Élet-halál kérdése

Csizmám a hóba mélyed, elgémberedett tagokkal állok egy távoli temetőben. Furcsák ezek az alkalmak, a halál alkalmai. A szomorúság megüli a délután vállát. Még nem kezdődött el a búcsúztató szertartás. Csendes koreográfiával zajlik az egyik legnehezebb felvonás: a részvét kinyilvánítása, a részvét fogadása.

Az elhunytat kevéssé ismertem, sokkal inkább az őt elveszítő rokonokat. S mégis, mennyire eggyé kovácsol velük a gyász. Szeretteink fájdalma épp oly éket képes belénk hasítani, mintha az elhunyttal közös lett volna minden lélegzetünk.

A gyászolókat nézem. A ravatal előtt tisztelgő civil ruhás katonát: hivatásáról mozdulatai vallanak. A síró hölgyet, aki a legközelebbi hozzátartozók karjaiba veti magát. A szűk család egy bizonyos tagját félreérthetetlenül kihagyja az ölelések tengeréből. Művészkinézetű, idősödő úriember érkezik. Zilált, őszes frizurával, hosszú, világos ballonkabátban. Némi borgőz lengi körül, ismeretlenül is kezet csókol nekem. Fogalma sincs, ki vagyok, s én nem sejtem, ki ő. S ott a hangosan felzokogó kisfiú. Most tudatosulhat benne, hogy nincs többé a nagypapa. Látszik formát kereső felindulásán, hallatszik kétségbeesett hangján: legszívesebben a földre vetné magát, nekirohanna a világnak - s ezt nem teheti meg. Értelem és érzelem határai közt tántorog; a nagymama szeretettel, de határozottan lefogja a karját. Odahajol a gyermekhez. A kiürült délutánban jól hallhatóan susogják szavai a kegyetlen játékszabályt: Csak akkor maradhatsz, ha ezt most abbahagyod. A kis unoka megérti, bólint. Kissé meg is könnyebbül talán: mégsem kell fájdalmának ismeretlen szörnyeivel a rezzenéstelen közönség előtt ordítva hadakoznia. Könnyes szemekkel elcsendesül, kapaszkodik a nagymama kezébe. Körül a mozdulatlan arcok, néma tekintetek. Olyan sűrű a lét az elmúlás tövében, moccani sem tudok. A gyászolók lélegzetét hallgatom. Körbefog a csendjük, megtámaszt engem is.

Mi volna, ha egyiküket sem láttam volna még soha? Ha kivétel nélkül idegenek állnának körül egy jeltelen sírt? Bizonyára akkor is előbukna a szív mélyéből ugyanez a névtelen karmolás. Mert mindannyiunk közös áldása-átka az, ahogyan kötődünk, halandó a halandóhoz. Az első formátlan üvöltéstől, mellyel életre sírtuk magunkat, keressük egymásban a hús-vér kapaszkodót, az élet egyező mintázatát. Fogak és körmök táncát, a puha szavak gyógyító varázsát. S a méltatlan, gyarló szenvedés tükrét. A közös sorsot, küldetést, melyet szégyenlős reményeink mindig a mélyből a dicső magas felé szárnyalva festenek.

Aztán a halál kérlelhetetlen belépője átrendezi a színpadot. Kimerevedik az idő. A lélekharang kondulására még ott rezeg bennünk a baljós visszhang: a másik elmúlásában a miénk is benne foglaltatik. Közben észre sem vesszük, hogy az ő halálával nemcsak túlélővé válunk, de újjá is születünk. A veszteség ordas mélyén szűkölő tudat fel sem fogja a kéretlen, illetlen boldogságot: nekünk még adatott egy darab idő. Kaptunk még perceket, amiket ő már nem kaphatott.

Aztán lassan felderengnek köröttünk az élő arcok. Óvatosan bújunk egymás tekintetének halvány sugarába; a szív szövete úgy rándul össze, mint mikor először csodálkoztunk erre a földi világra. Tisztán és ártatlanul. A következő dobbanással már a többiek ritmusát keressük. Az anyaszív visszhangját. A család közös lüktetésének ősi ütemét, amelyben egyek vagyunk. Minden szívhang egyező igen az életre. Közös ritmusra fájunk értük és velük, utánuk és nélkülük.

A nagymamák, a nagybácsik halálával újra odatolakszik közénk a gyerekkor. Felnőtt arcok mögött kiradírozhatatlan kölyök-vonások sejlenek fel, fáradt ráncok mögött a régi tréfák mosolya. Öregek bölcsessége, melyet évtizedekkel ezelőtt egy-egy elejtett félmondatból zsákmányoltunk, s azóta titkos kincsként hordozzuk, szívünkhöz tapasztva.

Mikor az elmúlás lesegíti valakiről az élet nehéz kabátját, könnyű felöltőjét, válaszul az élők mindig összébb húzzák kissé maguk körül a rokonság takaróját a fázós fényben. A halál megerősíti a lét kontúrjait is; ilyenkor intenzívebben látunk. Még valóságosabban, még tapinthatóbban érezzük, hogy itt vagyunk egymásnak. Még igen.

Bennünk lüktet az élet titka, míg szemünkbe visszfényt vet az elhunytak létének lángja. A gyászolók arcára ugyanaz az árnyék vetül, amely benned is sötét leplet von a szívre. Mert mindnyájunkban ott sóvárog a gyermek. Egyformán képes égni, emésztődni bennünk a szerelemtől fűtött lélek. Mindegyikünk bőrébe beleírta a lét a mozdulatot, amint nagyszülői tenyérbe simul az unoka apró tenyere. Mindnyájunk karjaiban ott feszül a testvéri, baráti ölelés. S egy szeretett ember halálával mindünkben ott tátong a veszteség.

S tudjuk mind, hogy a halállal nem szűnik meg az elhunyt irányi érzés, csak tárgyát vesztve, zihálva csapong tovább a térben, kétségbeesetten vergődik az időben. Nagy sokára végül, fáradtan - mint eltévedt madár - a fagyott űrbe hull, mozdulatlan kering tovább. Mi itt maradunk. Nemes érzelmek árnyék-másával. Szánalmas önsajnálatunkkal, lényegtelenné törpült haragjainkkal. Csillogó bánatunkkal, melyet csak lassan tud kezéből kiejteni az emlékezet.

A búcsúztató szavak remegő igyekezettel faragnak emlékművet egy egész életnek. Aranykeretes pillanatfelvételekbe sűrűsödik az anyagtalan szeretetet. Fáklyásmenetté egyszerűsödnek a tehetetlenség üvöltő csendjében botorkáló, régi napok. A szenvedés mezítláb vánszorgó lépései. Mert a legtöbben ilyen útról kísérelünk meg nap mint nap a szeretet felé törekedni. Tudjuk, a szeretet türelmes és jóságos - de mi magunk nem vagyunk, nem voltunk mindig azok. S nem is leszünk azzá csak úgy, magunktól. Mit meg nem adnánk, ha így lenne – de az odaadás, az alázat nem áradt és nem árad belőlünk vezényszóra a hétköznapokon; legtöbbünk porrá semmisítő csapások súlya alatt ízlelgeti a nevüket.

