A tömeg

Húsz tonna hús, száz mázsa krumpli.
A tömeg a tömeget nem tudja unni.
A tömeg mészárol, a tömeg halad.
A tömegnek torkán akad a falat,
kiokádja, és visszanyeli,
és bólogat, mert így jó neki.
Ha rossz neki, bőszen ordít, vonaglik.
Habzik a szája egészen addig,
míg mind megvész. Fetreng, hörög,
nyáladzik, fellök, betör, leköp.
Trónokat borít, kordont tarol.
Azt élteti, aki cifrán papol.
A jólétről akar csak hallani.
Bűnökről ne kelljen vallani.
Nagyobb ketrecet, szebb rácsokat
bárkitől örömmel elfogad,
s önként zárja a börtönt magára,
ha „Szabadság” van írva ajtajára.
A tömeg arra lett oktatva-művelve,
követelje jussát. Teljen kénye-kedve.
Joga van bírálni, joga van panaszra.
Mindenhez ért, aminek semmi haszna.
Csak néhány jó szlogen kell neki:
mantrázva önmagát hergeli.
Önnön arcát tapossa a sárba -
az emberség jelszavát skandálva.
Tolerancia, nyitottság nevében
ujjal mutogat, megbélyegzésképpen.
Kiveti magából, aki különb nála,
amit nem ért: legyűri, gyalázza, alázza.
A tömeg nem állandó. A tömeg egyenlő.
A tömeg mennyisége kritikussá megnő.
Összevegyül benne húgy és bomlott salak,
formálódik belőle sátáni rémalak.
Retteg és riogat. Hazudik és vádol.
Meglepő módon nem fél önmagától.

Gázlóviszonyok az Idő folyamán

 

Viszonylagos idő

 

Jó pár évvel ezelőtt kedves egyetemi tanárom a bergsoni időfelfogásról mesélt az óráján. Próbálta humorban feloldva az álmos bölcsészekbe injekciózni, mi a különbség a szubjektív (egyénileg érzékelt) idő és az objektív (mindenki számára egyformán mérhető) idő között. Beül a hallgató a padba, ránéz az órájára, pont nyolc óra. A professzor elkezdi az előadást, beszél, beszél… a hallgató másfél óra elteltével újra megnézi az időt… nyolc óra öt perc. Aki nem akarta, az is felfogta, miben sántikált Bergson (azon túl, hogy szubjektíve és objektíve annyira veszettül ráért, hogy csak úgy kedvtelésből szemlélgette az időt). Egyébként tényleg jó előadások voltak, nem az a fajta, amiből másfél órának tűnik öt perc. A vizsgát követő évben is beültem néha, amikor (objektív) időm engedte. Új témák és régiek is sorra kerültek, egy alkalommal sikerült másodjára is kifognom Bergsont. Nem bántam. Még egy füzetet is beüzemeltem, hirtelen támadó filozofikus gondolatok eshetőségére. Toll is kellene, pásztázok körbe - csupa ismeretlen arc -, s hirtelen elképesztő dolog üti meg a fülem. A táska felé kotorászó kezem ijedten húzódik vissza, mintha harapna a szövetbélés. Ott visszhangzik a teremben a döbbenetes mondat. A tanár szó szerint megismételte a tavalyi professzoros viccét az új évfolyamnak. Egyszerre omlik össze és épül fel bennem a világ egy másodperc alatt. Az idő (a szubjektív, az objektív, a mindegyik) apró szövetdarabokra szakad. Mérhetetlen csalódás és hiábavalóság árad szét bennem. Miért is? Nem tudom. Minden bizonnyal az összes utánunk következő évfolyam (s feltehetőleg az összes előző is) ezen a jó kis példán keresztül érthette meg az anyagot. Talán azt hittem, a csoportunk kivételes, ez a vicc csak nekünk szólt? Vagy úgy gondoltam, a tanárunk mindenható? Évről évre ontja magából az egyszer használatos intellektuális poénokat? Sosem lép kétszer ugyanabba a humorfolyóba, mint valami stand upos Hérakleitosz? Nem volt az egészben semmi rendkívüli, az én időmben akkor mégis egymásnak feszült körkörös és egyenes. Önző és önzetlen idő. Kettévált a történet, egyik szálon kirohantam a teremből, s futottam sikítva a világ végéig, még azon is túl, és még azon is. Azóta is csak futok. A másik szálon ott maradtam, a padhoz cövekelve, némán, az idő foglyaként. Egy folyton ismétlődő pillanatban, másfél óra egyenlő öt perc, ánégyzet plusz bémásodperc, egy helyben ülve, mindegy. S akkor megláttam. Mindkét jelentéktelen történet fölött mitikus birodalmak forognak szédítő sebességgel, égbe nyúló, pokolba fúródó tengelyen. Őrült erő hányja kifelé a körből a világ összes idejét a semmibe. Karórák repülnek szanaszéjjel, toronyórák, ingaórák, vekkerek. Egész épülettömbök, hasukra festett napórákkal. Nappali, éjszakai világok. Homokórákból kiömlő sivatagnyi homok, víz nélküli örvények, tengerré nőtt láthatatlan patakok. Előadótermek, egész padsorok, iskolák, templomok, paloták, évezredek. Az áradó időben önmagam tükrét is láttam. Újra és újra, bokáig vizesen, tetőtől talpig vizesen, elázott könyveket bújva, elmosódott betűkre pislogva. Ugyanabban a folyóban álldogálva végtelen hosszúságig. Köröttem áradt, apadt, áradt, apadt, áradt, apadt, majd elcsendesült az Idő. Lassult a forgás, a Mindenség összehúzódott. Már csak kilégzés volt, belégzés. Egyre halkuló. Szabályos, csendes szívverés. Szétnéztem a köröttem összegyűlteken, végigpásztáztam minden arcot. Magukba mélyedtek, néma, méltóságteljes csendben. A templom órája nyolcat ütött.

