjaira bízott itt maradottakért. Halálos ágyán már jobbára önmagát sem ismerte fel. Anyám fogta a kezét, simította ezüst haját, s ő nem tudta, hogy a lánya szól hozzá. Tudata az utolsó hónapokban furcsa dimenziókat utazott át, összefüggéstelen foszlányokban dobálva vissza a túlpartról a szavakat. Ám a vég közeledtével váratlanul kivilágosodott tekintettel mélyen az időkbe nézve felsóhajtott. Hangja is másként csengett, nyugodtan, bölcsen, szomorúan. „Vajon ki veszített többet? Aki elment, vagy aki itt maradt?”
Nézem a képet, a távoli rokont az interneten. Bármikor megszólíthatom. Nem érzem vesztesnek egyikünket sem. Körém gyűlnek, láthatatlanul, mindannyian. Nem érdekel, mitől fosztott meg kívül az élet. Az érdekel, amim belül van, ami vagyok. Ami egyikük nélkül sem lehetnék. A láthatatlan gyökér, ahogy édesanyám unokanővére nevezte, eltéphetetlen, erős. Érzem, ahogy őket mesélem. Az itt maradottakkal, a máshol élőkkel, az eltávozottakkal örökre összeköt. A láthatatlan gyökér nem a földbe kapaszkodik. Az egekből száll alá, úgy fonja be, úgy tartja meg ezt a darabka földet. Rajta engem is. Bennem mindnyájukat. Itthon vagyok.  

 

(Megjelent a Barikád Magazin 2014. szeptember 4-i számában.)   

 

 