A halál közelségében pedig némán törlesztünk egymásnak. Félbe maradt mozdulatokat. Odafordulásokat. Próbáljuk letörölni magunkban az elharapott bántásokat, a másikban hirtelen szerethetővé, sőt nélkülözhetetlenné vált hibákat. Mert mindenkinek vannak hibái, még legkedvesebb halottainknak is voltak. A végső csendben tapinthatóvá válik az igazság, hogy az eltagadás, a mélyre temetett fájdalom semmit sem old. Az élőké marad a megbocsátás dolga.

A ravatalon így minden halott jóságossá szelídül, szerető szívvé nemesedik. Míg a túlsó partra a teljes elszámolás nehéz batyuját viszi a távozó, a temetőben felzendül életének dicsérete. Ő már egy másfajta ítélőszék előtt áll, csendesedő lelkén isten tekintete pihen. Közben idelenn, a hideg csendben magasztos szavakba öltözik sok szorgos tett és méltósággal viselt szenvedés.

Nekünk, az élőknek fontos ilyenkor, hogy a bukásokból ne a földre hullás mozdulata maradjon emlékezetünkben, hanem az előtte zajló méltó küzdelem. Bennünket vigasztal, az itt maradókat, ha a hibák a lélek természetes megingásává enyhülnek, s felismerhetővé válik mögöttük minden emberi esendőségünk mintázata, s a jóvátétel ígérete. Nem az elhunytnak kell az emberi dicséret. Az élőknek kell veszettül az erő, a szavak ereje a csüggedés ellenében, hogy tovább tudjanak menni. Az itt maradottak szorulnak rá a halottat magasztaló beszédre. Ők azok, akik szürke hétköznapokon nem becsülik eléggé a jót a másikban. Ők mulasztják el, az élők - amíg mellettük a rokon, a társ, a jó barát - észrevenni, kimondani: mennyire elviselhetetlenül fontos is nekik a másik. Az életben maradottak döbbennek rá a sok megható búcsúszó hallatán, mennyire természetesnek vették egymás létének csodáját. Pedig ezekért a csodákért nap mint nap hálásnak kellene lennünk. Meg kellene őket becsülnünk. Nem csak akkor venni észre, ha nincsenek többé. Folyamatosan tudni, hogy a megszokott hang, arc, a jól ismert duzzogás vagy mosoly elillanásával egy egész világ tűnik el belőlünk is.

Talán egyszer mind úgy ébredünk, hogy eleget tanultunk már veszteségeinkből. Talán egyszer képesek leszünk minden pillanatban isteni szemekkel nézni és látni egymást.

(Megjelent a Barikád Magazin 2014. január 30-i számában.)

 

 

Aszimmetrikus kapcsolat

Kedves ismerőseim költöznek. Nehéz megszólalni. A meghatottság, ugye. Másfelől, ünneprontó sem akarok lenni, túlsúlyban lévő bizarr tapasztalataimmal. A költözés jellemzően az a helyzet, ahol az önerőből termelt stresszhormonokkal úgy, ahogy megbirkózunk. Mígnem felsejlenek az ominózus külső körülmények. Olyanok, mint a szűk pulóver. Nyújtjuk az ujját, húzkodjuk a derekát, mégis: vagy az alvégen lóg ki, vagy a felvégen reped.

Évek elteltével sem halványodnak emlékeim például arról az esetről, amikor sürgősen akartunk egyik albérletből a másikba települni. Rendezett körülmények reményében egy újonnan épülő társasházra voksoltunk. Májusra tervezték az átadást, mi a hurcolkodást. Augusztusra nagy vonalakban állt is a ház. S vetett akkora árnyékot, hogy a szomszédság lendületből beperelte az újdonsült lakóközösséget, jogszerűtlen napfogyatkoztatás címén.

Na jó, nem pont így hívták, csak nem értem rá megjegyezni. Azzal voltam elfoglalva épp, hogy két szék (szétszerelése) közt ne a puszta földön landoljunk. A régi albérletet felmondtuk már. Csecsemővel a hónunk alatt a hajléktalan-lét bonyodalmasnak tűnt. A félkész albérletet választottuk.

Költözés után 10 napon át (mint 3,33 népmesében) ott keringtek a melósok a lakásban. Hol a burkoló érkezett az asztalossal, hol az asztalos a villanyszerelővel. Aztán az ittas vízvezeték-szerelő mindenkivel karöltve, majd kezdték elölről a teljes koreográfiát. Úgy iparkodtak, hogy a rendelkezésükre álló teret mindig entrópikusan kitöltsék, s egymás munkáját lehető legnagyobb hatásfokkal hátráltassák. Létszemléletükben az idő sajátos dimenziókat öltött, merőben új értelmezést nyert. A legváltozatosabb időpontokat jelöltek meg érkezés gyanánt, hogy aztán rajtaütésszerűen, teljesen máskor beállítsanak. A délelőtt 9 például náluk délután fél 3-kor köszöntött be. A "fél napos munka, csókolom" egész pontosan keddtől péntekig tartott.

Szép lassan hozzájuk szocializálódtunk, tegező viszonnyá szellemültünk. A baba közöttük fürdött, evett, sikoltozott (kiváltképp mikor este nyolckor húszkilós vaslétrával korcsolyáztak a vadi olasz konyhakövön).

A koronát mégsem ők tették fel átbútorozásunk margójára. Az osztatlan első helyet a telefonokkal (is) üzérkedő Szolgáltató érdemelte ki.

Tudni kell, hogy szóban forgó Szolgáltató nem a gyorsaságával öregbítette saját hírnevét. Így jóval a költözés előtt beadtuk nekik a kérvényt: Kb. 6 hét múlva új lakcímről kívánunk az internethez hozzáférkőzni, akkorra igényelnénk tőlük beavatkozást. Előre meg is köszöntem, ímél alján, tisztelettel.

Ezt a féktelen előrelátást Szolgáltató nem tudta beemelni a rendszerbe. Biztos, ami biztos: a levél szemhez vétele után azonnalkitéptek bennünket az ADSL-kapcsolatból. Békésen böngészem a híreket – szó nélkül eltűnik a világot jelentő háló. Mit van mit tenni? Odaballagok a hordozható kézi készülékhez (akciós szímensz, december óta vonja tőlünk a forintot Szolgáltató, hívószámkijelzés örvén - hogy aztán májusban vigyorogva küldje a prospektust: a tavaly vásárolt készülékek varázsa az ingyenes hívószám-kijel... Igen. Messziről hasonlítanak Ikszipszilon Bankra, aki hónapokig sarcolta a kártyahasználati díjat a forgalommentes számlámról. Amelyikhez nem is rendelkeztem érvényes kártyával.) Veszem tehát a (majdnem ingyenes hívószám-kijelzésű) telefont, megfelelő fórumon udvariasan rámutatok a 6 hét múlva kifejezés értelmére. Kérdem, nem lehetne-e visszatolni engem az Altavizslába. Visszaa? -rémüldözik a túloldal. Hogyan képzelem én azt?