Live fast, die alone („Élj gyorsan, halj meg egyedül”) -idő

A fővárosban várakozom, egy áruház előterében. Olvasni próbálok, hogy teljen az idő. Persze, milyen hülyeség, ha nem olvasok, akkor is telik. Két elegáns fiatalember épp a támaszpontom előtt egy méterrel fut össze, és dekkol le jó hangosan beszélgetni. Néhány hét kihagyás után, ahogy szavaikból kihámozom. Főként egyikük szavaiból. Mint a legtöbb párbeszédben, itt is akad egy domináns fél. Egy relatíve alfább, egy viszonylagos hím, aki homéroszi rutinnal egyből a dolgok közepébe vág és ott is ragad. Eposzának hőse ő maga. Előző részek tartalmára semmi utalás, az élet tök-mindegy-melyik fejezetéből csobbanunk egyből a múlt hétvégi céges macskajaj szellemi meddőségi centrumába (szerencsére csak rövid epizód formájában). Lopva felnézek, divatos bőrcipő, finom anyagú ing. Mindezt trendi parfümillat és a fontosság súlyos tudata lengi körül. Tudod… fut neki az új körnek, hangszínt vált. Meg is ijedek, itt érzelmi szakasz jöhet, talán nem illene hallanom. Szemvillanás alatt bútorozom el a kézikönyvtárat, angolos távozásra felkészülni, vigyázz… Kész. Teljesen. Tudod, múltkor vettem lakást, be kellene már rendezni, de alig van időm, ez a stílus, mondjad már, az art deco, igen, abban gondolkodom, de nem is tudom… gyorsan szétnézek itt, nincs valami ötleted…? Van ötlet, hát hogyne lenne. A másik fél végre elemében: ő is szóhoz jutott. Sőt. Egyből hatékonnyá minősülhet mint kreatív kapcsolati tőke. A szorongató léthajsza közepette látszólag megálltak egy pillanatra: a Hasznos Csapattag és a Modernkori Hősmenedzser. Valójában pörögnek most is tovább.  Útszéli spontán meatinggé fajulnak. Intenzív lakberendezési felsővezetői tréninggé. Azonnali ötletbörzévé. Csak úgy, mellékesen össze is dobnak itt, a pláza előterében, az én vadidegen orrom előtt egy háromperces otthon-projektet. Gondolom, később akad majd hozzá ab-ovo-exnej-menedzsment (avagy: hogyan lehet a házasságot rögtön válással kezdeni). Jöhet az instant vasárnapigyerek-workshop is (promóajándék: Vakondbőr tartásdíj-csekkfüzet). Vagy gyorsan kiírnak a mélygarázsba menet egy új tendert, formatervezett, külön gondozást nem igénylő, eleve csonka családokra. Eszméletlen jól passzolnak olyan lakásokba, amit senkinek nincs ideje még berendezni sem.

