Holdidő

A kerítés nélküli kertben kóborolt a kislány. A nap már szalmaszínűre festtette a füvet. Néhol a bokájáig, máshol a feje búbjáig ért. Bizalmas szélben hajladozott a világ: felkapott egy-egy méhet, madarat – alacsonyan megröptette, letette. Közel volt a talaj minden repedése. Gyíkfarkak villantak, póklábak szaporáztak. Csíkos kő hevert egy apró tócsa partján. Üres csigahéj, törött, keresztül lehet kukucskálni rajta. A csigaház-távcsövön át nézett arrafelé, ahol a ház oldala fehérlett. Aprócska pont volt csupán. Becsukta a szemét, kinyitotta. Nézte a távoli, körömfehérnyi házat. Aztán a csigaház apró nyílásain át egész nagynak és közelinek látta. Egyik szemét becsukta, másikat kinyitotta. A ház távol-közel váltakozott. Óvatosan ráhelyezte az üres csigahéjat a pocsolya vizére. Lebegett. A méhet nézte az orra előtti virágon. Közelebb hajolt, a földre ült. Ellepte a fű. Behunyta a szemét, kinyitotta. A méh egyik lábával virágport dörzsölgetett le a másikról. Becsukta a szemét, kinyitotta. A méh apró fejét a virág kelyhébe fúrta. A kislány elfeküdt a fűben. Hunyorított. A tócsa tengernek látszott, csigahéj-hajóval, messzi túlparttal. Újra a méhet figyelte. Hatalmas volt. Lenyűgöző. Nyitva próbálta tartani erősen nehezülő szemhéjait.

Luna, merre vagy? Luna! Csengő hangú kiáltások a fehér ház felől. Fiatal, fehér ruhás asszony gázol a fűben. Távolodik a háztól, nyitva hagyta az ajtaját. Mindig csatangol ez a kölyök. Pedig vizet kellett volna hoznia a kútról. Megint elfelejtette. Belefeledkezik a világba és elfelejti. Futni kezd az asszony, egész az erdő széléig szalad. A közelben sehol nem látja a kis kék szoknya libbenését, a vörös fürtmókusok ugrálását a szőke fűben. Először csak bosszankodik, az idő múlásával összeszorul a szíve. Hiába szólongatja, hiába keresi. Csak az a tudat vigasztalja, hogy a világ végéről nincs hová megszökni.

A kislány a fűben álmodott. A világ közepén járt, erdőmélyi kunyhóban. Vénséges vén anyókánál. Az öregasszony háttal ült neki, arccal a kemence felé. Kezei serényen dolgoztak. Talán varrt. Hiába ágaskodott a kislány, nem látott át a néne válla fölött. Akárhogy próbált közeledni, nem tudta kilesni, min dolgozik.  

A fehér ruhás asszonyka az erdő felé szalad. Megfeledkezik a zöldségről, amiért a kertbe kilépett, a levesről, amit a tűzre tett, az ajtóról, amit tárva-nyitva hagyott. A kis Luna jár az eszében. Patakba fúlt, rönkökön szétzúzott, vadállatoktól tépett alakban. Futtában legyeket hessent az arca elől, mintha rémképeit hessentené. Megtorpan az erdő szélén. Bekiabál a fák közé, lombok nyelik a hangot. Elátkozott erdő ez, jutnak eszébe rég hallott szavak. Ki mondta őket? Kimondta őket valaki vagy csak képzelte? Magas fák tövében a kis kék szoknyát keresi. Bokrok közt a vörös kis fürtöket. Minden néma és mozdulatlanul zöld. Néha egy-egy madár fojtott hangon rikolt.

A kislány álmában leül a kunyhó sarkában. Türelmesen várta eddig, hogy az öregasszony felé forduljon. Szólongatta is: Nénje, mit varr? Nénje, nem mutatja meg? Végül: éhes vagyok, fáradt vagyok. Az anyóka egyszer csak válaszol, de nem fordul hátra. Mintha titkos nyelven beszélne. Barátságos a hangja. A kislány szót sem ért belőle. Ekkor kuporodik a sarokba. Álmában elnyomja az álom.