Tényleg, hogyan. Megszüntetni a digitális adatforgalmat egy mozdulat volt nekik. A visszakapcsoláshoz bizonyára atomreaktorok százait kell újraindítaniuk a Plútóról távvezérelt műhold segítségével, ami viszont jövőre áll csak Föld körüli pályára. Amíg sci-fiben adatfeldolgozok, támad a hölgynek remek ötlete. A helyi internet-szolgáltatónál talán tudnak adni ideiglenes modemet, és akkor az eddigi átalány-díjas, non-stop hozzáférés helyett átmenetileg, lábbal hajtósan percdíjazhatunk. Bár ennek is van átfutási ideje. Talán 6 hét. Ezt már nagyon halkan teszi hozzá. Inkább megköszönöm. Viszonylag szépen.

Végül valahogy csak kibírjuk. Az idő előtt kiiktatott modem költözik velünk hűségesen. Piros betűs ünnepnek jelöljük a naptárban a telefonszerelők várva várt érkezését: ők hivatottak visszaadni nekünk a világgal való érintkezés korlátlan lehetőségét.

A megbeszélt időpontban – ki hitte volna – nem érkeznek meg. Pár napos mobilos üldözés után végre beállítanak. Szám szerint két figura, kezeslábasba gabalyodva.

Nehéz kezdet előtt állunk: rögtön két kimenet is lapul a lakásban telefonok számára. Bíztatom őket, próbáljanak abba vonalat csiholni, ami közelebb esik a számítógéphez. Előre elhatározzák, hogy ez nem fog menni. Unottan keresgetik a leágazást egy árva ponton, ahol vezetékek lógnak ki a falból. Nem találják. Bárhol lehet a tapéta túloldalán, ők meg nem fogják itt nekem az egész falat kibontani. Komolyan hittem, a kőműves majd pont ott hagy hozzáférést a vezetékekhez (vö. oda épít lyukat), ahol másoknak az mérvadó? Marad hát az előszobai csatlakozó. Nagyon messze a számítógéptől.

Következő gordiuszi csomó, „hogy itt má' van egy modem”. Büszkén feszítek, talpig felvilágosult háziasszonyban: nekünk már korábban is volt internetkapcsolatunk! Nohát, mi meg hoztunk egy új modemet - így a kezeslábas. Most akkor mit csináljunk, kérdőjel. Öt perc módszeres fejvakarás, majd telefon az ország túlvégén terjeszkedő központnak. Ellenőrizniük kell, hogy a modem, amit itt felleltek, szabad-e a raktár szerint. Eddig is mi használtuk, nyugtatgatom a kezeslábast. Nem úgy van ám az. Hiába áll egy készülék kis családunk folyamatos oltalmában, működőképesen, a konkrét asztal alatt, ha egyszer másképp van bejegyezve. Még az is lehet, hogy le kell cserélniük egy kopp ugyanilyenre, amin újabb a sorszám. Sőt. Ha jobban megnézi, még az sincs itt felírva, hogy ez tulajdonképpen nem is bekötés, hanem áthelyezés. A kezeslábas úgy meresztgeti a mappáját, mint súlyosbító körülményt. Hát nem azért van számítógépes nyilvántartás, hogy ilyen félreértések, fennakadások ne legyenek? - próbálkozom újra. Meg is kapom érte a naiváknak járó oldalpillantást. Merthogy ők itt vannak. A nyilvántartás meg amott. A központban. A központ meg Sopronban. Bizonyságképpen ki is cseng az újraélesztett telefonvonal. Sopronban. Hosszú percekbe telik, míg felveszik. Addig is tökéletesen egy hullámhosszon hallgatunk: ők úgy hiszik, én vagyok reménytelen, én meg fordítva.

Később, míg a visszahívásra várunk, nagyesküvel megígértetem velük: levezetőként odatűzik a parkettaszegélyhez azt a nyolc kilométer vezetéket, amivel körbediszkóztak a bútorok mögött. Oda, persze. Mire bedugják a falba az összes bedugnivalót, elfelejtik, mire adták szavukat. Húznák a csíkot tovább. Meg a kezeslábast vele. Úgy kell visszaterelgetnem őket a vestibulum felől: ugyan, tűzgéljenek már kicsit. ”Cöcöcö” - így az egyik. „HA van egyáltalán tűzőgépünk!” Didaktikusan hangsúlyoz, oskolásnak érzem magam. Ő meg lecövekel, zsebre dugott kézzel, a másik kezeslábas felé meresztett farpofákkal. (Testbeszéd: keressed te, haver, de véletlen se találd meg, mert már herótom van a melótól). A lassan nyíló, kövér műszeres táskából eltagadhatatlanul kilóg a tűzőgép. Akkor meg gyorsan a belevalóért kell aggódni. (Az is van.) De vajon elég lesz-e. (Persze, hogy elég.) Nincs több kifogás, tűznek. Néma csendben. Végül begyűjtik tőlem a szignót, s a megerőltető szakmunka után hullafáradt mozgáskultúrával kieveznek az ajtón.

Másnap dörgedelmes levél jön Szolgáltatótól: amennyiben továbbra sem (?) nyilatkozunk az ADSL-áthelyezés kérelmezett időpontjáról (!), iszonytató büntetés-összeget kell fizetnünk és különben is, örüljünk, ha egyáltalán hajlandóak szóba állni velünk, és átkötni a madzagjaikat egyik lakásból a másikba.Mármint azokat a madzagokat, amiket a kezeslábasok a minap tűzögettek oda a fal tövéhez, méteres szájhúzogatások közepette. Ott a papíron az ingyenesen hívható szám. Hívom. (Kijelzi a mocsok). Ha ezt akarja, nyomja meg a kettes gombot, ha amazt, a négyeset, újra a kettest… Ha nem akar semmit, akkor is nyomjon, valaki majdcsak beszól. 127 gombnyomás után tisztelettel lejelentem a vállig érő, minősíthetetlen modorú, nőietlen diszpécserhangnak, hogy visszakaptuk az aszimmetrikus digitális előfizetői vonalunkat; ha jól sejtem, Szolgáltatónak és nekünk nincs revansunk egymás felé. Hölgy tudomásul veszi, bár süt az összes hangszínéből: fél perces hívásommal romba döntöttem a világmegváltó feladatokkal agyontűzdelt napirendjét. Szolgáltató - biztos, ami biztos - pár nap elteltével ránk uszít egy 25000 Ft-ról szóló csekket. Tárgy: kötbér. Nem rémlik, mivel késtem. (Talán az idegösszeomlással?) Néhány újabb telefon, elnézést (!) kérnek. Egyszerűen ne fizessük be. De tényleg ne? De tényleg ne. Egy hét múlva jön a fizetési felszólító, újabb példányban, újabb csekkel. Épp jó lesz letörölni a cipőmről a macskapiszkot, amibe a játszótéren léptem – itt tartanék, mikor átadja a postás az ADSL-áthelyezési számlát is. Nem, nem a pénzutalványt, hogy visszatérítsenek másfél havi internet-előfizetési díjat, amit addig is fizetnünk kellett, amíg nem tudtunk a világhálóra csatlakozni. Ebben is aszimmetrikus ez a digitális kapcsolat: csak az általunk fizetendő összegek sorsáról gondoskodnak, egyoldalúan túlzó igyekezettel. Ezen a csekken pl. 28000 Ft-ot szavaznak meg maguknak. Rettegek megbecsülni, miként aránylik a díjszabás a kezeslábasok szakmai teljesítményéhez. Férjem lombot hullat. Ez kész anyagi csőd. Le kéne mondanunk.