Körkörös idő

Erősen gyúrtam idén az adventre, már előre vártam a Várakozást. Végre valami szakrális, ami a hétköznapoktól elemel. Lelki szemeim előtt művészi asztaldíszek koszorús alakja lebegett. Lelki füleimmel szinte hallottam az éteri sercegést, amint a cukormáz a helyére csusszan, és harmonikus mintává változik a mézes sütemény felszínén. Ötlethadak sorakoztak a fejemben, az adventi dobozban Szentestéig minden napra kis elmélkednivaló ajándék Leánygyermek részére. A tökéletes vacsoraillat felszállásának pillanatában épp betoppanó Családfő víziója. És előbb-utóbb érkeznie kell a hónak is, ez a nyálkás eső csak valami otromba félreértés, mondjuk, legalább lemossa a ferde ablakainkat, már csak törölni kell rajta. Jöhet a mindent misztikusan körüllengő, súlyosan könnyed érzés, itt vagyok. Nagyon jó lesz ez az advent, nyitottam gondolatban a lelki ajtót, tárt karoknak éreztem magam, mocorgott odabent a megbékélő szív, készülődött a vendég- és ünnepvárás. Annyira sugároztam az éterbe az elő-előkarácsonyi eufóriát, rögtön az első csapat erre járó vírus komolyan is vette, micsoda engedjétek-hozzám-jönni-a-bárkit-hangulatban utazom. Meg sem kérdezték, szabad-e felcsöngetni ide betlehemmel, itthon van-e Katze, hozzanak-e néki is valami illendő macskainfluenzát, satöbbi. Se szó, se beszéd, a nyavalya fogta magát és családon belülre települt. Előbb a gyerekkel barátkoztak a vírusok: kaparászták a torkát, húzogatták a fülét, befogták az orrát. Föl-le tologatták a lázmérőjén a higanyszálat. Nem ezt ígérted, kiabálták aztán az őket felváltó bacik, úgy a harmadik hét nálunklebzselés után. Mármint nekem kiabálták, félig már valahonnan belülről. Azt ígérted, nem a nagymama lesz itthon bébiszitternek, amíg álnokul dolgozol, hanem Te, Személyesen, ez így azért nem fair advent. Van benne valami, még ha csak egysejtűek hányták is a szememre. Át is vettem a beteg Leánygyermek felett az ügyeletet, magam is egyre betegedőben. Persze, nem hittem, hogy ez tényleg így fog menni, pedig ment, folyamatosan, és én folyamatosan nem hittem el. Csak bámultam az eddig széttartó idő helyén támadó fegyelmezett körkörösséget. Mogorva ízű antibiotikumok jelölték ki a bűvösen kimért huszonnégy órákat. Csípős hangvételű orrsprayk választották el szigorúan a nappaltól az éjszakát, éjszakától a nappalt. Szabályos időközönként rituális melegítés járta át az orrmelléküregeket. Ismétlődő teafőzések mágikus köreit róttuk folyamatosan, mágikus illatokkal töltve a teret. A torokfertőtlenítést mindig rövid böjt követte. A nap végére a horizont összemosódott, s - mintha gongot ütött volna meg egy távol-keleti szerzetes –, minden éjjel pontosan ugyanabban a halálra fáradt időpillanatban kihullott kezemből egy könyv, egy vasalnivaló ruha, egy félig írt jegyzetlap vagy egy megsúrolt gyógyszeres kanál. Nem egészen így képzeltem a szertartásosan körkörössé simuló időt: ima helyett náthától zsongó fejjel, illatfelhők puha ölelése helyett köröttem összecsapó tárgyhullámokkal. Várva várt baráti, rokoni találkozókat orvoslátogatásra cserélve. Hótlan-csendetlen, felkotort tengerfenékre hasonlított a világ. S kénytelen voltam neki megadni magam, megadni mindannyiunk összes, méltó várakozásra gyűjtögetett, titkos idejét. Felemésztette, s most is kéri még, az összes eldugott percet, amit az idei adventre tartogattam. Nincs már mire tartogatni. A várakozásra várni az idő rabjává, beteggé tesz. S ha még a világ ellenében is várakozol: az időben, idővé porladva fogyatkozol. Vigye a világ, az idő az övé! Nem térek ki a sötét percek elől. A Fénybe még lassan és csendben sem ronthat be valami elől menekülve az ember. Az Örökkévalónak ott a hely mindig a szívben, az a folyamatos, a szent Jelen. Megvédeni mindentől bátran - s ő is megvéd mindent köröttünk és bennünk.  

