Pók, ember

 

Mindig csodálkoztam az Arachnophobia (Pókiszony) című filmen. Miért van szükség a nézők riadalmához veszett iramban szaporodó óriáspókok százaira? Vagyunk jó páran, akiket már egyetlen, kétmilliméteres testhosszt meghaladó példány látványa is képes teljesen ledermeszteni. Nem tudom, kinél honnan ered a rettegés. Érdekesebb, hogy merre halad. Akadnak, akik örök pókiszonyosnak könyvelik el magukat, beletörődve sorsukba. Jómagam azt vallom, akármilyen cudar mélypontról indul az ember, szorgos munkával valamelyest meg lehet edződni póktűrés tekintetében. Állítólag terápia is van erre: eleinte az ember csak nézegeti a pókok fotóit, aztán meg is érinti a képeket, s így tovább. Meddig is? Talán a kezelés végére madárpóksimogatót nyit otthonában az egykori araknofóbiás? Fogalmam sincs, én kihagytam a pókterápiát. Biztos, ami biztos. Hiszen a pszichológus díványa alatt is rejtőzhetnek hálólakók… J Inkább a lassú idő és a tudatos türelem öngyógyító hatását választottam. Ráérek. S hogy beválik-e? Túlzás lenne azt mondani, hogy ma már felhőtlenül élvezem a nyolclábúak társaságát, de a pókok láttán rám törő pánikrohamok idővel felnőttesen csökkentek, csendesültek. Mostanában konszolidált döbbenet és rettegéssel vegyes tisztelet fog el, ha meglátok egy-egy példányt. Az egyedenként leosztott lábmennyiség… két strandröplabdacsapatnak is elegendő volna. Zavarba ejtő tekintet(ek)… soha nem tudom, az azonos állathoz tartozó rengeteg szem merre néz, mit vizslat épp. Pöffedt potroh - félő, már ránézésre is kicsattan az egészségtől. Sok haszontalan ismeretet birtoklok, de máig nem tudom, mit tart a pók feszes kis (?) potrohában. A tevepúp titka megvan, a pókoknál viszont erősen háríthattam hajdan biológiaórán. Lezárt tudat, sötétkamra, fehér folt, filmszakadás. Csak találgatok: ha egyszer valóban történne egy pókpotrohpukkasztó baleset az orrom előtt, vajon egy adag ragacsos méreg vagy egy fészekalja viháncoló pigmenthiányos pókbébi robbanna az arcomba? Nem olvasok utána. Legyen elég egyelőre, hogy igyekszem legyőzni a pókiszonyt, és minden viszolygásom dacára próbálom csodálni e különös teremtményeket. Wei wu wei létmódjukat, mely időnként tökéletes, meditatív mozdulatlanságban teljesedik ki, máskor meg elképesztő sebességű ízletláb-szedegetésben, pókfonalas bungee jumpingolásban vagy sztahanovista hálórekonstrukciós munkálatokban ölt formát. Tisztes távolságból már óvatosan el-elnézegetem őket. Más kérdés, hogy tisztes távolságból nemigen látszanak: a nézegetéshez közel kell hajolni hozzájuk. Már-már ijesztően közel. Komoly bátorságpróba, de legalább fel lehet rá készülni. Nem úgy, mint a váratlan kontaktusra, amit a pók kezdeményez, nem pedig én. Ilyenkor mindig kiújul a trauma, különösen ha a delikvens egyszerre több lábbal próbál rajtaütésszerűen érintkezésbe lépni velem. Mégsem vagyok hajlandó soha eltenni láb alól egyetlen pókot sem.  Szigorú szabály, hogy a jelenlétemben mások sem követhetnek el szándékos pókgyilkosságot. Újabban a pókokkal történő baleseteket is igyekszem megakadályozni. Mentem őket, ahol tudom. Nehogy kihaljon az állomány, és a végén rettegnivaló nélkül maradjak.  