Messze, az országúton fegyveresek közelednek. Gyűlölettel, haraggal telt, minden ellen lázadók és igazszívű harcosok szedett-vedett, fejetlen csapata. Meglátják a fehér házat, megállnak. Vitatkoznak, összecsapnak. Néhányan elveszik a fegyvert a többiektől, néhányan meghalnak. Az életben maradtak a ház felé veszik az irányt.  

A szakadt fehér ruhás asszony az erdő mélyén csüggedten-bolyongva kicsiny kunyhót pillant meg. Tűzvilágos az ablaka, fénypont a lombok éjszakája alatt. Talán ott lesz a kis Luna. Óvatosan benyit az ajtón. Öregasszony üldögél a tűzzel szemben, háttal az ajtónak. Kezei serényen dolgoznak. Talán varr. A sarokban kis takaró, szépen összehajtva.

A fegyveresek a fehér házhoz érnek. Az udvaron eldobálják a szablyát, fejszét, puskát, kaszát. Ki az udvaron dől le, a fa alá, ki a nyitott házban szédeleg, szobáról szobára. Nincs itt senki, éjszakára meghúzódhatnak. Egy szótlan férfi a szobába téved. Megtorpan a vetett ágy előtt. Halálosan kimerült, de érinteni sem meri ismeretlenek tiszta dunyháját. Csak úgy, az ágy elé heveredik, mint egy hű kutya. Imából álomba zuhan, felriad. Édesen alvó sudár, fiatal lányról álmodott. Itt feküdt, a háztól nem messze, a fű rejtekén. Gyönyörű arcát méhek dongták körül. Mint egy különös virágot. Kék szoknyája, vörös haja szétterült a földön, vidám gyíkok szaladgáltak kecses nyakszirtje alatt. Álmában is mosolygott. 

Az öregasszony elkészült. Megsimítja a kék szoknyácskát. Még mindig gyönyörűen varr. Isten örömére. Kissé reszkető térdekkel feláll, megfordul. Az ajtó melletti falon szinte észrevehetetlen poros tükör lapul. Lopva körülnéz, senki sem látja. Maga elé tartja a szoknyát, közelebb hajol a tükörhöz, lefújja a port. Ráncoktól gyűrt kezei szorosabbra fogják a csípőnél a kacér ruhaderekat. A tükörből fiatal lány néz vissza rá. Kócos, vörös hajában fűszálak, virágok. Huncut szemei most ébredtek. Jól áll neki a szoknya, jól a fiatalság. Nevetve lép hátra. A sarokban fehér ruhás fiatalasszony alszik. Odalép hozzá, derekára hajtja a kis takarót, halkan kioson a házból. Egyre fürgébben szalad, tévedhetetlenül tudja az erdőből kivezető utat. Puha, mezítlen talpacskáit nem sérti tüske, göröngy. A kis kék szoknya néhol piszkos, de sehol nem szakadt. A vörös copfok kibomlanak, ahogy szalad a réten, gyereklábain, a csigaházas tócsa felé.

A fehér ruhás asszonyka a fehér házban ébred. Különös álmokat látott. A tiszta vánkosra támaszkodik, az ablakon benyújtózó, lusta árnyak irányából próbálja kitalálni, hány óra lehet.  

A férfi óvatosan lépdel a fűben. Társai továbbálltak. A fehér háztól távolodva pókokat kerülget, gyíkokat figyel. A fű közt, a földön feltűnik egy alak, gyönyörű öregasszony fekszik ott. Kezében valami apró, fehér. Talán álmodik. Talán halott. A férfi tenyerébe fogja a csigaházat markoló, ráncos kezet. Szeméből mint lassú eső, a fáradt könny úgy ered. Álomtalan, üres alvással kucorodik az anyóhoz, mint édesanyja ölébe. Egyedül ébred, mellette a kardja. Virrasztva vigyázza a holdatlan éjszakát. 