Csillagközi idő

Töredelmesen bevallom: gyerekkori álmaim közt előkelő helyen szerepelt, hogy egyszer asztronauta leszek. Nem érdekelt a színésznőmesterség, a doktornéni-pálya, de még az ovis munkaerőpiac slágertémája, a királylány-karrier sem vonzott. Kizárólag a csillagos ég. Talán ösztönösen éreztem, hogy az egy főre jutó hülyék száma a galaxis bármely pontján kedvezőbb eloszlást mutat, mint a saját bolygómon. A nővérem elég hamar lenullázta bennem a lelkesedést. Egy tévéadásmentes hétfő délután bizalmasan, ám hidegvérrel közölte: a bal felső amalgámtömött nagyőrlőmmel esélyem sincs a kozmosszal köszönőviszonyba kerülni. Az SZTK-keretes szemüvegemmel pedig egy leselejtezett antigravitációs szimulátor közelébe sem engednek. Még Lajkakutya- jelmezben sem. Ha egyáltalán valaha nagy leszek, tette hozzá kegyelemdöfésképpen. Néhány nap intenzív orrlógatás után a csillagászlexikon-emelgető erőnléti edzésekről így nyergeltem át a sci-fik ovlasására. Elképzelhetetlen távlatok nyíltak térben, időben. Néhanap, mikor sikítófrászt kaptam a köröttem zajló-örvénylő, méltányolhatatlan anyagi világtól, a képzeletbeli űrkalandozás ideig-óráig felvidított. Harminc évvel később olvasom a hírt: a „nem is olyan távoli jövőben az ember a Marsra lép”. 2030 körül - idézem a cikket - „emberes küldetés” fogja érni a szomszédos bolygót. Még jó, hogy nem írták mellé, milyen emberes lépés lesz ez az emberiségnek. Gyerekként bizonyára kómába estem volna az örömtől a környező égitesteken viháncoló űrhajósok híre hallatán. Ma már sokkal boldogabb lennék - főleg így karácsony táján -, ha a marsbéli emberes küldetés krónikája helyett itt, a Földön mutatnánk a dolgainkhoz Istenesebb hozzáállást. Sokkal-sokkal Istenesebbet.