A minap is, zuhanyzás közben felnézek a csempére, mert komolyan érzem, hogy figyel valaki. Kontaktlencse nélkül homálygok közelebb, hirtelen indokolatlanul farkasszemet néz velem a kék mozaik újdonsült barna koszfoltja. Aminek közelebbről nézve lába is van. Nem akármennyi, de nyolc. Vészjóslón meg is mozdít belőle rögtön vagy négyet, mire figyelmesen hátrahőkölök, direkt úgy tartva a zuhanyt, nehogy ijedtemben lelocsoljam a pókot. Az erőviszonyok egyértelműen felém hajlanak, mégis, pavlovi reflexként indul a gyomromban az áhitatos undor, a halálra vált kíváncsiság. Eszem ágában sincs ráirányítani a tust. Vagy hozzávágni egy hipós szivacsot. Lespriccelni vízkőoldóval. Arcon nyomni borotvahabbal. Inkább mereven rászegezem tekintetem a pók elejére (?), ahol a szemeit sejtem, közben kihátrálok a kádból, hogy vizesen magamra rángassam a pizsamát. Szemmel tartva a pókot, saját túlélési esélyeim latolgatva. F1-es futamokon egy pizsamafelvételnyi idő alatt akár öt kört megtesznek, plusz három kerékcserét is végrehajtanak. Míg a nyakrészen átcibálom a fejem (persze, hogy beakad), számítgatom, 300 km/h-s sebességgel mikorra érne felém a nyolchengeres nyolclábú. Végül megúszom a pizsamaöltést, nem is mozdult a beste, unottan gubbasztotta végig pánikszerű ruházkodásomat. Lekapcsolom a villanyt a pókra. Mintha sötétben nem tudna tájékozódni. Gondosan rázárom a fürdőszoba ajtaját is. Mintha a kulcslyukon vagy a küszöbrésen nem férne ki. Talán egy éjszaka alatt szublimál… Nem teszi. Másnap délelőtt ugyan nem mutatkozik, ám délután, a felmosóvödör töltése közben ott terem (a semmiből) a kádban kígyózó zuhanycsövön. Közben jön a víz. Hogyne jönne, pókra nem számítottam, pedig esküszöm, nem akarom bántani. Nem tudom, elhiszi-e, állapota kétségbeesett. Semmi ijesztő szemkontaktus, érzi a zubogás közelségét, fejtor- valamint potrohvesztve próbálna menekülni. Felébred bennem a menetrend szerinti pókéletmentő ösztön. Reflexből zárom a csapot, emelem a vödröt, zuhanyt. Minden igyekezet hiábavaló, a pók belepottyan a kádba, az utolsó cseppek lesodorják a lefolyó irányába. Eltűnik. Szeretném hinni, hogy visszatér, hogy nem folyt le végérvényesen. Aggódva nézek utána. A gyerek biztat, ő az ügyeletes optimista a családban, szerinte egy ilyen kisméretű állat ennyi lábbal simán képes visszatérni a lefolyóhalál torkából. Igen, akkor is, ha nem vízipók, csak sima. Szerintem lehetetlen, mégis azonnali kádzárlatot léptetek életbe. A vödörrel átköltözök a kagylóhoz, onnan töltöm tovább, tiszta kínlódás, még megdöntve sem fér a csaphoz, a víz fele rám borul, másik fele a padlóra, de pókért mindent. Azért az undorító, ijesztő, gusztustalan nyavalyásért.