A kislány a magas fűben ébredve a csigaház után kutat. Itt volt a tócsa, itt kell lennie. Elég a fehér házat a távolban keresnie. A fehér ház nincs sehol. Bármerre fordul, mindenütt mező. A sárga fűszálakat szél sem rezzenti. Egy hatalmas, új érzés mindennek fölébe nő. Csavarja gyomrát, gyorsan dobog a szíve. Kapkodva forog, nincs hová mennie. A földre fekszik, szédül, a szikekre könny csorog. Egy árnyék borul fölé, eltakarja a napot.

A fehér ruhás asszony kilép a házból. Bebámul a sűrű fák közé. Leül a küszöbre, hallatszik a csend. Az erdő puhán öleli körül, a lombok közt holdfény dereng. Kizökken az idő, körbe-körbe leng.  

Az árnyék nem mozdul a könnyes föld, a kék szoknya felől. Gazdája megkönnyebbülten rémül halálra: nincs egyedül. Maszatos arcát a férfi felé emeli, bizalmatlan-kíváncsin méregeti. A férfi mosolyog. Szerelmes szemét a vörös fürtökről, karcsú derékról le sem veszi. Kezébe fogja a sudár leány finom tenyerét. Az apró csigaházat féltőn belehelyezi.

A híd

 

A vándor át akart kelni a feneketlen szakadék felett. Közel s távol egyetlen vékonyka függőhíd vezetett. Feltétlen át kellett jutnia a másik hegyre, különben itt reked örökre. Ahol már semmi újat nem lát, semmit nem tanul. A hídőr a szakadék szélén útját állta.

-          Egy tapodtat se tovább. Csak akkor léphetsz a függőhídra, ha utána örökre itt maradsz velem.

-          Ha örökre itt maradok, nincs értelme a hídra lépnem. Hiszen át akarok kelni.

-          Akkor vissza is fordulhatsz – vont vállat a hídőr. – Akár most, rögtön, hogy ne tarts fel tovább.

Ugyan, mi a fenében, gondolta a vándor, de nem akart udvariatlan lenni. Így inkább csak mosolygott, mert az egész egyszerre volt kilátástalan és remekül szórakoztató. Ráért. A hídőr kiismerhetetlen arcát fürkészte. Az pedig bizalmasan közelebb hajolt. Mintha bárki hallaná semmi -szavait itt, a világ végén.

 -  A hídról a túlsó hegyeket mégiscsak közelebbről láthatod.

A vándor fáradt volt. Mögötte a táj gyűlöletesnek tűnt, a feneketlen szakadék pedig valóban feneketlennek. Ösvény, kapaszkodó a sziklafalakon sehol nem sejlett. Az ég… Az ég egyszerűen túl magasan feszült. És erősen sötétedett.

-          Rendben – mondta, de maga sem gondolta, hogy ez valóban megtörténik. Az egész olyannak tűnt, mint egy jó társaságban elkapott, felejtésre méltó anekdota.

Remegő lábakkal lépett a hídra. Ha túléli, kinek fogja ezt mesélni? Jó történet lesz, az bizonyos. Valószerűtlen, merész. Korsók koccanását hallotta, otthonos kandallómeleg villant át erein.  A szél cibálni kezdte a kötélből, fából tákolt, nevetséges alkotmányt. Amilyen semminek tűnt, oly erősen állta az elemek harcát a híd. Eső kezdte csapkodni a vándor vállát. Az ázott deszkákon kissé csúszott viseletes csizmája, de szépen haladt előre. Alatta szakadék, fölötte az ég. Maga mögött hagyta a régi tájat. Olyat érzett, amit még soha. Félelme alábbhagyott, majd hirtelen teljesen elmúlt. Levette tekintetét a szemközti csúcsról. Kezét figyelte, mely a durva, koszos kötélbe kapaszkodott. Hallgatta, ahogy dobog belül a hit. Ahogy föld és ég között lebeg, mégis szilárdan áll.