Benne vagyok. Pár telefonhívás, immár rutinszerűen. Hároméves hűségnyilatkozatunk azonnali felmondása ocsmány, hat számjegyű összeg ellenében volna lehetséges. Ennyiért akár egész estét betöltő kezeslábas-revüt is rendelhetnénk, ha akarnánk. Egyik sem ér annyit.

Gyűjtünk helyette jó emlékeket. Az új albérletben elköltött első vacsoráét. Papírdobozokon ülve faltuk, teli torokból nevetve magunkon. A sütemény a kedvenc cukrászdánkból származott; a költözéssel utcányi közelségbe kerültünk hozzá. Emlékszem a napfényes hálószobában ránk ébredő vidám reggelekre is. A nappaliba betévedő rigóra. A lányom első önálló lépéseire, a minden sarokban felbukkanó plüssállataira. A huncut nevetésére, amikor kedvenc időtöltésébe fogott: legszívesebben a hanyagul letűzögetett telefonzsinórt rángatta...

(Megjelent a Barikád Magazin 2014. január 9-i számában)

 

 

Közel merészkedni a lélekhez (interjú)

A lényeg nem abban áll, hogy tud-e az ember a divathoz, áramlatokhoz profin alkalmazkodni, hanem, hogy írását visszaolvasva úgy érzi-e, képes ezzel hiteles üzenetett átadni, valóban lényegeset mondani másoknak - vallja Bartha Ildikó, lapunk állandó szerzője, akinek köszönhetően a jövőben rendszeresen találkozhatunk irodalmi igényességű írásokkal a Barikád hasábjain. A drámatanárnő édesanya szerint a művészetnek nem egy politikai felfogás szolgálata, követése lenne a feladata, hanem ezen a szinten átlépve, isteni távlatokban kellene megtalálni azt, amivel a művészeteknek érdemes foglalkoznia.

(fotó: Béli Balázs)

Olvasóink visszajelzéseiből az derül ki számunkra, hogy nagy igény van részükről a lelket megmozgató cikkekre a Barikádban. A te területeden, ahol dolgozol nap mint nap, vagy akár a rokonok, barátok körében tapasztalsz hasonlót?

 

Mint tanár, munkám jelentős részében tizenévesekkel foglalkozom. Gyakran hallom, hogy ennek a generációnak a szemére vetik, mintha lelketlenebbek lennének, mint a hasonló korú gyerekek évekkel, évtizedekkel ezelőtt. Állandóan a tévé előtt ülnek, plázáznak, nem érdekli őket semmi - általában ezek a leggyakoribb észrevételek velük szemben. Szerintem ez nem igaz. Nekik is ugyanazok a vágyaik, a mai tizenéveseket is ugyanazok a gondolatok foglalkoztatják, mint harminc vagy ötven évvel ezelőtt, csak közel kell menni hozzájuk, és le kell rántani a felszínt takaró burkokat. A lelkiség szerintem soha nem szűnik meg az emberekben. A világ persze változik körülöttünk, felgyorsul - de az embernek van egy legbelső magja, ami korszaktól függetlenül ugyanazt igényli. Erre oda kell figyelni, még akkor is, ha úgy tűnik, manapság ez talán kicsit nehezebb.

 

Mi az eszköze ennek az odafigyelésnek?

 

Elég, ha a megfelelő helyzetben és időben beszélgetünk kicsit a gyerekekkel. Vagy ha a kötelezően elvégzett feladatán túl a tanár egy-egy mondatot tesz hozzá. Annak is lehet súlya. Esetemben a drámatanításnál eszköz lehet egy jól irányzott plusz gyakorlat is. Drámafoglalkozáson több lehetőségem van közelebb merészkedni a másik ember lelkéhez, mint mondjuk egy matematikatanárnak, bár úgy gondolom, egy jó pedagógus, ha van rá szándéka, bármely tantárgyat tanítva meg tudja kicsit nyitni a diákokat maga felé. A lényeg, hogy egyénileg jussunk el hozzájuk. Fontos a közösség, de ez nem azt jelenti, hogy tömegben gondolkozunk. Úgy a legnagyobb jóindulattal is csak a felszínt vagyunk képesek súrolni. A személyre szóló törődés, a személyes kapcsolatok „munkásabbak” ugyan, de tartósabbak is.

 

Magányosak a mai tinédzserek? Mennyire változott meg a kapcsolatteremtő képességük a rendszerváltás korabeli tinikhez képest? 

 

Az internet sok mindent átrendezett a mi gyermekkorunkhoz képest. A fiatalok folyamatosan jelen vannak a közösségi oldalakon, örömüket, bánatukat, ebédjüket, vacsorájukat, szerelmüket és csalódásaikat, szinte mindent közkinccsé tesznek. Ebből is kiderül, hogy nagy az igényük az odafigyelésre. Miközben mindenki pörög a világban, a szülők még nagyobb vagyonért vagy épp a mindennapi túlélésért küzdenek, a gyerekek sokkal kevesebbet kaphatnak otthonról, mint a mi időnkben. Az internet egyfajta csapda is, hiszen általa adott egy lehetőség, hogy kapcsolatban álljunk egymással, de az már erősen kérdéses, hogy ezeknek az ismeretségeknek mik a valódi mélységei. Az, hogy egy bejegyezésemre vagy egy rólam készült fotóra kapok 112 lájkot, még nem azt jelenti, hogy akár egy is azonnal odarohanna hozzám, ha bajban lennék. Dömpinggé vált a kommunikáció. Azoknak ez nem furcsa, akik ebbe születtek bele, ez inkább nekünk, és a nálunk idősebbeknek nem magától értetődő. És jó, hogy nem az! A megváltozott körülmények mellett nekünk kell biztonságot nyújtani. Igaz ez a családra, a gyermeknevelésre is. Fiatalabb lányom van, mint akikkel dolgozom, hatalmas kontrasztot mégsem látok köztük. Szülőként is arra kell leginkább odafigyelnünk, hogy egy biztos szellemi és érzelmi bázist biztosítsunk neki. Valódi közösségekbe vezessük be, adjunk neki lehetőséget, mintát tartalmas emberi kapcsolatokra. A világ elől nem lehet elzárni; csak mert látom az internet káros hatásait, nem ültethetem be egy üvegbúra alá. Ez irreális lenne. A mostani fizikai valóság mellé olyan értékeket kell kínálni, amelyek helyükön tudják tartani a gyerekeket, nem engedve, hogy teljesen magukkal ragadja őket akár az anyagiság, akár a virtualitás felületessége. Ugyanakkor az internet segítségével is lehet értéket közvetíteni, okosan használva azt. A felnőttek felelőssége ezt is gyakorlattá tenni.

 

Hogyan lehet a leghasznosabban becsatornázni az internetet a gyerekek életébe?

 

Leginkább úgy, hogy a rengeteg teljesen értelmetlen internetes poszt közé becsempészünk néhány értelmeset. Fórumokon lehet felnőttekkel is érdemben vitatkozni, érvelni. Hasznos oldalakat, könyveket, filmeket, cikkeket ajánlani egymásnak. Ez jó példa a fiatalok számára is.

 

Pedagógiai szempontból neked okozott gondot, amikor világnézetileg semleges oktatást vártak el a tanároktól?