Elmúlik

Elmúlik

Faluhelyen kis társaság gyűlik össze. Táborozó városi gyerekek, szülők, helybéliek találkoznak. A kisebbek játszanak, a nagyobbacskák kíváncsiskodnak. Ismerkednek. Egy teltkarcsú, falubéli fiatalasszony karján, lábán, s egyéb testhelyeken tetoválások villannak elő. Hatalmas szirmú virágminta a boka fölött. Gótikus formájú betűk a csuklón. Az egyik kiskamasz lány érdeklődve figyeli. – Mi van a kezedre írva? – A hölgy - válasz helyett - felmutatja az alkarját. Mintha tabu lenne a néven, nem mondja ki, csupán mágikus mozdulattal odatartja az írást a beavatandó fél orra elé. Úgy, hogy azért mindenki más is jól lássa. Egyetlen, tintakék szó az ütőér fölött, szépen olvasható: Elmúlik. A lányka némán betűzi, mozgó ajakkal. Tizenhárom sudár éve csodálkozva közelebb hajol, szemöldöke zavart ráncba fut. Egy pillanat az egész; láthatóan nem tudja hova tenni az üzenetet. Talán ha olyasmi lenne a bőrbe vésve, hogy LOVE. Vagy PEACE. MUSIC. Hidrogénszőke énekes csajszik vagy kölyökképű filmsztárok művészneve. Egyszarvú hátán szuperhős, amint átugrat néhány kontinens fölött. Az világos képlet. De mit kezdjen saját anyanyelvén egy szimpla ikes igével, mely a létezés és a történés határán billeg? A tetkótulajdonos megtöri a csendet, hátha segít a megfejtésben. - Minden elmúlik. Nem? - és derűsen mosolyog. Titokzatosan. Senki nem kérdez, nem szól. Mágikus a csend. Itt sűrűsödik a létezés misztériuma. Az elmúlik, súlyos szó. Hát még a minden. Klímaváltozás lesz. Nagyon nagy hőség. Vagy nagyon nagy hideg. Aztán elmúlik. Szökőár. Elmúlik. Talán háború. Aztán elmúlik. Mint minden háború. Jön a béke időszaka, hosszú vagy rövid - elmúlik. Atomtámadás. Szürke hamufelhő. Nukleáris tél. Elmúlik. Élelem híján egymást harapdáló túlélők. Fájdalom. Elmúlik. Lelkiismeret-furdalás. Elmúlik. Földbe csapódó meteorraj. Világvége. Elmúlik. Minden elmúlik. Erre gondolt? Mindenki mindenére? Vagy a saját maga számára mindent jelentő mindenre? Képzelt riport keretében faggatják a jelenlévők a saját lelkükben lakó, mosolygó falusi asszonykát: vajon minek az elmúlása volt (van, lehet) oly meghatározó, hogy az ember a bőrébe véseti? S mi járhat a fejében annak, aki valóban magára írta a szót? Talán családi tragédiák emléke tanította a józan bölcseletet: a rosszat ki lehet bírni, ki kell bírni, mindent túl lehet élni? Ne félj, nem fáj örökké. A borzalmakból is van kiút. Vajon ezt olvassa ki az asszonyka a saját karjára pillantva, mikor a falu határában dolgozik? Mikor kisgyermekkel az ölében mesél, vagy a tésztás fazék felett görnyed? Netán egy szép szerelem súgja a figyelmeztetést az őszi avarba hullás kötelező ígéretéről? Ókori filozófia vegyül a szénaboglya illatával? Óvatosságra inti az ifjúkort: az emelkedettség, a gyönyör pillanatában se feledkezzen meg arról, hogy a boldogság érzete – miként az ártéren átvezető földút – könyörtelenül véges? Olyasmi ez, hogy itt ülünk a teraszon, és holnap már nem ülünk itt pont mi, pont ugyanígy. Nem lesz még egyszer ez a mai nap. Elmúlik. És még rengeteg nap elmúlik. Ugyanígy. Ezek a teli szájjal dinnyét tömő, papírsárkányt hajtogató gyerekek elmúlnak gyereknek lenni, és kiteljesedett vagy idegbeteg felnőttek lesznek. (Rajtunk múlik, elmúlik.) A felnőttségükön túl majd végtelenül magányos vagy végtelenül bölcs öregek válnak belőlük. Vagy a kettő között bármi. Aztán az ő idejük is elmúlik. Ezek a magas fák sem lesznek itt; emlékszem, amikor még nem voltak, amikor még romos épületek, kerítésdarabok omladoztak oldalt. Aztán egymásra számító, egymásnak fontos emberek jöttek, cselekedtek, és elmúlt a fátlanság. És elmúlt az üres romosság korszaka. És most van helyette épület, játék, együttlét, ég előtt hajbókoló rezgőnyár. A falubéliek sem jöttek át régebben, de az az idő elmúlt, a távolság időszaka. És most itt vannak. Csúnya vihar volt tegnap, elmúlt. Holnap is lesz, a holnapi is elmúlik. A kiskamasz lány azt válaszolta előző este a felnőttek kérdésére, még nem tudja, volt-e szerelmes. A felnőttek azt mondták erre, ha nem tudja, volt-e akkor még nem volt. Elmúlik az az idő, amikor nem tudja, milyen a szerelem. Amikor tudni fogja, boldog lesz. Kimondhatatlanul. Atán elmúlik. Fájni fog. Kimondhatatlanul. Az is elmúlik.  A hölgy derűsen nézi a kislányát. Egy szerelem gyümölcsét. Vajon a szerelem elmúlt? A kamaszlány tekintete már máshol jár, repdeső kíváncsisága újabb érdekes tárgyat keres. Nevet. Nevetnek. Az egész világ egy hatalmas felfedezés, ha elmúlik, ha nem. Ebben a pillanatban nem érdekes. Tovább folyik a beszélgetés, esőről, dinnyéről. A tetovált kéz tesz-vesz, ölel, rajzol, néha még felvillan egy-egy pillanatra a titokzatos szó. Egy amerikai történet ugrik be, egy könyvből. Arrafelé akad olyan ember, aki sportmárkajelet tetováltat a hasára. Például egy karcsú pipát. Az illető minden zuhanyzásnál, öltözésnél, mikor megpillantja a jelet önmagán, eszébe jut, hogy „Just do it”. És ettől tevékenynek és okénak érzi magát. Élnek emberek ezen a bolygón, akik multicégek logójával ösztönzik magukat életre, cselekvésre. Mások meg azzal barátkoznak, egy másik földrész közepén, hogy elmúlik.  A rossz – elmúlik. A jó – elmúlik. Mantra lesz az elmúlásból, addig olvassa, addig mondja az ember, amíg se nem jó, se nem rossz szó, csak egy egyszerű ige marad. Létezés, történés határán semlegesen billegő.  