A híd közepén a bátorság új mámorát ízlelte, mikor vaskos kéz érintette a vállát. Egy pillanatra meg is billent. A mélység kívánatosan szédítette. Csodálta a kis hidat, mely hajszálon tartotta az életét. Csodálta önmagát, aki rendíthetetlen biztonsággal kapaszkodott. A szél elállt, s ő lengedett kézzel, vakmerőn fordult a mögötte várakozó hídőr felé. Az meglepődött a hirtelen mozdulattól, de mélyen a vándor szeme közé nézett. 

-          Nem mehetsz át, ugye tudod?

Nem nézett fenyegetően, dühösen. Nem beszélt haragosan. A vándor mégis újra megmarkolta a kötelet. Szinte a húsába vájt. A híd meg sem rezdült, ő mégis úgy kapaszkodott, mintha ismét forogna vele a világ. 

-          A híd végéig – intett a hídőr a fejével. – Innen figyellek – tette hozzá, szinte közömbösen.

A vándor a válla felett átnézett a vágyott, messzi célra. A túloldali hegycsúcs kacér magasságaira, bölcs szikláira. Az előbb még karnyújtásnyira magasodtak előtte. Most mögötte feszültek, elérhetetlenül távol. Kirekesztő, vádló, lenéző messzeségben. De valóban tisztábban és szebben látszottak, mint valaha. Oly élesen, gyönyörűen, mint még soha. A régi oldalról egyszer sem tudta ilyen jól szemügyre venni őket. A hála mint tiszta hópehely hullott szívére, s egy pillanat alatt odafagyott. Visszafordult a hídőr felé, és lassan megrázta a fejét.

-          Ha nem, hát nem – vont vállat az őr, és visszacsattogott a meredély szélére. Pimaszul fütyörészett hozzá. Vagy csak pimasznak tűnt abban a pillanatban. Minden lépésénél enyhe hullámot vetett a híd.

A vándor állt, és bámult maga elé. Hosszú idő múlt így. Lassan elindult visszafelé. Nem kapaszkodott. A hídőr ott ült a híd tövében. Falatozott. Testével elzárta a régi oldalra visszavezető utat. A vándor megállt előtte, várta, amíg a másik felnéz. A hídőr épp valami állat bőrén rágódott. Nem kérdezett semmit. Hunyorogva emelte tekintetét, ráérősen méregette a fölé tornyosuló vándort. Ölében az állat feje, kezében nyúzókés villant. Elég volt egyszer nemet inteni a fejével.

A vándor leült a hídon, lábait a szakadékba lógatta, jobbfelé. Hosszan nézett a régi, elhagyott hegyekre, aztán a vágyott, el nem ért túloldal felé. Aztán vissza, a régi hegyekre. Kerülte a hídőr tekintetét. Az megbökte, és a kezébe adott egy jókora darabot a zsákmányból.

-          Nézd, ez a legjobb falat. Sült bőr is maradt rajta, itt, oldalt. Ezen elrágódhatsz. Várj, kapsz kést is hozzá. Nem éles, mint az enyém, de a sült húst szépen reszeli. Legalább nem vágod fel az ereid. És ha belém vágnád dühödben, azzal sem okozol nagy kárt – vigyorgott olyan természetességgel, mintha olvasna a jövevény gondolataiban.

A vándor mosolya önmagát gúnyolta. Szavak értelmén rágódott, a bőrt inkább kiköpte. Szavak súlyát méregette. Más dolgok súlya - húsé, késé, hídé, testé, hegyeké – a szavakéhoz képest szinte semmi volt. Csendben nézte a mélység felett lógó lábait. Nem tudta eldönteni, a feneketlen mélységnek van-e súlya vagy nincs. 

A hídőr – ki tudja, honnan - előszedett egy nagy szőrmedarabot, a vándor mellé dobta. A híd a súlyos mozdulattól meglendült, mint egy hinta.

-          Fogd ezt is. Neked adom a melegebb takarómat. Éjszakánként borzalmasan lehűl itt fent a levegő.

A vándor megérintette a szőrmét. Felnézett. Az égbolt a szavak helyére nehezedett. Magára vonta a hatalmas, puha takarót. Teljesen súlytalannak érezte. Nem látta sem a régi, sem az új hegyeket. Korsócsengést hallott. Otthonillatot érzett. Kandalló-meleget.