 

Nem, mert a világnézetünk magasabb szinten létezik, mint a napi valóság. A közvetlen politikának nincs helye a tanteremben, de az alapvető örökérvényű értékek közvetítéséhez, átadásához mindig is ragaszkodtam.     

 

Pilóta, újságíró, lakatos, szinte minden szakmánál fontos, hogy az embernek legyenek sikerélményei. Te mikor érzed azt, hogy a munkádnak volt eredménye? Neked mi a siker?

 

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy erre mindig is volt egy kész válaszom, és azt dédelgetem magamban évek óta. Az elmúlt években folyamatosan változott bennem siker definíciója, ennek nyomán az önmagammal kapcsolatos elvárások. Egy dolog nem változott csak tizenéves korom óta: magához a sikerhez való viszonyom. Úgy élem meg, ahogy a Twin Peaks-ben fogalmaz az egyik szereplő: „A teljesítmény önmaga jutalma. A büszkeség hiábavaló.” Most ott tartok, hogy nagyon szeretem a kihívásokat. Azt, amikor jön velem szembe egy nehéz, már-már megoldhatatlannak tűnő probléma, aminek a megoldásába bele merek vágni. Függetlenül attól, hogy a külvilág mit gondol, ha én azt érzem, hogy beletettem a teljes lelkemet valamibe, akkor vagyok rendben.

 

Azt mondtad, függetlenül a külvilágtól. Ez azt jelenti, hogy általában nem adsz nagyon arra, hogy ki mit gondol rólad, illetve arról, amit csinálsz?

 

Egy időben fontosak voltak a visszajelzések, szerettem volna tudni, milyen értéke van annak, amit csinálok. Azt gondoltam, a sikernek az a mércéje, ha valaki ír egy könyvet, és azt jó sokan elolvassák. Hamar világossá vált, hogy nem mindig az az értékes, amiből sokat eladnak, amit sokan megnéznek, és ugyanez igaz fordítva is, vagyis attól még lehet értékes valami, hogy nem tesz szert hatalmas hírnévre. A művészvilágot belülről kissé megismerve eltűnik az emberből az a naivitás is, hogy a sikert a „szakma” visszajelzése alapján ítélje meg, hiszen akik értékelnek, azok is szubjektív véleményt formálnak, ráadásul sokszor egy-egy döntés hátterében politikai és egyéb érdekek is meghúzódnak.

 

Könnyű vagy nehéz, és vajon egyáltalán szerencsés-e úgy alkotni, hogy bekerüljön az ember abba a körbe, ahol anyagi értelemben is sikeres lehet az ember? 

 

Az anyagi siker soha nem foglalkoztatott. Az, hogy jól csináljak valamit, igen. De mint mondtam, a külső mércékkel leszámoltam. Sok verset olvastam, és sok verset meg is írtam. Prózát is. Fiatalabb koromban érdekelt, hogy bizonyos módon, bizonyos stílusokbban, nézőpontból tudnék-e alkotni. Kipróbáltam. Tudok. Ennyi elég is. A lényeg nem abban áll, hogy tud-e az ember a divathoz, áramlatokhoz profin alkalmazkodni, hanem hogy visszaolvasva úgy érzi-e, képes ezzel hiteles üzenetet átadni, valóban lényegeset mondani másoknak.

 

Hogyan látod a művészet és a politika kapcsolatát Magyarországon?

 

A művészetnek nem egy politikai felfogás szolgálata, követése lenne a feladata, pedig nálunk ez erősen érezhető. Ezen a szinten átlépve, isteni távlatokban kellene megtalálni azt, amivel a művészetnek érdemes foglalkoznia. Az áldilemmák helyett valódi emberi kérdéseket felvetni. Mindenképpen szükség van egy vezérfonalra az alkotásnál, de az nem lehet egy társadalmilag ránk erőltetett érték, nem lehet az én értékem, a te értéked, mindenki értéke. Egy idő után megérti az ember, hogy ez az alap csak transzcendens, isteni érték lehet.

 

Neked mi a zsinórmértéked?

 

A tehetség: szolgálat. Nem arra való, hogy valamit elvárjunk érte cserébe, épp ellenkezőleg, hogy adni tudjunk általa. Ha azt látom, hogy az alkotás vagy a tanítás által tudtam valakinek, valakiknek adni, az jó érzéssel tölt el.  

 

Ha már a politika szóba került: mit gondolsz politikai szerepéről. Milyen ma Magyarországon, és milyen lenne az optimális?

 

A politika nem lehet cél, csak eszköz. Ehhez képest ma a pártok többsége, illetve azok vezetőinek nagy része a politikai hatalom megszerzését tekinti a legfőbb célnak, ami a politikával összefonódó gazdasági hatalom és befolyás fokozásának az eszköze náluk. Meggyőződésem, hogy ez működhetne jól is. Úgy, hogy nem nekünk kell a napi politikai szintre lesüllyednünk, hanem azt felhozni egy magasabb szintre. 

 

A gyakorlatban ez hogyan nézne ki? 

 

Először nem pártot kell választanom, hanem pontosan tudnom kell, hogy honnan jöttem, mit akarok, hol a helyem a világban, és mindezek után, amikor elmegyek négyévente szavazni, ki kell választanom azt a politikai tömörülést, amelyik hozzám, az elképzeléseimhez, a céljaimhoz a legközelebb áll. Rengeteg olyan dolog van, amitől tartanak az emberek, hogy ha felvállalják azt, amit gondolnak, amiben hisznek, akkor nekik adott esetben a jövőben többet nem terem babér. Azt is tapasztalom, hogy kevesen foglalkoznak olyan közéleti kérdésekkel, amelyek egyébként rájuk és a gyerekeikre a mindennapok szintjén hatással vannak. Ennek a kultúrája teljesen hiányzik Magyarországon. Sokan még azokkal a lehetőségekkel sem tudnak élni, amelyeket ez a mostani politikai rendszer a maga szűk kereteivel megad. Addig a kérdésig pedig már végképp kevesen jutnak el, hogy ezeken a kereteken hogyan lehetne változtatni. A végén marad egy nagyon szűk réteg, amelyik rendelkezik kellő ismeretekkel, tudással és legfőképpen tenni akarással, hogy ne nyugodjon bele feltétlenül abba, ami most van. Kicsit úgy érzem, hogy magukra maradnak azok, akik valóságos és érdemi véleményeket képesek és akarnak is megfogalmazni akár praktikus, akár ideológiai kérdésekben. Ráadásul ez a szűk réteg sem egységesen gondolkodik a világról, nagyon nehézkesen jön létre köztük párbeszéd. Hosszú távon ez legalább akkora, ha nem nagyobb probléma, mint a hétköznapi megpróbáltatások. Röviden összefoglalva: meg kell teremteni a dolgaink megváltoztatása iránti igényességet.

 

Igényesség az is, ha az ember nem csak fekete-fehérben látja a világot.

 

Tapasztalataim szerint az emberek általában úgy gondolkodnak, hogy két pólus között kell választaniuk. Pedig nem vízszintes, hanem függőleges tengelyen, minőségek között kellene mozognunk az élet minden területén. Például a szabadságot és a hazaszeretetet is meg lehet élni különböző szinteken és minőségben. A lényeg, hogy tehetsége, szorgalma és életszemlélete szerint mindenki megtalálja a helyét ebben a koordinátarendszerben.