 

Zene

 

A nyári vakáció idejére bezárt zeneiskola előtt haladok. Minden csendes, nem lógnak ki bohókás, zilált dallamfoszlányok az ablakon. Forró pára ül a sudár fák törzsén. Feszítő a némaság. Lassan itt a beiratkozás, villan be a naptár, ne felejtsük otthon előkészíteni a papírokat. Itt tanul a lányom, ide jártam én is valaha, éveken át, heti kétszer, délután. A hangszer megszólaltatásán kívül annyi minden mást megtanulni. A tanítványokkal egyenként foglalkozó tanár néni somolygó figyelmét. Humorba mártott, kritikusan őszinte világát. Azt, hogy nemcsak dajkás ölelésből csordulhat ki szeretet, hanem átperzselhet a viccesen dorgáló szavakon, a szigorú fejcsóváláson is. Félreérthetetlenül. Megtanultam a gyakorlás néha idegtépően unalmas, önfegyelmező erejét. Az egyenként kitapogatott hangjegyekből lépésről lépésre felépülő dallamot: visszamenőleg (és előre is) értelmet adott a (néha idegtépően unalmas) gyakorlásnak. Felismerhetővé tette, hogy az anyag világában képesek vagyunk bűntelenül, károkozás nélkül teremteni, formálni, alakítani. Később megtanultam az egymáshoz alkalmazkodó szólamokat. A közösen alkotott harmóniát; az erre való hajlandóságot, készséget. Reflexszerűen velem maradt a szomjúság iránta. A zene akkoriban soha, senkitől nem választott el, mindig csak összekötött. Ezt idézem föl, ezt keresem benne mai napig. A létezésben is. Az alá-, fölé-, mellérendelődés tiszta, éteri játékát. Ahogyan hangszer hangszerrel, szólam szólammal, lélek lélekkel találkozik. Most csend van. A csendben is ott lapul minden hang. Nézem az épületet, emlékezem a szerelmeket, barátságokat, huncutságokat. Azok is odatapadtak a dallamok oldalához, nem is tudom elválasztani már őket.  Nem is tudom, hogy volt ennyire tágas az idő, hogy fért bele annyi minden. Milyen magas volt a tér, hogy egymásra rétegződhetett benne annyi dallam. Akkor olyan magától értetődőnek tűnt. Megszoktuk, hogy a zene hozzánk tartozik, a napjainkból áldozunk rá, áldozunk neki. Mint régmúlt korok emberei a hatalmas isteneknek. Kérdés nélkül. S akármennyi percet, órát adományoztunk, az időnk ettől nem csökkent soha. Sőt, mintha gyarapodott volna tőle. Nem hiányzott sehonnan, jutott bőven másra is. Úgy emlékszem, mindenre. Még a várakozás sem tűnt elviselhetetlennek, mert a zenében ott voltak benne mindig mások, ott voltak benne a találkozások. A zenét megdolgoztuk magunkban, megdolgoztuk egymás között, időnként odaálltunk vele mások elé. Akinek van füle, hallja. S amihez nem fért kétség: ha néha egy-egy hang félre is csusszant, mindig túlmutattunk a szavakon. Nem tudtam még, gyerekfejjel, mire való ez. Cél-e vagy eszköz, tartalom vagy forma. Együtt éltem mindet, egyszer kavargó nyugtalanságban, máskor színes nyugalomban. Nyűgét, örömét egyként magamra öltöttem. Hol lelkesen, hol megadóan, hol morcosan. Vittem a hátamon, cipeltem kézben, mint a csellót, tokkal-vonóval, esőben, napfényben. Vagy vitettem magam a hullámain. Azóta sem hagyott el soha. Búvópatakként néha meglapul, aztán a legjobbkor újra és újra a felszínre bukkan. Mintha mindig megtalálna, mintha újra és újra rácsodálkoznék, mintha újra és újra a zenét választanám. Magamban, másokban. Odabent, legbelül most is hallom. Pokoltól égig növő szimfónia. Kolostorkerengő oszlopai közt körbe-körbeúszó gregorián dallam. Kívül apokaliptikus csend fülel felém.