Kvízválasztó

 

Melyik hírességgel kellene összejönnöd 2015-ben? Valódi panda vagy, vagy csak egy kutya, akit pandakinézetűre festettek? Ilyen húsbavágó önismereti kérdésekre lehet választ kapni, ha kitöltünk egy (kábé kilenc kérdésből álló) tesztet az interneten. A közösségi oldalakon meg is osztható az eredmény. Így értesültem például, hogy az egyik ismerősömnek önzetlen szíve van. A másiknak viszont zöld színű (!) a neve.  Nem viccelek, erre is van teszt.

Sorozatfüggők se sírjatok: amíg újra feltűnnek a képernyőn a manhattani éjszakában körtúrázó szinglicsajok vagy az agyfolyató zombik, millió változatban tesztelhetitek, melyik karakter lennétek a kedvenc szériátokból. Gyengébb idegzetűeknek pedig ott A Mikulás melyik rénszarvasa… vagy a Melyik Disney-figura lennél?

Aki intim kérdések helyett a számokra esküszik, kilóra lemérheti, mennyire művelt. Ez úgy derül ki, hogy egy listán bejelöli az ember, a Stephen King (miért pont Stephen King?) által ajánlott 180 (miért pont 180?) könyvből mennyit olvasott. Én például csak tizenötöt. Igaz, mellette még vagy háromezer másik könyvet is, de ez elég szánalmas mentegetőzés, ha egyszer a tesztben egyik sem szerepel. Míg stephenkingi mércével mérve szénné égek a kémprogramok előtt, konstatálom, hogy ez a kérdőív-mánia tipikusan amerikai dolog. Esküszöm, semmi bajom Amerikával, azon kívül, amit nem tudok letagadni, bár onnantól, hogy lelkes, magyar változata is bőven akad az onlájn hülyekvízeknek, igazából mindegy is, mi folyik ott, a tengeren túl.   

A hazai oldalon például a legjobb kérdőívek rovat csúcstartója stílusosan a „Melyik országban kellett volna születned?”  című. Meglehetősen szilárd vagyok hitemben, miszerint pontosan abban az országban születtem, ahol kellett volna. Ugyanakkor az agyzsibbasztás olcsó trükkje komolyan felcsigáz, bevállalok egy próbát.

„Mi az, ami különösen idegesít?” Elsőre még nem jutna eszembe azt felelni: az ilyen ordas, ostoba kérdések. Itt még az indító válaszok is komoly pszichológiának festik magukat. „Nagy, nyitott terek.” „Sötétség.” „Nagy embertömegek.” Megfontoltan bökök a „nagy embertömegekre”, azok tényleg idegesítenek. Jöhet a durva mélylélektan, mindenre felkészültem. Nem, mindenre mégsem. „Az alábbiak közül melyik élelmiszert nem szeretnél semmiképp sem nélkülözni?” Lenyűgöz a tudományos szókinccsel összeházasított antimagyar nyelvhelyesség; nála jobban már csak a választás paradoxona. Komoly lételméleti dilemma, sőt, trilemma számomra, vajon csokoládé, rizs vagy sajt nélkül lennék képtelen elviselni e földi siralomvölgyet. Nem tudok dönteni. Merthogy teljesen egyformán elvagyok mind csokoládé, mind rizs, mind pedig sajt nélkül. Akár egyszerre is. Ilyen válasz viszont nincs! A teszt könyörtelen, addig nem enged tovább, amíg meg nem tagadom valódi önmagam. Itt a kutyát nem érdekli, hogy engem a hal, a kávé és a tejföl nélkülözése viselne meg leginkább, nemzetközi viszonylatban is. Ezen a ponton kéne gyorsan kiszállni. Úgyis tudja a teszt, amit én; menthetetlenül odatartozom, amelyik országba születtem. Azért beerőltetek egy rizses választ, találomra, mert gyötör a kíváncsiság. El is jutunk a mélypontig hamarosan. „Hiszel abban, hogy létezik olyasmi, mint a karma?” Ez a mondat konkrétan értelmetlen, cserébe viszont gondoltak az önerőből hülyékre is, megadva egy eldöntendő tesztkérdésre a visszakérdezés szőke lehetőségét. „Az egy indiai étel?” Csak abból gondolom, hogy komoly a felvetés, mert poénnak katasztrofális.