 

A szabadságnak meglehetősen tág értelmezései vannak. Te hogyan viszonyulsz hozzá? Mi a szabadság?

 

Ha mindenkinek megadnánk minden szabadságot, ha a saját vágyainkat követve azt csinálhatnánk, amit akarunk, abból káosz lenne, olyan anarchia, amibe az emberek belefulladnának. Hiába jönnek ilyenkor a liberálisok azzal, hogy „amíg engem nem zavar, amit a másik csinál, addig hadd csinálja”. Ez szépen hangzik elméletben, de a gyakorlatban mindenkinek máshol van a tűréshatára. Lehet, hogy XY úgy véli, azzal, amit mond vagy tesz, nem gázol belém, én viszont úgy gondolom, hogy igen. Ez fordítva is áll. A szabadságunk nem fakadhat az ego önkényéből, nem függhet a másik ember pillanatnyi hangulatától. Bizonyos keretekre szükség van. Ezt nem adhatja emberi mérték, csak transzcendens. Ha ezt megértem, szabad vagyok. A köznapi értelemben vett liberális felfogás köszönőviszonyban sincs a szabadsággal. A legnagyobb tévedés a liberalizmussal kapcsolatban, hogy elfogadó és befogadó. Ez csak addig igaz, amíg vele egyező nézeteket, értékeket vallasz.

 

A Barikádban immár másodszor jelentek meg írásaid, és az olvasók a jövőben is rendszeresen találkozhatnak a gondolataiddal a lap hasábjain. A rovat címe: porcelánelefánt. Honnan jött  ez az elefánt?

 

Beszéltünk róla, hogy már ideje lenne kitalálni a rovat címét, ez pedig egyre nagyobb teherként kezdte nyomni a vállamat. Az látszott, hogy ezt racionálisan nem fogom tudni megoldani. Nem azért, mert nem tudtam volna, hogy milyen irányba akarok elindulni, de ilyen helyzetekben nem szeretek görcsölni. Inkább „elengedem” a problémát, elalszom, és másnap reggel, amikor ébredezem, fellök valamit a belső bölcsesség. Így jött a porcelánelefánt is. Megbízom abban, ami belülről vagy felülről jön. Ezúttal is ebbe kapaszkodtam bele, és utólag próbáltam megfejteni, hogy miért ez. Más esetekben is hasonló módon hidalok át problémákat intuícióval, a tudatalatti segítségével.

 

Volt korábban bármi élményed porcelánelefánttal?  

 

Nem, soha. Porcelánelefántot is akkor láttam életemben először, amikor a rovatcím megvolt, és a szót beütöttem a google-ba. Az interneten minden van. Olyat nem tudsz beütni, amire nem kapsz találatot.

 

De a te elefántod nem porcelánbolti közegben mozog, ugye?

 

Nem, de persze érthető ez az asszociáció, kulcsszerepet is kap a mostani írásban.

 

Az már kiderült, hogy képben vagy az interneten zajló kommunikáció világában, illetve szakmádnál, alkatodnál fogva a létező világban is. Hogyan látod, az emberek képesek a pozitív, alkotó gondolkodásra, vagy a könnyebb utat választva erőiket, tehetségüket inkább a vélt vagy valós ellenséggel harcolva kötik le? 

 

Vannak, akik nagyon szeretnek ellenségképet keresni maguknak a világban, és akkor megy keményen az árnyékbox. Egy pontig ez működik, hiszen az illető ehhez az általa talált vagy kreált ellenséghez képest meg tudja magát határozni, de aztán nem veszi észre, hogy azt az energiát, amit erre a harcra fordít, önmagától vonja el, éppen annak adva azt az energiamennyiséget, aki ellen küzd. Sokkal célszerűbb, és az embernek is jobb, ha valami mellett áll ki, nem valami ellen. Egy jelentős jobboldali gondolkodó szerint az eszméinket, törekvéseinket érdemes alávetni az ún. levegőpróbának. Képzeld el, mi történne, ha nem létezne az az erő, jelenség, amivel harcolsz. Vajon ellenfél nélkül is életképesek maradnának az ideáid? Ha igen, akkor van értelme küzdened. Akik megfejtik, kitől származik ez a gondolat, ígérem, azok között soha nem sorsolok ki porcelánelefántokat.

 

(Balczó Mátyás - Sándor Csilla)

 

(Megjelent a Barikád Magazin 2013. december 19-i számában)

 

 

(fotó: Béli Balázs)

 

Porcelánelefánt

Úgy kezdődött, hogy kellett egy rovatcím. Lehetőleg azonnal, de jó lesz tegnapra is. A rovatcímadás komoly ügyletnek tűnt. Az Igazán Komoly Döntéseket hozó testület viszont általában végeláthatatlanul ülésezik a fejemben. Hogyan siessek valamivel, amivel nem tudok sietni? Itt nagyjából be is zárult a kör. Frappáns megoldás híján gondolatban fuldokolni kezdtem, s közben hallgattam szigorú belső bizottságomat, ahogy a még nem létező rovatcím felett már képesek voltak önmagukkal vitába keveredni. …mert a jó cím világítótorony az éjszakában. A becsületes olvasó onnan tudja: nem kell levegő után kapkodnia; van merre eveznünk a feneketlen témaóceánon… Ezt a metaforát szinte azonnal megbántam: jobban víz alá nyomott, mintha valódi hajót kellene vezetnem. A plenáris ülésszünetekben – értsd: amikor mégiscsak főznöm kellett, macskát almoznom vagy az orrom alá dugott kagylós nyakláncot kibogoznom – a gondolatok sunyin elhallgattak. Ez még kegyetlenebb volt: ilyenkor vágyakozva képzeltem magam azok helyébe, akik egész nap rutinosan suhogtatják a döntéseiket lezáró kis fakalapácsot. Senki többet másodszor, harmadszor… legfeljebb utánuk az all inclusive özönvíz. Hát, nem mindenki születik ilyen rögtönítélő bírósággal a fejében. Sőt. A környezetem az én sőtömet hol dicséretes megfontoltságnak, hol béna döntésképtelenségnek értékeli. Például aszerint, hogy svájci frankos hitelt nem veszünk fel épp. Vagy kinek a kijéhez kellett volna odaérnünk már egy fél órája. A rovatcímek dimenziójában parkoló döntések menete persze nem számít. Merthogy az ilyesmi a praktikus szférán kívül esik. Mint – teszem azt – egy porcelánelefánt. Vadászhatnám a hatást, hogy ezen a ponton bukkant fel a rovatcím ötlete, de akkor nem mondanék igazat. Az pedig még annyira sem megy nekem, mint hamarjában dönteni.

A porcelánelefántot igazság szerint senki nem hívta. Egyszerűen velem ébredt. Előző este tisztelettel feladtam az egyéni kínlódást a címadás körül. Megvolt a „magad uram, ha szolgád nincs” köre, eljött a „lépj hátra, ha egyszer van Istened” c. fejezet ideje. Átutaltam hát magasabb hatáskörbe a feladványt, és elaludtam. A porcelánelefánt a reggeli kóválygó félálomba toppant be. A napi teendők sorra vétele elé tolakodva. Megállt a csukott szemhéjam mögött - a kazánszerelő várható érkezési időpontját kitakarva -, és türelmesen nézte, mire megyek vele.