 

(Megjelent a Barikád Magazin 2014. augusztus 14-i számában.) 

 

 

 

 

Lázadás és csíkos szatyor

Lázadás és csíkos szatyor

 

A városba vezető úton haladunk. Kertes övezet, már elkezdtek kinőni a földből a családi házak. Az egyik mellékút kijelölte torkolatban kisebb csoport álldogál. Három ember, jól láthatóan összetartoznak. Az idős hölgy lehet a nagymama, a fiatalabb talán a menye vagy a lánya. A gyerek bizonyára az unoka. Csomagokkal felszerelve hangolják magukat az expedícióra: toporgás, nyaknyújtogatás. Át szeretnének kelni a forgalmas főút túlpartjára. Öt komoly méternyire a legközelebbi zebrától. Elöl az öregasszony. Molett testével és csíkos szatyrával védelmezi a következő generációk képviselőit. Arckifejezése elszántságról árulkodik: előbb-utóbb igenis meg fogja elégelni ezeket a mihaszna gépjárművezetőket. Eljön a szent pillanat, amikor ő bizony megmutatja nekik. A mögötte sorakozó családnak is. Meg a technikai fejlődésnek is, ami képes volt elérni önnön elátkozottságának legmélyebb pontját: autókban nyilvánult meg. Autókban, amelyek nem átallnak a számukra kijelölt autóúton furikázni. Oda meg vissza. Ez ösztönös ellenállásért kiált. A zebrától ötméternyire átkeléssé fajulni – ím, a tökéletes forradalom. A nagyi az a lény, akinek nem parancsol senki és semmi. Sem a Jóisten, sem a józan ész. Pláne a KRESZ. Két pont között az egyenes a legrövidebb út, ezt őneki így tanították. Ennek ellenkezőjét nem fogja bebizonyítani senki, ha belefeszül az arca, akkor sem. Ott fognak átkelni, ötméternyire a zebrától, és punktum. Csak ki kell várni, dacosan, amíg megfelelően gyors autó jön. Aztán kilépni a sarki bokrok takarásából, hirtelen elhatározást színlelve. Csatába vezetve a rokonokat, a csíkos bevásárlószatyor zászlaja alatt. Együttes erővel, a haladás lángoló eszméjével valami piti kis úrvezető elé szaladni. Hadd jusson infarktus közeli állapotba a bitang sofőr. Hadd forogjon kockán a lány-meny, no meg az unoka élete. Életveszély nélkül nincs forradalom. Majd védi őket az eszme. Vagy az eszme hiánya. No meg a csíkos szatyor. A csökönyös öszvér-dac, amely inkább cövekel fél órát az általa szabad akarattal kiválasztott ponton, mint alkalmazkodjon bármihez. Nagy, szabad akarásában észre sem véve, hogy némelyik szabály őérte (is) van. Hogy ugyanannyi idő alatt, amíg makacsul érvényesítette akaratát, rég megtehette volna azt az öt, komoly métert. Rég átjutott volna a túloldalra, s haladna háborítatlanul célja felé. Talán már el is érte volna azt, baj nélkül, szép rendben. Ő, a rokonság, meg a csíkos szatyor.

 

 

 

Tekints felfelé!

 