Már nincs hátra sok szenvedés, jön a végkövetkeztetés. Hong Kongban kellett volna születnem. Ott indiai ételektől nem kell tartanom (kár), legfeljebb a nagy embertömegektől. Hajlok rá, hogy a rizs (vagy a karma) miatt kaptam ezt az eredményt, már csak azt nem értem, mihez kellett a többi kérdés. Lefuttatom újra a tesztet, ugyanazokkal a válaszokkal egy percbe sem telik… Ezúttal Mexikóban kellett volna születnem. Harmadjára Franciaországban, majd az Egyesült Államokban. Nem tudom, ezek után milyen ország jött volna még ki. Van, amit a csúcson kell abbahagyni.

Küldetéstudatlanság

 

Giga-mega hipermarket. A kórboncterem-szagot árasztó hentespult felől középkorú asszony iszkol a műanyag-részleg irányába. Márint az olyan műanyagok felé, amelyeket nem álcáztak ehetőnek. Talán jótékony vödrök is akadnak. Háborgó gyomra épp félúton talál nyugalmat, egy polcsornyi Guttenberg-galaxis tövében. Kimerülten kapaszkodik az egyetlen, biztonságosnak tűnő Tolkien-kötetbe. Fitnorogva néz körbe: a választék silányságával verseng viszolygása. S egyébként is, ugyanabba a kosárba tegye az olvasnivalót, amelyikbe kefírt, vécépapírt gyűjtöget? Szórakozottan tapogatja a hobbitokról, tündékről lenyúzott sokadik keménykötést. Várja a család borsóra vadászó tagjait. Találomra belelapoz néhány kötetbe. Böngészi a színes sorok között, cikornyás címek alatt rejtőző semmit. Hirtelen apró köteten akad meg a szeme. Konyhai szakirodalomnak álcázott zsebmerénylet az emberiség ellen. Leszámolás a nagyi főztjével. Ezek a szerzők aztán nem vacakolnak. A témamegjelölés kész hadüzenet, véres húsvillákat idéző csatakiáltás. Az asszony lopva körülnéz, a tizenhétféle alufóliától, harminckétféle folyékony szappantól roskadozó polc mögül hátha újra a jakobinus diktatúra közeleg. Vagy a kommunista diktatúra. Vagy bármilyen diktatúra. Egyre mennek ezek. Mindegyik lobbanékony, hatásos kis jelszavakkal indult. Leszámolás emezzel, leszámolás amazzal. Eleinte csak könyvekben. Aztán az utcán, hangosan. Kiabálva, ordítozva, dühöngve. Végül emberekkel. Többségében ártatlanokkal. Az asszony gyomra összerándul. Két sorral arrébb sejti a gereblyéket. Ha kialakulnak a lövészárkok: utolsó vérig a nagyi főztje mellett kell harcolnia. A nagyin már nincs mit megvédeni, Isten nyugosztalja a nagyit, szerette őt is, a töltött paprikáját is. És más nagyik főztjét is szereti: a férje nagyijának a keze alól kikerülő húsleves a világ legjobb húslevese. És nem lehet hagyni, hogy a főztük áldozatul essen. Bárminek. Eszmei szinten sem. Mert előbb jönnek az ilyen szakácskönyvek. Utána majd országos szinten is betiltják a nagyik főztjét. És a főztjük mentén végül maguk a nagyik is be lesznek tiltva, valami futóbolond gasztronómiai forradalomnak indult vérengző mozgalommal. Rengeteg töltött paprika, rengeteg nagyi hullik el a csatamezőn. Mások nagyijai. Mindenki nagyijai. Nem lehet hagyni, meg kell előzni. Meg kell akadályozni. A család még nem ért ide a borsóktól, jó lesz igyekezni. Az asszony kapkodva nyúl a gyufás polcok felé. A kamerákkal mit