Felmosás közben félpercenként rohanok a lefolyóhoz, ellenőrizni, lesz-e túlélés. Alig hiszem, de azért nézem. Az ötödik kontrollrohamnál megtörténik a csoda. A pók épen és sértetlenül tántorog kifelé a lefolyóból. Örömömben mellérakom a vödröt, el is indul szédült iramban felfelé az oldalán. Gyorsan újra meg kell menteni, nagyon abszurd lenne, ha megúszván a csatornahalált lendületből belefulladna egy fél vödör vízbe. Azonnal felkapok egy Hunyadi-kötetet a mosógépről. Szerencsére a fürdőszoba praktikusan tele van regénysorozatokkal. De egy könyvet mégsem illik összevizezni, összepókozni, jó lesz akkor helyette az a pár hivatalos papír is, ami benne lapul könyvjelző gyanánt. Ránézésre a férjem munkájához kellenek: az egyiken ultraszigorú pecsétek, olvashatatlan aláírások és kilométer hosszú bürokratikus mondatok éktelenkednek. A másikon meg világrengetően fontos jegyzetek valami nyilvános beszédhez. Vagyis mindkettő kiválóan alkalmas életmentő dokumentumnak. Biztatóan lenyújtom az iratokat a pók negyedik és hatodik lábának. Hálásan bele is kapaszkodik rögtön. Mondjuk, túl gyorsan kezd iszkolni felém, kénytelen vagyok egy méterre magam elé kitartani a lapokat, és rohanvást nekiszaladni a hálószobának, ahol legközelebb ablakot sejtek. A pók életben maradt. Ez végtelenül csodás. Én is szívesen életben maradnék. Itt az idő, hogy szakszerűen evakuáljuk a menekültet. Versenyt futok a pókkal. Ő a nyomtatványon száguld felém, én a parkettán siklok az ablak irányába. Röptében mindig gondosan fordítok egyet a papírokon, amikor a pók túl közel kerül hozzám. Útközben megnyugtatóan duruzsolok neki. Mint egy állatpszichológus. Tartom a szemkontaktust megint az összes szemével, és győzködöm: ne aggódjon, vigyázok rá. Velem pedig ne törődjön, mert én sajnos nem fogom tudni visszatartani a sikításom, ha még egy fél milliméterrel közelebb rohan hozzám. Végre feltépem az ablakot, jól van, pókocska, artikulálom enyhén hisztérikusan, ám annál nagyobb szeretettel. Megpróbálom kirázogatni a napfényes sátortetőre a padlástéri ablakon át. Mindketten menekülünk: én a póktól, ő pedig hozzám. Tárt karokkal (lábakkal) rohan felém a papíron. Minden jel arra mutat, hogy inkább maradna nálunk, mint kívül, ahol sokkalta tágasabb. Nem akar a tetőn napozni, legszívesebben a nyakamba ugrana, már rugaszkodik is az ötös-hatos lábpárral. El is éri a pontot, ahol a kezem a papírt tartja, nos, itt szakad el végleg nyugalmam fonala. Visítva hajítom ki az ablakon az igen fontos, hivatalos iratokat (pókostól). A kellemes nyári szellő hátán tova is lebbennek a papírok. Az egyik az ereszcsatornába, a másik csak úgy, spontán, a belváros iránt. A pók ugyanebben a pillanatban halált megvető bátorsággal katapultál. Befelé. A szobába. Egész pontosan az ablak alatti hatalmas zoknis kosárba ugrik fejest, látom, ahogy eltűnik a felemás és páros lábravalók, plusz a tonnányi vasalnivaló mélyén.  Isten hozott ismét nálunk. A gyermek készségesen leszalad az udvarra, utcára, összevadászni az irdatlanul fontos, repkedő nyomtatványokat. Magamra maradok a pókkal. Bizonyára jól van. Csak nem tudom, pontosan hol. Mindegy, úgyis meglesz. Váratlanul felhúzom majd egy zoknival együtt, talán már holnapután. Hadd gyógyuljon tovább a fóbia… Végül nem is kell sokat várni a találkozásra. Már másnap reggelre kiderül, hogy eszméletlenül hálás a jószág. Onnan tudom meg, hogy pókmódra agyoncsókolgatta a lábszáramat. Viszkető-szúró-vöröslő marást hagy maga után a vádlimon, kedves emlékül. Mert az teljesen kizárt, hogy ennyi tartalmas közös pillanat után az ő részéről emberiszonyról lenne szó…