Mit érzel, ha az éjszakai égre nézel? Távolságot, hideg borzongást? Megnyugtató, örök bizonyosságot? Felemeled tekinteted, láthatod az űr csillagporral teleszórt,
magas boltozatán a Tejutat. A szédítő távolságból visszahőköl a szem, közelebbi pontot keres. A balzsamos Hold elvékonyodó arcát. Kráterek sebhelyeivel teleharcolt, hű csatlósa a Földnek. Mennyi mindent tűr alázattal! Áltudományos fantazmagóriák sorát, neki tulajdonított sötét, babonás hiedelmeket. Múltjáról szőtt, lelketlen ütközés- és robbanástörténeteket. Anyag-testére pályázó kizsákmányolók sci-fi-be illő terveit. Őt nem érinti mindez, kering egykedvűen, rendületlenül. Mozog vele az ár, az apály. Növekedik és fogy az éjszaka mélysége; a hangulatok hullámzása vele erősödik, vele halkul. Közös ritmust táplál a befogadó, női minőség létének természetes körforgásával. A Hold mögött egy égi hatalmasság, a Szaturnusz. Szabad szemmel épp csak látható - a távcsőbe pillantva rabul is ejt szépsége. Az éles kontúrú, sárgásfehér, tökéletes forma. Jól kirajzolt, apró, gyűrűs csoda. Egyedül üldögél a láthatatlan keretre feszített, mélyfekete vásznon. A küszöb őre. A tündöklő magány lassú vándora. Félelmetes méretei a Földet sokszorosan elnyelnék, most mégis pici ékkőként ragyog a távcső mélyén. Naptól kölcsönzött fénye: akár a kis szentjánosbogáré... Kutathatod a bolygók anyagát, sűrűségét, hőmérsékletét. Kifürkészheted jelképes jelentésüket, a bölcs asztrológia róluk szóló, valódi üzenetét – csak ne felejts el időnként visszanézni a könyvekből, a távcsőből magára a tiszta égre! Amitől semmi nem választ el, csak a mondvacsinált távolság. Pattoghat az ember földre szegezett tekintettel - gravitáló, kicsiny gumilabda marad csupán. Felfelé tekintve azonban mindig emelkedik a lélek is; ez az egyik legegyszerűbb törvény. Az egyik legfontosabb, jelképes lépés az Úton. Felfelé tekintve mindig tisztul a szellem, csendesül a zaj, lelassul és megnő a Lét. Az égre nézni a legegyszerűbb gyógymód: sárban tévelygő múlandóságunk magától értetődően közelebb kerül az Örökkévalóhoz. Kapcsolatot talál a Teremtés lenyűgöző hatalmasságához, s rajta keresztül önmaga lényegével.
 

 

A szellemi tekintély hordozója

 