Rovatcímem még mindig nem volt, ráérő porcelánelefántom viszont már igen. Kézenfekvő, gondoltam hálásan, és a másik oldalamra fordultam, hogy jobban lássam végre, mi jön a kazánszerelő előtt. Az elefánt azonban nem tágított. Ha már úgysem alszom, ébresztgetni kezdte az asszociációimat is. Kizárólag a vele kapcsolatosakat. Porcelánsága rögtön egész a gyökerekig letúrt. Gyerekkoromban hamar utolért az esztétikai nevelés néhány alapelve. Ezen a téren - az anyag síkján - nincsenek objektív, örök igazságok. Változó emberi mértékek, uralkodó szokások viszont bőven akadnak. Amit Winklemann így csűrt, Lukács György amúgy csavart, s amire a posztmodern flegmán vállat rándít - az egyszeri halandó számára végső soron ízlések és pofonok különbségében testesül.

Családunkban például a szépségideált jól illusztrálta néhány tabutárgy. Azok a cuccok, amelyek lakberendezésnél par excellence nem fértek a képbe. Hiába sóvárogtam hatéves kiskölyökként a panelproletár nappalikban oly divatos pálmafás-tengerpartos poszter-tapétára. A válasz édesanyám részéről határozott és egyértelmű „nem” volt. Az idősebb futó ismerősök vitrinjéből kibámuló törékeny nippkutyák is izgalmasnak bizonyultak gyermeki fantáziám számára. Drága szülémnek azonban a puszta tekintete elárulta: a porcelán állatsereglet az ő világrendjében még a teremtés kezdete előtt megmérettetett, és könnyűnek találtatott. A másé rendben van, az ő dolga – de nekem eszembe ne jusson nagy, kék szemekkel hazakönyörögni egyet a vendégségből.

Talán csak az újdonság varázsa volt e tárgyak titka. Múlandó kívánatosságukat mi sem mutatja jobban: kamaszkori lázadásaim, önálló felnőtt életem során semmi késztetést nem éreztem többé, hogy jól bevásároljak öntapadós Riviérából. Sem pedig agár alkatú finomkerámiából.

Olvastam helyette bonyolult történelmi, társadalmi, művészeti folyamatokról. Különböző szociokulturális, lélektani és metafizikai nézőpontokról. Rengeteg különös és összetett tényezőről, ami azzá teszi az embert, aki. Amitől épp azt látja szépnek, amit.

Ma már világos számomra: a nippek ügye nem a tárgyak feletti ítélethirdetésről szólt. Inkább arról, hogy mindenki számára adott egy út, amit rá hagyományoztak. Ezen az úton minden lépés millió üzenetből áll. Az enyémen a lakberendezési stílusminta mellett ott ül az a kód is, hogy nem egy hatéves napi rajongása, bohó vágyai döntik el a család fontosabb kérdéseit. S nem is a szülő kénye-kedve. Mert amit anyám az ízlésével, a viselkedésével, értékrendjével közvetített, nem a kortárs divat iránti akut lángolás volt, nem valami egyéni lázadás az őt ért hatások ellen. Döntéseinek következetes sorával generációkon át örökített szellemi, lelki, társadalmi hovatartozást, látásmódot adott át. Ebben kétségtelenül benne foglaltatott az is, hogy a gyerek terelgetendő, változó és fogékony képződmény. Akinek szüksége van korlátokra. Mert ami ma elzár napi vágyad elől, később az lehet az egyik kapaszkodód. A védelmed, az önfegyelmed. Az iránytűd, amellyel helyedet megleled a tévelygő világban, zavaros időkben is. A porcelándísz csak egy tárgy. Az elvek viszont elvek.

Hosszú évek alatt millió tucatnyi szobadíszt láttam azóta, ahány helyen csak jártam. Büszke agancsú szarvaskoponyát, kőolajszármazékból préselt feng shui illatgyertyát. Kockatestű szürke aktot: ahogy a felkapott kortárs festő az év villányi rozéjába feledkezve a női szépséget vászonra álmodta. S még rengeteg, érzékeket ingerlő hatást. Egyet nem láttam soha, sehol: porcelánelefántot. Fából, zsírkőből, üvegből, origami fantáziából készült elefántot igen, de a finomkerámia-változat valahogy sosem botlott az én világomba. Nem voltam naiv azt hinni, hogy nem létezik; a google egyből ki is dobott rá ezernyi képtalálatot. Mint bármilyen extrém minőségre. Nem meglepő ez egy olyan világban, ahol „esernyő és varrógép véletlen találkozása a boncasztalon” az esztétikum fokmérőjévé válhatott.

A porcelánelefánt szépen egyesíti mindazt, amit az anyag jelenvaló világáról tudni kell. Testében feszül az ellentét: a finom matéria és a legkevésbé sem kecses állatforma egyesülése. Ott lapul benne a kirakodóvásári giccs és mesebeli báj. Univerzális bölcsesség mellett a mítosz mint globális árucikk. Az anyag megmunkálásának ősi tradíciója és űrkorszaki okafogyott haszontalanság. Keménység, hidegség és félteni való törékenység. Köré telepszik öregek magánya, gyűjtők szenvedélye, hiperaktívnak bélyegzett gyerekek óvatlan mozdulatának fenyegetése.

A porcelánelefánt az összezavart érzékek kegyetlen játéka, amivel kénytelenek vagyunk együtt élni. A porcelánelefánt emlékeztet, hogy folyton választásra kényszerülünk értékes és értéktelen között. Lényeges és lényegtelen között. A világ harsány ötletszerűsége és a belső, törékeny csend között. Fájdalmasan hordozzuk mindet, s olykor kíméletlen válogatásra van szükség odabent, odakint egyaránt. Kíméletlenre, de szeretetteljesre. Döntéshozásra, ítélkezés nélkül. Mert tudjuk, mi következik, ha az elefánt bemegy a porcelánboltba.

A porcelánelefánt itt válik a felelősség mércéjévé is. Saját törékenysége az örök óvadék: ne gázoljon be a hozzá hasonlóan törékenyek országába. Folyamatos figyelem ő, ami nem kívánja és cselekszi másnak azt, amit magának sem kívánna. Nem ítélkezik, hogy ne ítéltessen. Mert ha meggondolatlanul mozdul, gyarlóságában egyszerre pusztít és törik maga is. Mint a tapintatlanság, a harag, a félelem, a fájdalom. Közös törékenységeink ezek, amelyek mást is megsebeznek. A porcelánelefánt annak tudata, hogy nem vagyunk senkinél különbek vagy méltóbbak. Csak annyiban, amennyiben ezt tudjuk magunkról. Akkor pedig már nem számít. Ez is olyan paradoxon, mint a porcelánelefánt.