Névtelen

 

A szikla repedései között egyszer csak utat tört magának, a külvilág felé. Senki nem volt jelen. Senki nem látta a diadalt. Pedig odabent, a barlangban egy ideje már készülődött. Nagyon halkan. Amikor eljött az idő, néhány órás erőgyűjtéssel kezdődött az egész. Neki kellett feszülni belülről, közösen, egy kicsit öblösíteni a vékony sziklanyíláson. Mert először a hajszálnál is vékonyabb volt az a repedés. Ahhoz, hogy kiférhessen, komolyan nekigyűrkőzött a víz. A mészkő lassan engedett. Megindult a születés. A sötétből a fényre. Néhány cseppel vette kezdetét. Az előőrs óvatosan lecsordogált a meredek sziklafalon. Mire elérte a porhanyós, fekete földet a hegy lábánál, fent már több tucat vízcsepptársuk préselte ki magát a hegyből, kapaszkodott össze, és követték egymást a mélybe. Egyre több vízcsepp surrant át a repedésen, egyre bátrabban, egyre fürgébben siklottak lefelé a fehér sziklafalon. A kezdetben láthatatlan rés lassan, engedelmesen megadta magát. Nyílni kezdett. Mint egy kővirág kelyhe. A türelmes víz kecses kis kaput nyitott magának, s összegyűjtött ereje végre forrásként buggyant fel a kövek között. Kényelmes lendülettel fakadt, ráérős sietséggel szaladt a víz a föld felé. A szomjas talaj az első kortyokat hálásan beitta a kristálytiszta nedűből. Aztán betelt vele, s a többi vizet örömmel elengedte. Kis mélyedésben gyűlt a forrás ajándéka, lubickolt önmagában. Közben kacéran visszacsillantotta a nap fényét az őt megszülő hatalmas hegyanya homloka felé. Ideje volt indulni. A kőnél jóval szelídebb és puhább földön a víz hamar utat talált magának. Nekivágott a világnak. Rábízta magát a szelíden hajló domra, szaladt vele lefelé. A fák gyökerei között sem lassított, bátran kanyargott. Időnként megitatott egy-egy madarat, magával sodort egy-egy hangyát, faágat. Jött egy csendes eső, az égből hulló vízcseppek a földi vizekkel szerelmesen összeolvadtak. Büszkén nőtt a vékony ér, kis patakként áradt tovább. Szorgos munkával medret vájt magának a völgyben. Újabb és újabb vízcseppek ezrei érkeztek a régi sziklabarlangból, újabb és újabb esők szálltak alá az égből. Táplálták a forrást, az eret. S belőlük, általuk a kis patak erőt merített, előretört. És haladt tovább rendíthetetlenül. Újabb és újabb világokat hódítani. Más patakokkal összeölelkezni, esővel keveredni. Folyóvá növekedni, folyammá szélesedni. Szűk szorosokban hullámokat vetni. Őrjöngő örvényeket kavarni. Mezőket elárasztani. Újabb és újabb földeket táplálni, szomjazó növényeket, állatokat, embereket itatni kristálytiszta vízzel. Folyton újabb és újabb vícseppeket magába fogadni, másokat elengedni. Folyton folyvást folyni. Folyton változni. S mégis, mindig ugyanaz maradni. A sziklából hősiesen utat törő vízcsepp. A fák gyökerét körülkanyargó kis ér. Büszke sodrású kis patak. Aki mindig ott zubog, az erdő lombsátora alatt kanyargó hűs mederben, bármilyen messzi folyammá terebélyesedve hömpölyög. Aki mindig otthon van az öreg hegy tövében, bármilyen távoli torkolathoz érkezik, végső odaadással. Sosem hagyja el sziklaforrását, egy pillanatra sem. Akkor sem, mikor eggyé válik a hatalmas óceánnal.   

