Névtelen

 

A szikla repedései között egyszer csak utat tört magának, a külvilág felé. Senki nem volt jelen. Senki nem látta a diadalt. Pedig odabent, a barlangban egy ideje már készülődött. Nagyon halkan. Amikor eljött az idő, néhány órás erőgyűjtéssel kezdődött az egész. Neki kellett feszülni belülről, közösen, egy kicsit öblösíteni a vékony sziklanyíláson. Mert először a hajszálnál is vékonyabb volt az a repedés. Ahhoz, hogy kiférhessen, komolyan nekigyűrkőzött a víz. A mészkő lassan engedett. Megindult a születés. A sötétből a fényre. Néhány cseppel vette kezdetét. Az előőrs óvatosan lecsordogált a meredek sziklafalon. Mire elérte a porhanyós, fekete földet a hegy lábánál, fent már több tucat vízcsepptársuk préselte ki magát a hegyből, kapaszkodott össze, és követték egymást a mélybe. Egyre több vízcsepp surrant át a repedésen, egyre bátrabban, egyre fürgébben siklottak lefelé a fehér sziklafalon. A kezdetben láthatatlan rés lassan, engedelmesen megadta magát. Nyílni kezdett. Mint egy kővirág kelyhe. A türelmes víz kecses kis kaput nyitott magának, s összegyűjtött ereje végre forrásként buggyant fel a kövek között. Kényelmes lendülettel fakadt, ráérős sietséggel szaladt a víz a föld felé. A szomjas talaj az első kortyokat hálásan beitta a kristálytiszta nedűből. Aztán betelt vele, s a többi vizet örömmel elengedte. Kis mélyedésben gyűlt a forrás ajándéka, lubickolt önmagában. Közben kacéran visszacsillantotta a nap fényét az őt megszülő hatalmas hegyanya homloka felé. Ideje volt indulni. A kőnél jóval szelídebb és puhább földön a víz hamar utat talált magának. Nekivágott a világnak. Rábízta magát a szelíden hajló domra, szaladt vele lefelé. A fák gyökerei között sem lassított, bátran kanyargott. Időnként megitatott egy-egy madarat, magával sodort egy-egy hangyát, faágat. Jött egy csendes eső, az égből hulló vízcseppek a földi vizekkel szerelmesen összeolvadtak. Büszkén nőtt a vékony ér, kis patakként áradt tovább. Szorgos munkával medret vájt magának a völgyben. Újabb és újabb vízcseppek ezrei érkeztek a régi sziklabarlangból, újabb és újabb esők szálltak alá az égből. Táplálták a forrást, az eret. S belőlük, általuk a kis patak erőt merített, előretört. És haladt tovább rendíthetetlenül. Újabb és újabb világokat hódítani. Más patakokkal összeölelkezni, esővel keveredni. Folyóvá növekedni, folyammá szélesedni. Szűk szorosokban hullámokat vetni. Őrjöngő örvényeket kavarni. Mezőket elárasztani. Újabb és újabb földeket táplálni, szomjazó növényeket, állatokat, embereket itatni kristálytiszta vízzel. Folyton újabb és újabb vícseppeket magába fogadni, másokat elengedni. Folyton folyvást folyni. Folyton változni. S mégis, mindig ugyanaz maradni. A sziklából hősiesen utat törő vízcsepp. A fák gyökerét körülkanyargó kis ér. Büszke sodrású kis patak. Aki mindig ott zubog, az erdő lombsátora alatt kanyargó hűs mederben, bármilyen messzi folyammá terebélyesedve hömpölyög. Aki mindig otthon van az öreg hegy tövében, bármilyen távoli torkolathoz érkezik, végső odaadással. Sosem hagyja el sziklaforrását, egy pillanatra sem. Akkor sem, mikor eggyé válik a hatalmas óceánnal.