sem törődve felkap egy skatulyát, remegő kézzel kibontja, kiszóródik néhány gyufa. Egyszerre négyet-ötöt megmarkol, ahogy sercen a doboz oldalán a láng, kissé meg is pörköli a kezét. Nem számít. Csak tűnjön a könyv a Föld színéről. Váljon hamuvá, szálljon pernyeként az újrahasznosított műanyag evőeszközök és a bűzölgő húsospultok felett. Lassan lobban a kis könyv, szívós műanyagból készült a borító. Ahogy megkapja a láng, rángatózva olvadnak a színes betűk. Pár pillanatra felvillan az előszó, az asszony nézi a betűket. Egy fél mondat kibukkan, tulajdonképpen semmi bajunk a nagyikkal, és szeretjük a töltött káposztát. Meg a mákos rétest. Az asszony gúnyosan elmosolyodik. Ő ugyan nem dől be ezeknek. Zavart akarnak kelteni, az amúgy is zavaros világban. Ég már a bevezető, lassan de biztosan, hamarosan utolsót lobban a Göngyölt borjúhús citrommal és mogyoróvajjal. Vegetáriánus töltelékkel megbolondítva. Egy húst vegetáriánus töltelékkel tenni bolonddá? Hát hová jut a világ? Meg kell ezt állítani. Az élete árán is. Ahogy a lángok tovaterjednek, valahogy nyugalom szállja meg. A veszélyes receptgyűjtemény első példányai már hamvadóban, de hadd égjen a többi könyv is, ami a gúlában érintkezett vele. Lángoljon a bolt, ahol árulják. Az emberek, akik vásárlás közben már mind látták: már beléjük ivódott a fertő. A biztonsági őrök közelítenek. Az asszony vet még egy elégedett pillantást a máglyára, majd kiszalad az oldalsó bejáraton. A férj a saját telefonjáról hívja a tűzoltókat. Szabadkozik. Szerencsére senki nem sérült meg. Két kisgyerek álldogál az elképedt, felháborodott vásárlók csoportjától kissé távolabb. Alig néhányévesek. A kisebb - épp hogy már járni tud - egy borsókonzervet szorongat. A rendőrség hamar beazonosítja az asszonyt biztonsági kamerák felvételéről. Menekülnie kell. Mégis, missziója mintha ettől kapna erőre. Útközben ámokfutóként lobbantja lángra a renitens szakácskönyveket áruló boltokat. Máglyára küldött receptgyűjtemények világítanak útjelzőként, amerre jár. Pár nap múlva már az egész kontinens, pár hér múlva az egész világ ismeri a nevét. Ekkor már időzített bombával és töltött paprikával harsog egy szakácskönyvkiadó tetején, a kéménybe kapaszkodva. Bámészkodó emberek, terrorelhárító egységek, riporterek, kamerák veszik körül a kiűrített épületet. Az asszony arról szaval milliónyi tévénézőnek, internetezőnek, hogy végleg eltörli a konyhai álforradalmakat. Békebeli békét hoz a fazék mellé. A bomba kicsit korábban robban, mint ahogy befejezné szónoklatát. Egy egészen kicsit korábban. Néhány évtized múlva, egy reggeli csevegőműsorban az egyik legnagyobb, legmodernebb, legegészégtelenebb ételeket kínáló gyorsétterem-láncolat tulajdonosnőjét faggatják elképesztő sikerének titkáról. A gyerekkoráról feltett kérdésnél hosszan elmereng: „Csak arra emlékszem, mennyire irigyeltem az óvodában, meg az iskolában a többi gyereket, akikre főzött az édesanyjuk. Bármilyen szörnyűséget, bármi ehetetlen vacakot. Az én anyám nem főzött nekem soha semmit. Meghalt, amikor kétéves voltam.”