 (Megjelent a Barikád Magazin 2013. december 19-i számában)

 

 

In medias res

in medias res

Carl Gustav Jung, a neves svájci pszichiáter közismert esete gyermekkorom óta kedvenc történet. Egyik páciense, egy kérlelhetetlenül racionális, minden „e világin túlmutató” összefüggést elutasító asszony éjszakai álmát türelmetlenül ecsetelve fejezte ki a nagy pszichoanalitikusnak, mekkora ostobaságnak és időpazarlásnak tartja a tudatalattival való foglalatosságot. Ő csak megoldást akart a problémáira, gyorsan, sikeresen. Mégsem haladt a kezelés. Jung ettől végtelenül tehetetlennek érezte magát, zseniális ötleteiből kifogyva álldogált az ablaknál, s – jobb híján – némán hallgatta a makacs asszonyságot. Merthogy a racionalitás eszközeivel cudar nehéz valakit meggyőzni a racionálison túli dolgok létjogosultságáról és fontosságáról! Jung épp azon töprengett, mit is tehetne pácienséért, mikor váratlanul a hölgy által épp akkor tálalt álom „főszereplője”, egy különleges szkarabeuszbogár hirtelen megjelent az ablakon túl, és az üvegtáblát kocogtatva szinte bebocsátást kért a szobába. Jung észrevétlen beengedte a szárnyas csodát és megfogta. Mire az addig csak önmagára figyelő, saját kétségeit szajkózó hölgy befejezte beszámolóját, az analitikus kitárta tenyerét, és átnyújtotta a bogarat: „Hölgyem, íme a szkarabeusza.”

Nem irigylem azokat, akiket e nőhöz hasonlóan nehéz meggyőzni arról, ami túlmutat a logikán. Azokkal pedig, akik mindezt a véletlenként, valamiféle rendezetlenül összedobált univerzum vicces melléktermékeként magyarázzák, nem értek egyet.

Nem hiszek a véletlenekben. Sokkal inkább hiszem, hogy vannak olyan törvényszerűségek, amelyeket nem lehet a racionális logika szabályaival leírni, és matematikai képletekkel könnyedén összefoglalni, megfejteni. Attól azonban, hogy mi nem értjük őket, még működnek. A járni tanuló kisbabák, a hulló tárgyak sincsenek tisztában a gravitáció működési elvével, a nehézkedés ereje ettől még hat rájuk.

A „vagy…” „vagy…” kizárólagossága, a „ha…”, „akkor….” elve, a szegényes, ám korrekt ok-okozatiság nem elegendő a világ legbenső természetének bemutatására.

Csodálom, de nem csodálkozom azon, ha férjemmel a másodperc ugyanazon tört részében nyomjuk meg a telefon hívógombját, és mindketten foglaltat jelzünk. A nap hosszú órái és rengeteg teendője között épp egyszerre keressük egymást. Nem szoktam meglepődni, ha évek óta a világ másik felén lakó, elfelejtett ismerőssel álmodom, s ő másnap hirtelen betoppan vagy levélben megkeres. Néha éjjel felriadok, s mire végiggondolnám, hol vagyok, a gyermekem a túlsó szobában épp felül az ágyon: vizet kér vagy vigasztalást, mert rosszat álmodott.

Olykor a legrosszabb dolgokkal való szembesülés: egy-egy hírdarab, információmorzsa, egy-egy csalódást vagy fájdalmat keltő, ezáltal felrázó, életünket elemeire bontó impulzus sem szükségszerű (sőt, néha egyenesen szürreális, parajelenségnek illő) körülmények között ér el bennünket.

A logika szabályai csődöt mondanak. A realitás pár percig nem a fizikai valóság törvényeit követve működik. Lebomlanak tér és időhatárok. Emberek (a véletlenek játékának gondolt céllal) ott vannak, ahol nem kellene vagy nem lehetne épp lenniük. Élőlények, tárgyak, jelenségek képessé válnak arra, amiről senki nem gondolta, hogy lappang rá esély. Mások (látszólag banális okokból) a döntő pillanatban nincsenek a várt helyen vagy nem képesek cselekedni, betölteni szerepüket, feladatukat. Elég egy rövidzárlat, egy rendszerhiba, egy lekésett jármű, egy elfelejtett munkamozzanat, egy át nem adott üzenet - így az események soha nem álmodott fordulatot vesznek. Eltérítik a sors lejtőn robogó szekerét, egyetlen másodperc tízezred-része alatt. S hogy teljes legyen a kép, eközben az égen a teleholdat a föld árnyéka takarja el. Vagy épp üstökös szeli ketté bolygónk Nap körüli pályáját, szelíden elhajlítva mindkettejük gravitációs mezejét. Mondhatja bárki makacsul, hogy ezek véletlenek?

Mi, a nyugati kultúra huszadik-huszonegyedik századi gyermekei szinte csak a descartes-i örökségű kételkedést, az okok és következmények, érvek és ellenérvek szabályos, steril rendszerét tanultuk. Babona-zsákba dobták a belső összefüggések felismerését, s közben elfeledtették velünk, hogyan kell észérvek nélkül hinni, szavak nélkül ráérezni a lényegre, a más időben, más térben történő dolgokra. Látni azt, ami fizikailag nincs ott, bizonyítékok nélkül megérezni azt, ami a jövőben tántoríthatatlanul elkövetkezik. Elfeledtették azt is, hogy a fekete-fehér igen-nem játékokon kívül a világ zenéjét még millió dallam lejátssza; egy dolognak nem csak két ellentétes nézőpontja van, amely kizárja egymást és élet-halál harcot kell vívni valamelyikért.

„Az érmének mindig két oldala van”, - tartja a mondás. Bár megengedően kegyesnek és bölcsnek tűnik első hallásra - meglehetősen leszűkíti világképünket. Az érmének valóban két oldala van, s kettőt észrevenni valóban nagyobb tudásra vall, mint vakon csak az egyiket látni. Közben azonban jusson eszünkbe, hogy a világ nemcsak érmékből áll. Nem a kétoldalú (kétszínű), élen pörgő pénzdarab az egyetlen, amelynek metaforáján át a világ ezerarcú valóságát szemlélni kell. Nem ő a legteljesebb értékmérő. S nem feltétlen ő adja a világ megismeréséhez a leggazdagabb, legbölcsebb nézőpontot.

néni

Délelőtt a boltban egy idős asszony pontgyűjtő kártya készítéséhez diktálta az adatait a pénztáros hölgynek. Épp előttem. Abszurd egy helyzetnek tűnt. Persze, siettem volna, fizetni akartam, lehetőleg azonnal, ők meg itt ... ennél a gondolatnál megálltam, és hátraléptem. Elkezdtem csendben figyelni őket. Az idős hölgy nem látott jól, a pénztáros segítőkészen, gondosan kanyarintotta helyette a mondott nevet, lakcímet... Olyan türelmesen működtek együtt, megszűnt körülöttük az egész világ. úgy, ahogyan nagyon ritkán van nekünk, embereknek időnk egymásra. Ismerősökre, ismeretlenekre. Az öreg hölgy a születési dátumhoz ért, 1933, mondta, ettől hirtelen a cigaretták, nyalókák, nejlonzacskók, háromazegyben akcióskávék kirakodóvására fölé sűrűsödött a történelem. Világháborút, forradalmat, több váltás rendszert megélt öreg kezek szorongatták méltóságteljesen a pénztárcát, benne az értéktelenedő forintokat. Gombócosodni kezdett a torkom, a néni épp bocsánatkérően rám mosolygott, én meg nem tudtam mást tenni, mint megadóan lehajtani a fejem. Meghajtani előtte, az élet hatalmassága és viszonylagossága előtt. Nem siettem sehova.

(Megjelent a Barikád Magazin 2013. december 5-i számában)

 

 

(fotó: Béli Balázs)