Láthatatlan

 

Volt az a sziget. Senki nem tudta, hogy létezik, nem szerepelt a térképeken. Amikor széles vitorlájú hajók keresztül-kasul kezdték járni az óceánt, valahogy mindig elkerülték. Békesség honolt a szigeten. Néhány különös állat kergetőzött a magas fűben. Édes gyümölcsöket termő fák alatt. Furcsa énekhangú, színes madarak lebbentették szárnyukat. A partközeli sekély vízben kecsesen hajlongtak a legyezőkorallok. A vakítóan fehér föveny sosem forrósodott fel, csak kellemesen megmelegedett a naptól. Néha véletlen arra siklott a vízen néhány karavella, de a tengerészek nem vették észre a szigetet. Talán a tűző nap vakította őket. Talán gomolygó köd ereszkedett a szürke vízre. Eltakarták a partot a vihar korbácsolta, méteres hullámok az éjszakában. Egyébként, ha odakint, a nyílt tengeren tombolt is a förgeteg, a sziget felett mindig tiszta volt az ég. Az éjszaka fekete vásznát a láthatatlan festő lassan telepöttyözte csillagokkal. Millió fénypont fordult körbe napnyugtától napkeltéig a boltozaton. A titkokat susogó füvek, meséket zizegő bokrok, bölcsen hajladozó fák felett. A parthoz húzdó halrajok pikkelye különös fényt bocsátott ki éjjelente, ettől úgy tűnt, mintha a sziget körül kivilágították volna a sekély vizeket. S még így sem találtak rá. Pedig teltek az évtizedek, évszázadok. Az emberek egyre nagyobb, egyre gyorsabb hajókat bocsátottak az óceánra. Egyre több szárazföldet fedeztek fel. S a kicsiny szigetet még mindig nem rajzolták papírral, nem feszítették fel a koordináták keresztjére. Lassan alig maradt már a térképeken fehér folt, s eljött a nap, mikor minden talpalattnyi földet megismert, meghódított az ember. Kivéve a kicsinyke szigetet. Ott csillogott az óceán közepén, mint titkos ékkő a sötétkék bársonyon. Távol, a nagy szárazföldek cakkos partjain, a kontinensek száraz szívében, hatalmas, felpuffadt városokat növesztett az idő. Gyárkémények ontották a füstöt. Az emberek falták a föld adta növényeket, a legelők, a tengerek állatait. Fűrészelték az erdőket, kibelezték a hegyeket. Ha elfogyott, ami kellett, átböngészték a térképeket, újabb földeket hódítottak. Ha mások már laktak ott, azokat legyőzték, leigázták, elzavarták. Éjjel-nappal háborúztak. Télen-nyáron fosztogattak, raboltak. A kicsiny szigeten nem voltak évszakok. Olyan volt, mintha mindig tavasz lenne, vagy örök koranyár. Az állatok soha nem fáztak. Ha elvirított egy virág, nyílt helyette ezer másik. A fák levele mindig zöldellt, s folyamatosan érett rajtuk a gyümölcs. Koronájuk roskadozott a terméstől. A világ többi csücskében egyre több és több gyermek született. Egyesek éheztek, mások fáztak. Járványok söpörtek végig a kontinenseken, a hajók pusztító kórokat szállítottak más földrészekre. Jutott halál bőven mindenkinek. S még így is maradtak elegen, hogy éhezzenek, fázzanak és nyomorogjanak. Hódítsanak, győzzenek és leigázzanak. A szigeten nem élt senki emberfia. A levegő néha mozdult, mindig friss, tengeri lehelletet hozott a szél. A magas fűben szorgos rovarok gyűltek bolyba. Építettek, bontottak. Gyűjtöttek, elengedtek. Amit a földből magukhoz vettek, máshol visszaadták a földnek. Az ember ezalatt felhalmozott és szemetelt. Gyűjtött, megtartott és még többet akart. Megszerzett és ragaszkodott. Még többet szerzett és még többhöz ragaszkodott. Mikor nem volt elég birtokolnivalója, új tárgyakat kezdett