Van, aki fel sem ismeri. Ha az orra előtt áll, akkor sem. Egyesekben távolról is félelmet kelt létezésének lehetősége. Másokban kíváncsiságot ébreszt. A valódi találkozás azonban akkor jöhet létre, amikor megérett rá az idő. Arról fogod felismerni, hogy végtelenül tágas körötte a tér, s annak minden pontja biztonságos. Nyugodtan helyet foglalhatsz bárhol, az úgy lesz természetes. Azt látod majd, hogy körülötte rend van. Nem a tárgyak kényszeresen precíz, mesterséges párhuzamossága, merőlegessége. Hanem annak érzete, hogy mindennek helye van a térben, s ami ott van, annak feltétlenül épp ott kell lennie. Az idő is saját tempójára talál. Minden akkor kezdődik és végződik, fordul át egy újabb történésbe, amikor annak rendje van. S könnyedén adod meg magad ennek a ritmusnak. Magától értetődően. Nem sürgetnéd, nem lassítanád az eseményeket. Erőlködés és rajongás nélkül fogadod el a vezetést. Időben és térben. Valójában nem történik semmi különös, mégis jó vagy. Önmagad őszinte, legjobb kiadása, ami abban a pillanatban csak lehetsz. Sallangoktól mentessé válsz. S nem leszel ettől a felismerésétől sem önelégült, sem büszke, sem beképzelt. Nincs a hétköznapi értelemben jelentősége. Csupán természetessége van. Megbékélten tudomásul veszed saját lényeged. Amit soha nem éreztél, soha nem értettél még ennyire világosan. Akárcsak a Többiekét. Biztonságban vagy. Nem kell sietned vagy hangoskodnod. Nem kell visszahúzódnod vagy tétováznod,  alakoskodnod vagy szégyenkezned. Maradéktalanul kiáradhatsz a világba - mégsem szóródsz szét a céltalan semmibe. Maradéktalanul befogadhatod a világ kiáradását: nem fog téged felemészteni, megrontani, idegenné lényegíteni. Végre minden és mindenki az, ami. A testtel rendelkező lények, növények, állatok, az ember alkotta dolgok valós szereppel, feladattal bírnak. Nem látszanak sem többnek, sem kevesebbnek önmaguknál. A szellemi tekintély a hordozójához közvetlenül tartozók arcán is átragyog. Odaadó, őszintén figyelő társ tüsténkedik oldalán. Hatókörében csodatekintetű gyermek próbálgatja szárnyait: játékos komolyságában, tiszta szavában felsejlik az eljövendő bátor szívű, valódi férfi. Látni abból, ahogyan az édesanya szelíden támaszkodik reá; ahogyan az apával együtt betűzgetett örök törvények tartást és formát adnak mozdulatainak. A szellem ereje átsugároz a lélek és az anyag síkjára is. Az érzelmek zavarodott ráncai kisimulnak. Mindent a szabadság ölel át. Nem a sokaság által harsogva követelt, éhes féktelenség érzete, ami mindig többre és többre vágyik. Nem az önjelölt guruk által kínált fapados lélekrepülés, mely az ego számára hamis megvilágosodást ígér - s helyette ijesztő magasból hajít ismeretlen irányokba. Ahol talán semmi keresnivalód. Ahol a zuhanás után, a földről feltápászkodva ugyanúgy eltévedve bolyongsz, mint előtte. Az csupán a szabadság megcsúfolása: extázisig csalogat, aztán magadra hagy a szemfényvesztés után maradt végtelen űrrel. Legmélyebb kérdéseid felkavart tavával. Válaszok helyett újabb és újabb, izzó és maró kételyekkel. Felkorbácsolt spirituális kielégületlenséggel, ami sorsod elől futva bolyongni űz. Aközben soha  nem engedheted el önmagad: félő, hogy a végső ponton elnyel valami ostoba, fekete, rettegett semmi. A valódi szabadság érzete más. Megnyugtató. Rendezett. Pontosan érzed, meddig tartanak határaid. Nem kell osonva lopakodnod, hogy kitapintsd őket. S nem akarod kétségbeesve széttépni a nem létező rácsokat. Nem érzed, hogy a mester lábai elé kell cövekelned, belekapaszkodva, görcsösen lesve útmutatásait, mintha rajta múlna, az üdvösséget mely percben, mely tetteddel hány százalékosan érheted majd el. A valódi szellemi tekintély hordozója semmi ilyen gesztusra nem sarkall. Hiszen tudja, hogy tudod: ő maga is az út része, nem pedig a cél. Nem reklámozza önmagát. Nem bújik az álszerénység nyirkos, tapadós ruhájába sem. Nem akarsz majomként azzá válni, aki ő. Tudni akarsz mindent, amit ő is tud, de tisztában vagy vele, hogy ez csak saját utadat járva, a saját ritmusodban lehetséges. Most csak tenni akarod a dolgod, csendesen. Erőltetés nélkül. A kérdések helyén világos feladatokat látsz magad előtt. Valódi lépéseket. Nem világmegváltó, teljesíthetetlen ideákat. Hanem a természetednek, lényednek megfelelő tennivalókat, lehetőségeket. A felismert igazság kötelez, ahogy a mondás tartja, s ez immár visszavonhatatlanul önmagadra is vonatkozik. Nem alázhatod meg a Teremtést azzal, hogy saját színvonalad alatt nyilvánulsz meg, alulmúlva azt, aki vagy, aki lehetsz. Néhány területen ez bizonyára erőfeszítést jelent. De a szellemi tekintély súlyát tapasztalva megérzed, hogy a nehézség nem lehetetlenség. Az akadály lényege pedig - természetből adódóan - az, hogy legyőzésre vár. Megkaptad hozzá az útlevelet, abban a pillanatban, amikor valaki a személyiségeden túl az Isten felé igyekvő Lényegre ügyelt benned, minden szavával azt szólította meg. A szellemi tekintély nem hordoz erőszakot. Nem akar megnevelni, megkérdőjelezni, átformálni, legyőzni és uralkodni rajtad. Példájával félreérthetetlenné teszi azonban, hogy az önmagad feletti uralom a legfőbb és egyetlen út, ami e világon bármi lényeges célhoz elvezet.

 

(Megjelent a Barikád Magazin 2014. július 24-i számában.)