gyártani. Általa kitalált, kotyvasztott anyagokból. Ha elmúlt egy divat, ha elromlott valami, feldobálták a házak padlására. Ami már sehol nem fért, azt a szemétbe hajították. Város méretű szeméthegyekké kezdtek nőni a régi kacatok. Nem fogadta be a föld, elviselhetetlenül nehéz volt neki a sok idegen anyag. A szigeten elegáns pillangók lebbentek egyik színes sziromtól a másikig. Könnyedén, súlytalanul. Könnyű volt a földnek a parti homok is, könnyű a puha fű. Könnyű az óceán folyékony érintése. Méltóságteljes madarak köröztek a sziget fölött, halásztak a tengerből, majd hazaszálltak. Elpihentek a sziget mélyén, fák védő lombja alatt. Messze, távol repülőgépek emelkedtek fel. Városok mellől, más szigetekről. Partoktól távoli, ellenséges anyahajókról. Acéltestű, zúgó, ormótlan madárutánzatok bontogatták szárnyaikat. Kőolajat zabáltak, füstcsíkot eregettek az áttetsző légbe. A sziget felett tiszta volt az égbolt. Megérkezett az ár, feljebb kúszott az óceán a part ölében. Megsimogatta a fövenyt, megmosdatott pár öreg követ. Később az apály finoman visszahúzta az óceánt, ismét kivillantotta a puha homokot. Hátrahagyott kagylók, rákok, tengeri csillagok boldogan igyekeztek vissza, a víz után. Önfeledten játszott velük az óceán, a hullámzó, hatalmas lét. Messze, a vizek hűvös mélyén szürke tengeralattjárók lopakodtak. Nem akadt több hódítandó föld. A felfedezetlen sziget kivételével már minden valakié volt. Most egymástól hódítottak az emberek. Elfoglalták. Visszafoglalták. Kézzel, fegyverrel. Erővel, ésszel. Békéket kötöttek, felrúgták. Szövetségeket kötöttek, elárulták egymást. Hátulról érkeztek, alattomosan. Hegyek mögül, vizek alól. Egységben indultak győzni, gyűlöletben és haragban érkeztek veszíteni. A sziget melletti korallzátonynál a csíkos halraj tagjai mind egyszerre mozdultak. Egyszerre lendült jobbra ezer farokúszó. Ezer apró pikkelyes testen egyszerre csillant a fény. Együtt távolodtak a parttól, együtt úsztak a sziget csúcsáig. Egyszerre fordultak délnek, együtt süllyedtek, együtt emelkedtek. Mintha láthatatlan karmester irányította volna őket. Mintha szavak nélkül összebeszéltek volna, s mind ugyanazt akarnák. Érezni az óceán ritmusát, együtt mozdulni azzal. Az emberek a nagyvilágban tévelyegtek. Nem értették egymást. Nem értették a világot. Nem értették önmagukat. Új és új nyelveket tákoltak össze, számokból, betűkből. Szüntelen kutattak, s csak még több kérdésre leltek. Bábeli zűrzavarban kiabáltak gonosz szavakat egymásra. A szomszéd házban, a szomszéd országban lakókra. A szigeten felzengett az esti madárdal. Az égboltra feszült a hangok harmóniája. A kék madár kezdte, a piros felelt rá. Aztán a tarkával együtt szólaltak meg, mindannyian. Először a hímek. Aztán az összes madár, párban. Táncot jártak a hímek, szépen oldalra hajtották fejüket a nőstények. Együtt énekeltek. A bogarak szárnyukat összeérintve zümmögtették hozzá a kíséretet. A Hold lassan fürdette arcát az egyre sötétedő vízben. Lüktetve kivilágosodott a korallzátonyok világa. A kis szigetet senki nem látta, továbbra sem. Száz tengeralattjáró elsiklott mellette. Ezer óceánjáró hajó megkerülte. Tízezer repülőgép elzúgott fölötte. Gyilkos bombákat, bámuló turistákat, alattomos vírusokat cipeltek innen oda, onnan ide, keresztül-kasul a levegőégen. Odalent a kis sziget csendben lélegzett, türelmesen tündökölt. Észrevétlenül.